Mementó a százötvenedik évforduló!

Lenin élt…

150 éve született Vladimír Iljics Uljanov

A történet kezdetén ott éktelenkedik maga a probléma. A probléma, amely némileg megváltozott formában nyomaszt minket napjainkban is, s láthatóan komoly ballaszt lesz az elkövetkezendő évtizedek számára is.
A probléma a következő: a Földön megtalálható és előállított javak egyre nagyobb hányada kerül(t) egyre kevesebbek kezébe, s ugyanakkor egyre többen kerülnek-kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, a nincstelenek pozíciójába.
Robbanásveszélyes helyzet volt másfél évszázaddal ezelőtt is, feszültségterhes helyzet napjainkban is.

A 19. században a kor legjobb elméi foglalkoztak a kérdéssel és próbáltak meg – az elemzések mellett – megoldási javaslatokat is kidolgozni. Az akkori vadkapitalizmus szinte kiáltott ezért.
Itt – kissé leegyszerűsítve a témát – a két legfontosabb művet említeném. Marx megírta A Tőkét (Das Kapital), s Engelsszel együtt a kapcsolódó írásokat, s megoldási javaslatként forradalmat javasoltak, mi több: világforradalmat vizionáltak. Köztudott, hogy munkásságukra kapcsolódott Lenin, akit azután egy forradalmi hullám valóban hatalomhoz is juttatott. S bizony ő indította el a Sztálin és utódai által szinte tökélyre fejlesztett terrortársadalom modelljét, amely oly mélyen meghatározta a világ 20. századi történelmét. Nem igaz az a mese, hogy a „jó Lenin” után a rossz Sztálin rontott csak el mindent: Lenin a kezdetektől fogva a terrort tartotta a hatalom megragadása és a hatalom megtartása legfőbb eszközének, erről ma könyvtárnyi irodalom beszél.

De látta a problémát az akkori világ több más fontos egyénisége is. XIII. Leó pápa Rerum novarum címmel enciklikát adott ki, amelyből kitűnik, hogy a problémát nagyon hasonlóan látta, mint Marx és Engels. Amiben azonban alapvetően eltért tőlük, az a megoldási javaslat volt: ő revolúció helyett evolúciót javasolt, s a szociális piacgazdaság eszméjét tűzte ki megvalósítandó célként.
Ez meg is valósult Nyugat-Európában, a 2. világháború után, ez lett az alapja az ott máig tapasztalható, viszonylagos jólétnek. A teljesség igénye nélkül megjegyzem csupán, hogy a nyugat-európai civilizáció vezető állama, Németország kipróbált közben egy újabb vadhajtást is, a nemzetiszocializmust, tragédiába sodorva vele a világ egy részét.

Több, mint negyedszázaddal a Szovjetunió széthullása után talán elmondhatjuk azt is, hogy a szocializmus megvalósított formáinak voltak pozitív oldalai is. Erőszakkal bár, de mobilizálni tudott komoly társadalmi erőket, ennek köszönhetően vált az addig elmaradott Szovjet-Oroszország a világ egyik vezető hatalmává. Valóban tudott működtetni bizonyos társadalmi lifteket, alapszinten több olyan szociális problémát is kezelt, amelyek napjaink viszonyai közt kiáltóan megoldatlanok (szociális kérdések, munkanélküliség, lakáshelyzet, stb.). Ám mielőtt bárki megszakítja ezen a ponton ennek az írásnak az olvasását, mondván, hogy a kommunizmust akarom rehabilitálni, gyorsan elmondom, hogy éppen ellenkezőleg: én mindig is antikommunista voltam, ám elvem, hogy ha valóban kellő intelligenciával akarunk közeledni egy témához, akkor elfogadhatatlan a napjainkban oly gyakori csőlátás. Arra is szeretnék figyelmeztetni, hogy éppen a leegyszerűsítő hozzáállások is lehetnek az okai azoknak a hamis reminiszcenciáknak, amelyek mai világunkban is megjelennek. Az igazság ugyanis az, hogy a kommunizmusnak volt 70 éve, hogy bebizonyítsa, élhető, versenyképes társadalmi modell.
S az ellenkezőjét bizonyította be.

1997. novemberében megjelent egy könyv, A kommunizmus fekete könyve (Le Livre noir du communisme) címmel. A kötet szerzői azt állítják, hogy a kommunizmusnak, mint társadalmi gyakorlatnak 100 millió halálos áldozata volt a világon a huszadik században. A megjelenés után persze azonnal megjelentek a kritikák is, amelyek szerint „csak” hatvan millióra tehető a halálos áldozatok száma.
Egy ideológia megítélésének természetesen fontos eleme az is, mennyi ember életét emelte fel, illetve mennyi számára okozott helyrehozhatatlan katasztrófát. De ez talán inkább következmény – persze szomorú, elfogadhatatlan következmény. Az alap mégis csak az, hogy ez az eszmerendszer már a megszületésekor diktatórikus gyakorlati megvalósítási formákra épült, s ezek nem átmenetinek bizonyultak, hanem állandósultak, s a rendszer fenntartásának alapelemévé váltak. S mint azt a történelemből tudjuk (és újból odatesszük napjaink felelőtlen álmodozói elé), minden diktatúra legnagyobb hiányossága az, hogy idővel képtelenné válik az önkorrekcióra. A demokrácia néha valóban kevésbé hatékony, néha szétfolyik a terméketlen vitákban, de ha valóban biztosítani tudja az emberi lét két legelemibb alapszabadságát, a gondolat- és szólásszabadságot, akkor előbb-utóbb korrekciót hajthat végre, s kijöhet a válsághelyzetből. Ezért győztek eddig a történelemben a demokráciák a diktatúrák felett, s ezért van az, hogy az igazi demokraták szobrait nem kell idővel eltávolítani, mert szabad emberi döntések alapján állíttattak fel – ellentétben a diktátorok szobraival.

A kommunizmusban tehát – mint minden diktatúrában – az a legrosszabb, hogy megöli az emberi szellemet, csonkolja a lelket, lefaragja a kreativitást. Élhetetlenné teszi ezzel a világot, negálja mindazt, ami az embert homo sapienssé tette. Ezért nyögjük évtizedek után is a hatásait, ezért nem tudják azok, akik soha nem éltek ilyen rendszerben, egyáltalán felfogni, miről is beszélünk.
Persze, a cinikusok napjainkban is mondhatják, hogy az ember alkatilag alkalmatlan az igazi, szép, steril módon megálmodott társadalmakban élni. Sokak szerint az emberiség olyan állatfarm, amely szinte vágyik arra, hogy tagjai 4 százaléka orránál fogva vezesse a tömegember-többséget.
Ez bizony komoly veszély, napjaink sok szempontból kiüresedett társadalmi viszonyai is mesélhetnének erről egyet s mást. De ez nem rehabilitálhat egyetlen fél- vagy teljes diktatúrát sem. A megoldás nem a hátra arc, hanem a napi küzdelem a valóban demokratikus viszonyokért: a demokrácia állandó „foltozgatása”, javítása.

Legyen tehát mementó a százötvenedik évforduló! S nem csupán a kommunisztikus, de minden más diktatúra vonatkozásában is!

Csáky Pál