Azt hiszem, valóban fontos, hogy most, a 21. század elején gondolatban visszatérjünk István korába, és kiértékeljük, mit jelentett nemzetünk számára a keresztény Európába való betagozódás.
Ezer év után sem tudunk mást mondani, mint amit akkor is sejtethettek eleink: a lépés a megmaradást, a civilizált nemzetek által való elfogadottságot jelentette.
A meghatározó döntéseknek minden nép történelmében kiemelkedő jelentőségük van. A magyar nemzet történelmében három meghatározó döntés mutatható fel, amely biztosította, hogy népünk képes volt túlélni a Kölcsey által is vérzivatarosnak aposztrofált évszázadokat.
Az első a honfoglalásról szóló döntés volt. Ha ez a döntés nem születik meg, ma a magyar nép a kihalt népek sorát gyarapítaná. Éltek ugyanis a hatalmas ázsiai sztyeppéken nálunknál számosabb, erősebb népek is, mégis eltűntek a történelem süllyesztőjében. A biztonságosabbnak tűnő otthonban való letelepedés tehát az új jövő megteremtésének első pillérét jelentette. S bár a Kárpát-medencei új hon sok megpróbáltatástól védte meg népünket, akkor nem lehetett előre látni, történelmi szempontból mégis mennyire huzatos hely ez. Ki gondolta volna ezerszáz évvel ezelőtt, hogy épp ez a régió válik több száz évre az eltérő kultúrák és hatalmi övezetek összeütközésének frontvonalává? Így kellett találkoznunk itt tatárral és törökkel csakúgy, mint a Habsburgok elnemzetietlenítő igyekezetével vagy az ortodox gyökerű államcentralizmussal: mindez azonban csak részben pusztította népünket, sok vonatkozásban inkább megedzette. Sok mindent elvesztettünk a küzdelmekben, ugyanakkor sok mindent nyertünk is: edzettséget, a magunk igazáról való meggyőződést, elszántságot. Ez a történelmi népek belső megtartó erejének nagy titka: a megpróbáltatások tudatilag is nemzetté kovácsoltak bennünket, ennek is köszönhető, hogy túléltük a viszontagságokat. Eme belső erők hiányában először vazallus nép, majd a történelem által elsodort nép lettünk volna. Nem így történt: indokolt tehát megvizsgálni a második pillért is, aminek mindezt köszönhetjük.
A második fontos döntés ezer évvel ezelőtt fogalmazódott meg, s az államalapításról, az akkori civilizált Európa játékszabályainak elfogadásáról szólt. Megtörtént ugyanis a honfoglalás, ám eleink ugyanazt az életmódot próbálták folytatni, mint odakint, az ázsiai sztyeppéken. Európa először tanácstalan volt, és megtanulta belefoglalni imáiba a magyarok nyilaitól való megmenekülés kérelmét. Ám ez csak kis ideig működhetett: a Lech-mezei csata és néhány hasonló tapasztalt nyilvánvalóvá tette, hogy az addigi életstílus nem folytatható. Ez volt a tétje a Koppány–István-vitának, amelyben István veresége a felmorzsolódást, az eltűnést jelentette volna.
Ma, amikor nem fehér-feketének látjuk a történéseket, azt is elfogadhatjuk, hogy Koppánynak egy fontos részigazságban igaza volt, s máig igaza van. Abban ugyanis, hogy európai csatlakozásunk során nem szabad feladnunk identitásunkat. Mi csak úgy tagozódhatunk be a modern Európába, ha közben nem veszítjük el mindazt, ami a lényegünk: magyar hagyományainkat, nyelvünket, kultúránkat. Ugyanakkor a teljes koppányi igazság, az alkalmazkodás teljes hiánya a halált, az eltűnést jelentette volna.
István, Könyves Kálmán, László, Nagy Lajos vagy Mátyás király briliáns módon oldották meg ezt a problémát. Tudták: mi magyarként akarjuk gazdagítani az európai sokszínűséget, magyarként akarunk európaiak, s európaiként magyarok lenni. Ez tehát nem önfeladást jelent, hanem az európai civilizáció univerzális elemeinek beépítését magyar mivoltunkba, ugyanakkor az európai civilizáció gazdagítását is magyar értékeinkkel. Olyan ugyanis, hogy európai kultúra, európai civilizáció a középkori keresztény univerzalizmus felbomlása óta nem létezik. Az európai nemzeti kultúrák összessége adja a sokszínű európai civilizációt, annak általános vonásai ugyanakkor visszahatnak a nemzeti kultúrák formálódására is. Magyarán: a német, az olasz, a holland, a cseh kultúrában csakúgy megtalálhatóak azok a közös elemek, amelyek őket európaiakká teszik, mint a magyarban. Ezek a kultúrák azonban meg is különböztethetőek egymástól. Még világosabban fogalmazva: a magyarság léte, történelme és kultúrája nem érthető meg a keresztény civilizációs hatás ismerete nélkül, ugyanakkor Európa története, művelődéstörténete sem írható meg a magyar történelem és kultúra szerepvállalása nélkül. Vén kontinensünk történelmében sok olyan időszak volt, amikor európai szintű döntés nem valósulhatott meg a magyar uralkodó beleegyezése nélkül, ugyanakkor a magyar történelem számos történése is csak úgy érthető meg teljes mélységében, ha ismerjük az azt kiváltó vagy befolyásoló európai kisugárzásokat. A magyar hatás sokszor, sok viszonylatban gazdagította az európai civilizációt, ugyanakkor a magyar szellemtörténet is csak a keresztény európai alapok ismerete mellett érthető meg teljes fényében. István igazának mélységét tehát a lényeg: megmaradásunk és elfogadottságunk példázza. A magyarság István és tanácsadóinak döntése nyomán vált egyértelműen európai néppé, e nélkül az avarok, gepidák, vizigótok sorsára jutott volna. Ugyanakkor a keresztény szellemkör termékeny hatására vált civilizált, elismert európai kultúrnemzetté.
S mi a harmadik elem, amely oly meghatározó módon befolyásolta megmaradásunkat?
A vállalás. Az, hogy minden nemzedék felvállalta önmagát és elődeit. Ez volt a lényeg az Árpád-ház korában, ez a török által három részre szakított országban, ez a Habsburgokkal szembeni szabadságharcok idején is. Pusztába kiáltott szó lehetne István bölcsessége, értelmetlen hősködésnek tűnhetne több generáció véráldozata, ha az utánuk jövők nem ragaszkodtak volna értékeinkhez, identitásunkhoz: mindahhoz, ami a magyarságot egyedivé, minden néptől különbözővé, ugyanakkor minden néppel egyenrangúvá emelte.
Nekünk is tudnunk kell, hogy egy csodálatos, megismételhetetlen folyamat, a történelem részesei, szerény formálói is vagyunk. Felelősek vagyunk mindazért, mennyire becsüljük meg a kincset: nemzeti örökségünket, amelyet eleink hagyományoztak ránk, s milyen állapotban adjuk azt tovább utódainknak. A történelemben ugyanis semmire nincs garancia, a ma erős nép holnapra megrokkanhat, önhibájából, vagy a körülmények összjátékának eredményeképpen. Csak a lelkileg erős, egészséges egyed és nép maradhat fenn. Ezért definiálják magukat újra a harmadik évezred elején az európai népek, e miatt feszülnek egymásnak a világ nagy civilizációs áramlatai is.
Ezért fontos, hogy mi is tudatosítsuk: honnan jöttünk, merre tartunk, mely értékek fontosak számunkra, és miért. S főleg: hogy felelősek vagyunk önmagunkért és egymásért.
(2008. március)