München, ´38

Van egy viszonylag új film, amivel a csehek nemzetközi szintet akarnak ugrani: a Masaryk. A „nagy” Masaryk, Tomáš Garrigue fiáról, Ján Masarykról szól, Beneš külügyminiszteréről. A film remélt nemzetközi sikere érdekében tényleg túltupírozták az egészet, a cseh kritika szerint is túlontúl hollywoodi, mesterségesen lakkozott, fényezett. A tragikus sorsú volt külügyminiszterről szól, akit egy reggelen, már az 1948-as kommunista puccs után holtan találtak a prágai külügyminisztérium udvarán. Kiesett vagy kilökték negyedik emeleti szolgálati lakása ablakából.
Dráma a halála is, persze, a kábítószer-függő politikus második világháború utáni ténykedése több, mint kétségbeejtő, s főleg az 1948 februári dicstelen szerepe, amikor csúnya módon asszisztált a kommunista hatalomátvételhez. Ám nincs ezzel egyedül, Beneš ekkori ténykedése még katasztrofálisabb, ekkor bukott meg másodszor is a nagy történelmi vizsgán.

Ám vissza a filmhez és vissza a történelmi előzményekhez: ezekben a napokban egy másik fontos eseményről is megemlékezünk, a müncheni döntés nyolcvanadik évfordulójáról. Arról a döntésről és annak folyományairól (az első és a második bécsi döntésről is), amelyek etnikai szempontból igazságosabb határokat rajzoltak meg Csehszlovákia körül. A csehek és a szlovákok persze ezt nem így látják, de attól az igazság még igazság marad. Az 1920-ban megrajzolt határok nem voltak tisztességesek, sok baj okozóivá váltak, s ebben a vonatkozásban nem fogadható el sok cseh és szlovák politikus érvelése mellettük, akik úgy tesznek, mintha a történelem 1920-ban kezdődött volna.

A film viszont a történelmi hűség alapján foglalkozik ezzel a kérdéssel is, ilyen vonatkozásban egy szó kritika nem érheti. Sőt, a forgatókönyv írója rá is tesz egy lapáttal. Két nagyon fontos, történelmileg hű képsor is található a film közepén: 1938 szeptember 29-ének estéje, amikor Masaryk a több napos diplomáciai offenzíva során tudatosítja, hogy a britek elfordultak tőlük. Azok a politikusok, azok a kormánytisztviselők, akik addig tárt ajtókkal várták őt, elfordulnak tőle, nem fogadják őt, vagy egyszerűen letagadtatják magukat.
S Masaryk hazamegy londoni rezidenciájára, bemegy a dolgozószobájába és lebénultan magába roskad. Kiváló a színészi munka, szuper a kamera és a megvilágítás. A képből sugárzik a csalódottság és a reménytelenség.
Mindez nem elég nekik, megismétlik. Masaryk a telefon után nyúl, s felhívja Benešt. A kamera mutatja, ahogy Beneš felveszi a Hradzsinban a telefont, majd elfehéredik, megtántorodik, s még reménytelenebb pózban zuhan egy mély fotelba, mint Masaryk Londonban.

Megvallom, magyarként némi előgtétellel néztem végig ezt a két képsort. Könnyű volt úgy a nagy hőst játszani, amikor a győztes nagyhatalmak ott álltak mögöttük, München előtt és a második világháború után is. De a történelem igazságossága mégis felcsillant néhány évre. A cseh és szlovák politikusok is megízlelték a magukrahagyottság keserű érzését – azt, ami a magyar politikusok osztályrésze volt az első és a második világháború után.

Csáky Pál

Cikkajánló

100 éve kisebbségben a felvidéki magyarság

Fotókiállítással emlékeznek a felvidéki magyar kisebbség 100 éves múltjára az Európai Parlamentben. Csáky Pál, a …