És most Laci is…

Szigeti László (1957-2022)

Tompulunk, tompul a lelkünk ezekben a szerencsétlen időkben. Már csak felsóhajtunk, ha újabb gyászhír jön. Pedig fáj, akkor is, ha nem a Covid okozta. A rák sem egy toleráns látogató…

Szeptemberben még együtt koszorúztunk Lacival Szímőn. Abban a kedves községben, ahol együtt avattak minket díszpolgárrá annó. Az első kérdés persze akkor is az volt: hogy vagy? Mert tudtuk, hosszú idő óta küzd a kórral. Izgultunk érte, szorítottunk neki. Szörnyű volt a tehetetlenség, amikor nagyon szerettünk volna segíteni neki, de nem lehetett. Ott állni a kapuk előtt és nézni a folyamatokat, a hatékony segítség esélye nélkül – nagyon rossz érzés.

Ott, akkor még bizakodó volt. Elmondta, mi mindenen ment keresztül, s milyen újabb procedúrákra vár. Az az igazság, hogy jobb érzéssel jöttem el Szímőről, mint a nyáron Szentpéterről, ahol a Pro Probitate díjátadáson vettünk részt. Akkor pesszimistábbnak tűnt. Bár így, utólag, akár figyelmeztető is lehett volna a szímői mondata: ne menj még. Jó beszélgetni – hogy látod a jövőt?

Ez volt ő. Ha összeadom az órákat, amelyeket az életben átbeszéltünk, hetek jönnek ki, ha nem hónapok. Ám soha nem tudtunk tíz percet sem eszmét cserélni anélkül, hogy ne közösségi ügyeinknél kötöttünk volna ki.

A kilencvenes évek elején találkoztunk először egy rendezvényen Párkányban. Ő frissen kinevezett iskolaigazgató volt, én frissen megválasztott parlamenti képviselő. Teli voltunk energiával és reménykedéssel.

Kilencvennégyben örömmel nyugtáztam, hogy parlamenti kollégák is lettünk. Együtt dolgoztunk az MKDM frakciójában a legnehezebb időkben, Mečiar harmadik kormánya idején, s amikor 1994-ben arról kellett dönteni, ki kivel osztja meg szobáját a parlamenti képviselők szállásán, ő megtisztelő módon engem választott. Szobatársakká váltunk tehát 4 évig, s harcostársakká is, hiszen a szlovákiai magyar oktatásügy a nacionalista kormány kiemelt célpontja lett. Őt is leváltották iskolaigazgatóként, amikor ellenszegült a kormány primitív rendelkezéseinek, számtalanszor voltunk együtt a miniszternél, kerületi és járási szintű vezetőknél intézni ezt-azt iskoláinknak. Slavkovská miniszter asszony néha öncélúan is megszívatott bennünket: amikor Paulisz Boldizsár iskolájáért lobbiztunk, szándékosan hétfő reggel nyolcra kéretett be bennünket a minisztériumba, télvíz idején, tudván, hogy Lacinak Párkányból, nekem Léváról, Boldinak pedig Alsóbodokról kell a jeges, ködös úton beautóznia Pozsonyba. Utána meg is vártakoztatott, ám kevésszer lehetett látni három olyan boldog, fáradt és kialvatlan embert, akik mi voltunk, amikor kilenc órakor elhagytuk a minisztérium épületét. Örültünk, mert a miniszter asszony megadta az engedélyt az iskola működtetésére.

Aki ismerte őt, tudja, hogy egy nyugodt ember volt. Én egyszer láttam őt nagyon begurulni: amikor a nyitrai kerületi hivatal iskolaügyi osztályának vezetője idétlenkedett velünk – és a lévai egyházi gimnázium vezetőivel. Laci akkor megemelte a hangját és az asztalra csapott. Nagyot. Ekkor, ez egyszer kellett nekem nyugtatgatnom őt. Amikor már lehiggadva – és fél győzelemmel a tarsolyunkban az intézmény folyosóján ballagtunk kifelé, azt mondtam neki: „Azért, ha majd államtitkár leszel, ne azzal kezd a munkádat, hogy ezt a hölgyet kirúgod, jó?” Rám nézett, elnevette magát, nyoma sem volt már a felindulásnak. „Jobb meséket találj ki. Én – államtitkár? Soha nem lesz ilyen.” „Lesz, meglátod” – mondtam, s magam sem tudom, miért mondtam neki ilyet. Bizonyára meg akartam őt nyugtatni – de amikor két alkalommal is valósággá vált a jövendölés (s később, miniszteri kinevezésekor is), mindig fennhangon felemlegette ezt a nyitrai „megnyilatkozást”. Én pedig – miniszterelnök-helyettesként – mindig is nagy súlyt fektettem arra, hogy minisztereinket és államtitkárainkat én iktassam be. Jelzés volt ez koalíciós partnereinknek: egy mindenkiért, mindenki egyért! Őt is én mutattam be minisztereinek, majd a minisztérium dolgozóinak is. S Ftácnik is, Fronc is tisztelte őt, partnernek fogadta el. És szerették is. Fronc legutoljára három hete érdeklődött nálam Laci egészségi állapota miatt – diszkrét akart lenni. Milan pedig előtte ment az úton a magasabb dimenziók felé.

Mivel tehát szoros közelségben gürcöltük végig az elmúlt 30 évet, tudom, hogy érzékeny lelkialkat volt: gyakran nagyon mellre szívta a történéseket, mélyen élt át konfliktust és sikert is. A Selye Egyetem létrehozataláról ő és Albert Sándor tudnak a legtöbbet, ők dolgoztak érte a legtöbbet. A nyitrai egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara létrejöttében is oroszlánrésze volt. Együtt alapítottunk több iskolát, felújítások tucatjai kötődnek a nevéhez. Több helyen együtt avattak díszpolgárrá is bennünket emiatt. Mélyen átélt tehát mindent, személyesre vette a közszereplést. Sok minden bántotta őt Párkány furcsa történeteiben is. Nagyon bántotta őt a 2009-es pártszakadás is – de hű maradt a zászlóhoz, ez egy pillanatig nem volt kétséges számára. Támadták is eleget ezért (is) a másik oldalról. Bíróságnak kellett kimondania, hogy nem vétkes. Csendben leírom, ami hónapokkal ezelőtt megfogalmazódott bennem: hány értelmes, jobb sorsra érdemes emberünk ment el idő előtt, olyanok, akik mélyebben élték meg a közösségi konfliktusokat? Biztos, hogy az ilyen helyzetekben megélt stressz nincs összefüggésben a szervezetükben létrejött rákos szövődményekkel?

Lacikám, a Felsőbb Hatalmak döntöttek, megint ott állunk a kapuk előtt és megint tehetetlenek vagyunk. Álljon itt azért a lényeg: Szigeti László Valaki volt, Szigeti László erős nyomot hagyott maga után a felvidéki magyar történetben. Köszönet és tisztelet érte, nyugodj békében!

Csáky Pál

Cikkajánló

Tanulságok – avagy új világ jön?

Azt hiszem, mindenképpen igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, korai még átfogó tanulságokról beszélni az …