Közös Európánk

(Elhangzott 2009. május 23-án Esztergomban, a Magyar Koalíció Pártja és a Fidesz közös EP választási kampánygyűlésén)
Tisztelt Orbán Viktor elnök úr, hölgyeim és uraim!

Szent a hely, ahol állsz – mondta az Úr Mózesnak, s Mózes kellő komolysággal meg is hajolt az Úr szavának igaza előtt. Fontos az a hely, ahol ma állunk – mondom én is a legnagyobb tisztelet hangján, s remélem, mind- annyian átérezzük ennek a mondatnak is a súlyát. Komoly kihívást jelent itt, Esztergomban ma Európáról és az európaiságról beszélni.

Az európaiság ugyanis számunkra, magyarok számára most, 2009-ben sem jelent mást, mint az élni akarásról, az esélyekről, a reményekről: tehát a jövőről beszélni.

Nézzünk csak körül, és csodálkozzunk rá kellőképpen erre a miliőre. Próbáljunk ráhangolódni ennek a gyönyörű vidéknek az idők fölötti kisugárzására is.

Valahol itt ölthetett jó ezer évvel ezelőtt határozott kontúrokat a gondolat: ha mi, magyarok, meg akarunk állni a történelemben, el kell fogadnunk az európai játékszabályokat. Ha túl akarjuk élni a Kölcsey által utólagosan – és igaz módon – vérzivatarosnak aposztrofált magyar évszázadokat, akkor itt államot: erős, hatékony államot kell alapítanunk, amely megvéd mindnyájunkat. Nemcsak a jelenlegi Magyarország polgárait, nemcsak bennünket, kissé koordinátákon  túli – úgymond külhoni státusba csúszott – magyarokat, de mindenkit, aki a történelmi Magyar Királyság polgára volt. Igen, olyan államot, amely képes arra, hogy megvédjen minden hungarust, a nem magyar anyanyelvűeket is. A teljes szlovák nemzetet is. Ennek a döntésnek köszönhetően lehetünk ma itt, ennek az elszántságnak köszönhetően be- szélhetünk ma veretes magyar – vagy szlovák – nyelven, s gondolkodhatunk közös európai jövőnkről. Ennek a nekifeszülésnek köszönhetjük, hogy a történelmi magyar állam a döntést követő fél évezredben Európa egyik legerősebb és leggazdagabb államává vált.

Ha a történetírók igazat mondanak, nem messze innen, Bény község mellett jött létre az első európai politikai frigyünk is. A Marcus Aurelius tábora védműveire épült avargyűrűk között fogadtak hűséget Istvánnak a német lovagok. Innen indultak a csatába Veszprém felé, Koppány  ellen.

Ám a nagy döntések akkor és ott sem voltak egyszerűek. A karddal a magyar fejekbe sulykolt érvek igaza utólag sem megkérdőjelezhető, ám több mint ezer év után talán azt sem szentségtörés kimondani, hogy a koppányi sugallatban is volt igazság. Bizonyára abban, hogy a mi magyar létünk, magyar egyediségünk Európában olyan érték, amelyet nem szabad feladnunk. Nyelvi, kulturális  szempontból  kevés rokonunk van Európában, de ha azt mondom, szabadságszeretet, 1848–1849  vagy 1956 üzenete, azonnal megváltozik a kép: ezt mindenki érti, elfogadja és tiszteli az öreg kontinensen.

Igen, kedves barátaim, nekünk van mivel gazdagítanunk Európát, s valóban: mi magyarként akarjuk gazdagítani az Uniót is. Magyar értékeinket európaivá akarjuk tenni, s honi viszonyainkat európaivá nemesíteni. Nem megtagadni magunkat, nem elveszni egy színtelen-szagtalan műmasszában, hanem tovább művelve egyediségünket, magyarként lelni otthonra az önmagát újrafogalmazni kívánó kontinensen.

A lényeget illetően azonban Koppány tévedett. Európát elutasítani, Európával szembemenni a vég, a totális vereség. Az integrációnak ezer évvel ez- előtt sem volt és ma sincs életképes alternatívája.

Igen, érdekes és fontos a hely, ahol állunk.

Arra a döbbenetre is emlékszem, amely akkor fogott el, amikor  az 1920- as évekből származó fényképekkel először szembesültem. Pár száz méterrel északra tőlünk szögesdrót-akadályok álltak és géppuskafészkek meredeztek a Bazilika irányába. Azt hiszem, az volt az anti-Európa. Az érzékelhető formában megjelenített rossz lelkiismeret. Mint ahogy a hídcsonkok  is, több mint öt évtizedig. Az embertelen igyekezet, amely örökösnek szánt elválasztó határokat igyekezett közénk emelni. A jelenlegi magyar egyházi elitnek is címzem a mondatot: 1918–1920-ban itt egy szlovák nemzetiségű, magyarul akcentussal beszélő kiváló érsek-prímás kiáltotta a világba magyarul, szlovákul, hogy nem korrekt és nem keresztényi, ami és ahogyan akkor a magyarokkal történt. S csak az empátia, a kölcsönös megértés, a tisztelet és együttműködés szelleme lehet az, amely új minőséget tud hozni viszonyainkba.

A 20. században bizony sokszor sok minden elromlott ebben a mi bukdácsoló Európánkban. S minket arra kötelez a sors, hogy modern kori Sziszüphoszként  újra és újra nekiveselkedjünk a nemzeteink közötti kiegyezés megkerülhetetlen, de bonyolult feladatának is. Tudjuk, hogy csak ez a járható út, mint ahogy azt is tudjuk, az ilyen feladatot nem lehet egyoldalúan meg- valósítani. Akkor lesz itt valódi megbékélés, ha a távolságot mindkét oldal- ról csökkenteni akarjuk, és szlovák kollégáink is csökkenteni igyekeznek majd.

Ezen igyekezetek között az igazságra és az erkölcsre kell támaszkodnunk elsősorban. Az első és legfontosabb feladat, hogy nem szabad ellenséget látnunk egymásban. Bizony, a fiatalokkal és a tankönyvekkel kell kezdenünk, s itt is ki kell mondanunk,  hogy a hazug mítoszoktól is meg kell szabadulnunk. Nem létezett ezeréves elnyomás, nem szabad a 19. század végi és a 20. század eleji zavarokat a két nemzet közötti kapcsolatok origójába állítani. Az európai egységesülés éppen azt jelenti, hogy a jó magyar patrióta és a jó szlovák patrióta most ugyanazt a vektort követheti: a civilizált európai együttélés vektorát, egymás kölcsönös – megismétlem és aláhúzom –: kölcsönös tiszteletét. Ehhez persze nem az államnyelv szigorításáról szóló törvények és nem a másik nemzet megsértését célzó pálinkagőzös megnyilvánulások szükségeltetnek. Meggyőződésem, hogy a civilizált magyarnak  és a civilizált szlováknak valóban nem kell, hogy gondja legyen egymással, hiszen az érdekük ugyanaz: békében élni egymás mellett, gyarapodni  szellemiekben és anyagiakban egyaránt.

Ezért döntöttünk úgy a múlt hét végén Rozsnyón, hogy pártunknak, a Magyar Koalíció Pártjának részben új profilt adunk. A dél-szlovákiai régió felemelkedésének, modernizációjának  élharcosaivá akarunk válni nemzeti jogaink védelme mellett, s ehhez minden jóakaratú ember, minden jó szándékú magyar és szlovák polgár támogatásával számolunk. A tiétekkel is, Viktor, Magyarország támogatásával is, hiszen a mindenkori magyar kormány érdeke is, hogy a határon elterülő, mesterségesen szétvágott régiók felemelkedhessenek, együtt jobban működjenek. Hol máshol láthatnánk erre jobb példát, mint éppen itt, Esztergomban és Párkányban, a Mária Valéria híd helyrehozatala után.

Igen, ez az út és ez a modell, s remélem, Szlovákiában is sokan vannak, akik emlékeznek rá, hogy azt a magyar miniszterelnököt, aki az ezzel kapcsolatos megállapodást aláírta, s később a hidat átadta, Orbán Viktornak hívták. S a méltányosság nem engedi, hogy meg ne említsük szlovák partnere ne- vét, akinek pártja ugyanabba az európai pártcsaládba tartozik, mint a miéink: Mikuláš Dzurinda volt ebben a folyamatban Orbán Viktor partnere. S ez így volt jó és így volt helyes: akkor a két kormány valóban azt tette, amit az emberek elvártak tőlük, s a mű, amely létrejött, Madách aktualizált szavaival máig hirdeti alkotóinak nagyságát, európaiságát. Ha tehát a mai napon bárki fel akarja tenni a kérdést magának Szlovákiában, ugyan miről is beszéltek a Fi- desz és a Magyar Koalíció Pártjának politikusai ma Esztergomban, akkor íme a válasz: a megbékélésről, a kölcsönös tisztelet szükségességéről, a közös fel- emelkedésről és az új hidakról.

Hangsúlyozom, ezért mindkét oldalról tenni kell, s bizony, nem keveset. A szándék az, kedves barátaim, a szándék, melyet néhanap hiányolni lehet, s melynek hiányát bizony alkalomadtán néven is kell nevezni. S elutasítani a sanda gyanúsítgatásokat, amelyek néha bennünket akarnak – a szlovákiai magyar közösséget akarják a bűnbak pozíciójába szorítani. Ezt mindig és mindenhol visszautasítjuk:  egy kisebbségi közösségnek  a legelemibb érdeke, hogy békében és megértésben éljen, és szabadon ápolhassa a kettős kötődéséből fakadó minden kapcsolatát. Mi Szlovákia törvénytisztelő állampolgárai vagyunk, s az MKP parlamenti képviselői az egyedüliek, akik soha nem szavaztak meg a szlovák parlamentben  egyetlen olyan javaslatot sem, amelynél felmerült az alkotmányosság gyanúja. Soha egyetlen sértő szót nem tettünk a szlovák népre, amelyet tisztelünk, s amellyel megértésben akarunk élni.

Ugyanakkor a büszkeségünkből egy millimétert  sem engedünk. Tisztelünk mindenkit, de a tiszteletet önmagunkkal szemben is megkérjük. Nem vagyunk másodrangú állampolgárok, az eme státusba szorítani akaró igyekezeteket elutasítjuk. Visszautasítjuk azokat a manipulációkat  is, amelyeknek az elmúlt hónapokban sokszor lehettünk tanúi, s amelyeknek a célja az volt, hogy leválassza az MKP vezetését a szlovákiai magyar társadalomról, elszigeteljen bennünket  szövetségeseinktől, vagy az MKP elnökségének tagjait is szembeállítsa egymással.

A magyarságunkról pedig soha nem mondunk le. Történelmi, nyelvi, kulturális szempontból ugyanolyan magyarnak érezzük magunkat, mint Esztergom vagy Budapest bármelyik polgára. Számunkra nem az asszimiláció, nem az önfeladás a követendő út, hanem polgári és nemzeti létünk kiteljesedése: a minden szempontból szabad élet, s az ezen az alapon nyugvó szellemi-anyagi gazdagodás. Mi így értelmezzük az európai szabadságelveket, mi ilyen Európát akarunk, a mi számunkra ez a tétje a június 6-ai választásoknak. A szlovákiai magyar közösség helye, akarata és súlya a megújuló Európában: ez az a pillér, amelyet június 6-án újra akarunk alkotni.

Erről szól számunkra az idei európai parlamenti választás. Az a tény, hogy ma délelőtt itt, Esztergomban, s este hétkor pedig odaát, Párkányban valósítunk meg közös ikerrendezvényt európai néppárti partnerekhez méltó módon, azt is mondja, hogy a mai nap az összetartozásról  és a szolidaritásról is szól.

Ezen a ponton szinte hallom a kritikát: talán jó volt hallani, ami itt el- hangzott, de hol van ennek a realitása?

Visszakérdezhetek: hol volt a nyugat-európai  megbékélés realitása a második világháború után? S nemcsak a sokat emlegetett francia–német meg- békélésre, hanem az olasz–francia, francia–spanyol  és egyéb érzékeny relációkra is gondolok. Azt is azonnal hozzátéve a gondolathoz, hogy tudom, ott sem maradéktalanul rózsás a helyzet. Azt is el kell ismernünk, hogy az az Európai Unió, amelynek a tagjai vagyunk, bizony még sok kívánalmat hagy maga után. De mi az alternatíva? Juncker luxemburgi miniszterelnök fogalmazta meg nemrégen Varsóban, az Európai Néppárt kongresszusán, hogy aki elégedetlen a mai Unió működésével, az látogasson el katonatemetőkbe: van belőlük Európában  elég. S bizony, 1949-ig arról szólt az európai történelem, hogy húszévenként,  ahogy felnőtt egy-egy nemzedék, azok kimasíroztak  a csatatérre, hogy megvívják soros küzdelmüket  történelmi  ellenfelükkel. Egy- szer az egyik fél, majd a másik győzött, s még az olyan részletekre is ügyeltek ebben az őrült körforgásban, hogy 1940-ben a német tábornokok ugyan- azon a helyen, ugyanabban a kopott első világháborús vasúti kocsiban írassák alá a francia tisztekkel a kapitulációt, ahol azok íratták azt alá elődeikkel

1918-ban. Úgy, hogy a kocsit oda kellett vontatni máshonnan, s az addigra lerobbant vasúti szárnyvonalat is fel kellett ehhez újítani.

Nos, a jelenlegi helyzet ettől azért jobb. S becsüljük meg azt is, hogy az

1990-es évek balkáni háborúit kivéve Európában 1945 óta nem volt háború, kontinensünk történelmének leghosszabb békés időszakát éli.

S még valami, hogy némi hab is legyen a tortán.

Ebben a folyamatban ott vagyunk, mi, kisebbségiek is. Nemrégiben, május 8-án emlékeztünk meg Európa atyjáról, Robert Schumanról. Schumanról, a francia külügyminiszterről,  aki ezt az egész folyamatot  megálmodta, elindította és tető alá hozta. Ám álljunk csak meg egy pillanatra, barátaim: minden tiszteletünk  mellett el kell mondanunk, hogy a Schuman név nem francia: német családnév. Schuman a francia–német határvidékről származik, s családi kötődései alapján pontosan tudta, mitől fél a francia, ha azt hallja: német, s mitől a német, ha a franciákra gondol. Az empátia hordozója volt Schuman, s az de Gasperi is, akiről azt is tudni kell, hogy apjától örökölt olasz neve mellett dél-tiroli németajkú anyjától kapott nagyon megértő indíttatást. S kellett a hármashoz, természetesen kellett a tisztességes Adenauer is, aki tudta azt, amit Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Ukrajnában nem minden politikus tudatosít:  nem az az államférfi, aki az árral együtt úszik, s még csak az sem, aki Murphy ajánlása szerint mindig talál egy tömeget, amely valamerre masírozik, s annak idejekorán az élére áll.

Az államférfi az, aki fel tudja mérni népe érdekét, s az adott helyzetben úgy képes tenni érte, hogy vállalja a nehézségeket is, a népszerűtlenséget is – egy célért, amelyről meg van győződve, hogy helyes. Nem mítoszokat gyárt, nem a könnyű megoldásokat választja, hanem újkori Mózesként képes szem- befordulni az aranyborjú imádóival, s képes népét új magaslatokra vezetni. Ehhez kell az igazi elszántság, s erre mondhatjuk mindannyian: ez a férfi- munka.

Azt hiszem, kedves barátaim, hasonló kihívás vár mindannyiunkra: megtalálni, kijelölni a helyünket a 21. században. Kiegészítve egymást, támaszkodva egymásra. A Duna északi és déli partján élők, az Ipoly északi és déli partján lakók mindig is ezt remélték egymástól: a támaszt, az erők fokozását, a megértést.

Engedjenek meg végezetül egy személyes példát az Ipoly déli partján lakók optimizmusát  illetően. A sors úgy hozta, hogy nekem az északi parton, Szlovákiában született négy gyermekem, négy leánygyermekem. A nagynéném, aki a déli parton, Balassagyarmaton lakott, a negyedik megszületése után így vigasztalt:

– Nem baj, fiam, kitartás, nekünk is csak a nyolcadik lett fiú.

Nos, ezt az optimizmust kívánom mindannyiunknak. S a hitet, hogy ha nem adjuk fel, akkor esélyünk és jövőnk is van.

(2009)