Csáky Pál Csáky Pál honlapja
(Megjelent Kóbor János születésének 80. évfordulóján. Előszó Oriskó Norbert Az Alomcsapat útján c. kötetében)
Ezt a történetet is végig kell mondani egyszer. Két olyan generációról szól, akik a huszadik század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben születtek, s akik számára akkor úgy tűnt, szomorú, szürke létet mért ki a sors. Tanúként mondom ezt, hiszen magam is ama kor gyermeke vagyok, akkor voltam gyerek, azokban az években nyíltam rá a világra.
Emlékszem az akkori történések nagy részére, az akkori életérzésekre, szüleink, nagyszüleink meghatározó mondataira, tanítóink, barátaink óvatos megnyilvánulásaira. Nincs ezen mit csodálkozni, kemény diktatúrában éltünk, a később születettek számára mindez talán érthetetlen is – de ettől függetlenül igaz. Félelmekkel teli, szürke, reménytelen évek voltak a múlt évszázad ötvenes évei. Ez nem politikai vagy történelmi meghatározás, ez volt a valóság. A szüleim – mint minden felnőtt a faluban – havonta jártak a kultúrházba gázálarc, vegyvédelmi ruházat használatát gyakorolni. Gyerekként ijedten néztük őket a műanyag álarcokban, tényleg ijesztő képet is mutattak. Mindez nem a fantázia szüleménye – a világ mindkét része keményen készült egy atomháborúra, s az eme tényből fakadó frusztráció rátelepedett az emberek mindennapjaira. Bizonytalanság volt a lelkükben, amelyet nem voltak képesek feloldani a pártfunkcionáriusok és a médiák által naponta vastagon szórt ideológiai maszlagok. A hosszabb hajviselet akkor komoly lázadást jelentett, iskolában, intézményekben határozottan tiltották, a rendőrök gyakran büntették a renitenskedőket azzal is, hogy erőszakkal lenyírták a hajukat. Farmerről akkor még csak álmodozni lehetett – mármint azoknak, akik hallgatták a Szabad Európa Rádiót, s abból megtudták, hogy létezik ilyen ruházat – mert a hivatalos csatornák erről nem szóltak, később pedig, amikor már nem lehetett mindezt elhallgatni, akkor kapitalista csökevénynek aposztrofálták őket. Csakúgy, mint a Coca-Colát, amellyel a ronda lelkű kapitalisták mérgezik a fiatalokat, hogy szelíd, kiszolgáltatott, a kapitalisták érdekei szerint viselkedő ember-roncsokká váljanak. Utólag is érdekes tudatosítani, hogy minél inkább tiltották ezeket a híreket, azok annál erőteljesebben szóródtak szét a társadalomban, s a fiatalokban csak fokozták az irántuk érzett vágyat. Emlékszem, magam is milyen boldog voltam, amikor a hatvanas évek elején megkaptam az első tranzisztoros rádiómat. A barátaimmal esténként elvonultunk, és a Luxemburg Rádiót hallgattuk, ott közvetítették a szabad világ legújabb beatszerzeményeit.
A rendszer persze ellenséget látott – és igyekezett láttatni – mindenben, amit nem ők eszeltek ki. Ők azt szerették volna, ha reggeltől estig kommunista töltetű, bugyuta csasztuskákat éneklünk, s a marxista kiadványokat bújjuk. S aki ehhez nem vágott jó képet, azt a rendszer büntette. Minden polgárról káderlapot vezettek, ahová a kommunista vezetők beírták az adott személy minden vélt vagy valós elhajlását. Rólam is születtek bejegyzések: így történt, hogy 1975-ben, három héttel az írásbeli érettségi előtt behívatott a gimnázium igazgatója, és azt mondta, édesapám és édesanyám – és a saját – viselkedésem miatt olyan a káderlapom, hogy azzal egyetlen szlovák egyetemre vagy főiskolára sem vesznek fel. Ennek „köszönhetően” végeztem cseh egyetemet. Apám „bűne” egyébként az volt, hogy a magyar hadsereg volt katonájaként 2 év hét hónapot húzott le szovjet hadifogságban, s ott a saját bőrén tapasztalta meg, hogyan működik a valóságban a kommunista rendszer. Miután a hadifogságból hazajött, azonnal elvitték a Szudétavidékre, ott is lehúzott közel 5 évet. Csoda, hogy nem volt a rendszer híve?
Édesanyám mélyen hívő asszony volt, rendszeres templomba járó, akkoriban ez is komoly bűnnek számított. A plébános úr is gyakori vendég volt nálunk, mint a tanító úr is. Ők elvileg az ideológiai spirál két végén kellett volna, hogy tanyázzanak, de komoly személyes szimpátiájuk – és a kártyához, illetve az ahhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó vörösborhoz való kölcsönös vonzódásuk – a barátságig sodorta őket. A legszebb mondat, amit marxizmus-leninizmus órán hallhattunk a tanító elvtárstól, az alábbi volt: „A marxizmus azt tanítja, hogy nincs Isten. De kérdezzétek meg erről a plébános urat is.”
Mindezt azért írom le, hogy láttassam, innen indult el egy szubkultúra az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején: a rock and roll, illetve később a beatzene, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek lelke az egész világon megemelkedjen, kinyúljon az ötvenes évek posványából, és emelkedettebb célok felé nyújtózzon. Ebből alakultak ki a hatvanas évek szabadságmozgalmai, ez is hozzájárult ahhoz, hogy végleg széthullott a gyarmati világ, s Csehszlovákiában ez vezetett el a hatvannyolcas erjedéshez is.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a szerzők és előadók részéről persze ez nem volt tudatos cél: ők jó zenét akartak csinálni, a lelkükben feszülő tehetséget akarták megmutatni. De a hatása az emberekre az volt, amit fentebb leírtam – s az is igaz, hogy mindez nem volt hibátlan és veszélyektől mentes folyamat: a politika ebbe is megpróbált belekavarni ott, ahol lehetett. De ettől függetlenül friss levegő áramlott az emberek lelkeibe, s ez komolyan megváltoztatta a világot. A vietnami háborút befejezték, és a hetvenes évek közepén elkezdődött egy enyhülési folyamat. Számomra egyértelmű, hogy ehhez a beatkorszak szellemi kisugárzása is hozzájárult. Több milliárd ember életérzése változott meg, s a történet az 1989–91 körüli időszakba torkollott, amely a szabadság lehetőségét adta meg több százmillió embernek.
Tavaly Budapesten részt vettem egy találkozón, ahol a beatzene magyarországi kialakulásáról volt szó. A beszélgetés végén elmondtam röviden a fenti szöveget az előadónak. Ő rám nézett, és azt mondta: ők nem is tudatosítják ilyen mélyen eme szubkultúra társadalmi hatásait.
Persze, ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy a zene legfontosabb hozadéka az, mit vált ki az ember lelkében. Ám hallgassuk csak meg újból a hatvanas évek dalait: az útkeresés mellett az öröm, a dinamika, a szabadság érzése az, amit sugároznak. És időtállóbbak, mint bármi más abból a korból. Hangsúlyozom: mindezt ők sem így élték meg akkoriban, nem valamiféle világmegváltó-történelemformáló ihlettől hajtva írták dalaikat. Csak tették a dolgukat, a belső közlésvágy hajtotta őket. A dalok azután élték a maguk életét, és formálták az emberek lelkeit.
A Magyarország közigazgatási határain kívül élő magyaroknak, azaz nekünk is sokat adtak. Emlékszem, mi, akkori fiatalok is mélyebben benne éltünk a magyar szellemi kisugárzásban.
Illés-Omega-Metró szurkolókként püföltük egymást, s a fociban is magyar csapatoknak szurkoltunk. Volt osztálytársaimmal találkozva ma is fel tudjuk mondani a Vasas-Honvéd-Fradi-Dózsa egy-egy nagy csapatának névsorát, fel-felidézünk egy-egy emlékezetes meccset. Mentálisan mindez a magyar világhoz vonzott bennünket – s ez jó volt. Máig érdekes emlékem a nyolcvanas évekből, amikor a zselízi magyar gimnázium neves igazgatója kifakadt egy szégyenletes magyar futballteljesítmény után: még ezek a strici focisták is elárulnak bennünket! Az örvény felé sodródó ember a szalmaszálba is kapaszkodik, s az idős pedagógus jól látta, hogy a példák mennyire fontosak a fiatalok életében is. Megint csak meg kell állapítanunk: az omegások, Szörényi és Bródy, Presser és Adamis Anna, Zorán és Dusán, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay és a többiek hatása legalább olyan fontos, mint bármely politikus, tudós vagy sportoló teljesítménye abból a korból. Máig tisztelettel nézünk fel rájuk.
Persze, a kor, a történelem, a politika őket is próbára tette, ez is a történet szerves része. De túlélték a hullámvölgyeket is, a legtöbben meg tudtak újulni, s teljesítményük előtt a korrekt értékelő ma is csak kalapot emelhet.
És most itt áll előttünk – egy jubileum okán is – Kóbor és az Omega. A kiemelt társaságban is – más oldalról is – példaként. Nem csupán a zenéjük, hanem egymás iráni tiszteletük miatt is. Mivel az együttes tagjai példa értékűen összetartottak – együtt keresvén az új utakat is –, fenn tudtak maradni, együtt tudtak maradni a végsőkig. A megkeresett pénz jelentős részét is visszaforgatták a közös vállalkozásukba, megteremtve ezzel a lehetőségeket a hangzás- és látványbeli kiugrásokra. Ezen a téren is kiemelkedőt nyújtottak évtizedeken keresztül, s tapasztalatból tudom, hogy a csapatban Kóbor János vezető szerepe mindig is meghatározó volt.
A hatvanas évektől kezdve legalább négyszer meg tudtak újulni zeneileg is, korszakaik új utak lehetséges pilléreit jelentették, s így nem csoda, hogy a magyar rockzene nemzetközi téren is legismertebb és legelismertebb képviselőivé váltak. Nagyon meg kell köszönnünk a sorsnak, hogy magyarnak születtek, s ezáltal a magyar rockzenét emelték olyan nemzetközi magasságokba, amely egyenrangú volt a bázis angolszász versenytársak szintjével. Az Omega világmárkává vált annak ellenére, hogy az akkori társadalmi rendszer komolyan igyekezett fékezni kibontakozásukat.
Valamilyen „tehetségvírus” a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egyébként is belenghette a Kárpát-medencét, mert itt nagyon sok, nemzetközi mércével mérhető zenekar, szerző és énekes termett. Amit a magyar könnyűzenei szubkultúra a hőskorszakban alkotott, az méltán tekinthető világszínvonalúnak, s csak örülhetünk, hogy a modern technikának köszönhetően léteznek hanghordozók, amelyek örökre megőrzik nekünk ezt a kincset. A dallamaik, szövegeik értéket hordoztak-hordoznak máig, s létrejöttük idején nagyban hozzájárultak a volt szocialista rendszer szürke hétköznapjainak színesebbé tételéhez, s ezzel az akkori társadalmi bigottság lazításához, a rendszer korlátainak szétzilálásához.
Amit produkáltak, jóval több volt, mint zene. Az életérzés, amelyet ezek a dalok kisugároztak, a szabadság felé lódította a lelkeket, s a sok konfliktus ellenére, amelyeket okoztak, az esetek többségében a felszabadulás erejével hatottak. Mert okoztak konfliktusokat is, ezt ne tagadjuk, s a konfliktusok nem csak ideológiaiak voltak, hanem generációs jellegűek is, családokon belül is. De nekem meggyőződésem, hogy ez a zene és annak lelki hatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország a nyolcvanas évek második felére a szabadság rikkancsává vált a régióban. Ezen a ponton talán figyelembe lehet venni azt a tényt is, hogy a cseh, a szlovák, a keletnémet és a balkáni országokban akkor dívó populáris zene sokkal kommerszebb, „nyálasabb”, édeskésebb volt, teljesen alkalmatlan a lázadás szítására. Egyedül a lengyel zene bizonyos áramlatai hasonlíthatóak össze a magyar beatzene színvonalával, bár a lengyel társadalomban a meghatározó erő mégiscsak a vallásosság volt. A változó világ tehát a világérzés változásainak új kihívásait generálta a lelkekben, ám a válaszok míves kimunkálásához nagyon kellett a tehetség. Nincs még egy olyan nemzet a kontinentális Európában, amely az Illés-Omega-Metró klasszikus hármasa után zenekarok, szerzők és énekesek olyan minőségi kavalkádját tudta volna felvonultatni, mint mi, magyarok. Éltetve a reményt az emberi lelkekben, hogy létezhet egy jobb, szabadabb, értelmesebb világ, eljöhet egyszer egy színesebb, felemelőbb, teljesebb emberi lét.
Még valamire megtanított bennünket az Omega. Soha nem gondoltam volna a hatvanas-hetvenes években, hogy az együttes 2021-ben hivatalosan is arra kér majd mindenkit, hogy imádkozzon a súlyosan beteg Kóbor Jánosért. A lázadás, a korlátlan szabadság szellemét hirdető zenekar érett korára porba hullott Isten előtt. Úgy látszik, valami van a lelkünk mélyén, valami nagyon mély bizonytalanság, amely akkor, amikor földi erőink végét érezzük, arra ösztökél bennünket, hogy felemeljük a lelkünket, tekintetünket, s a vélt-valós földön túli hatalomhoz fohászkodjunk. Ez valahol talán az emberi léleknek a fizikai érzékelhetőség fölötti kapcsolatairól, sejtéseiről is árulkodik.
Kedves János, kedves omegások, nagyon sok, amit Tőled, Tőletek kaptunk. Azzal, ahogy kiteljesítettétek magatokat, egész világunkat tágítottátok, a lelkeinket emeltétek fel. Köszönet érte!
Csáky Pál
