45 éves a Charta 77 – Néhány szó az önégető tisztességről

Václav Havel (második balról, fotó: ČTK) 

Az év fordulóján megint belefutottam a kérdésbe: miért? A kérdés annak apropóján fogalmazódott meg bennem, hogy egymásra csúszott két dátum: Václav Havel halálának tizedik, illetve a Charta 77 kiáltvány megjelenésének 45. évfordulója. A cseh elemzők pro és kontra oldalról alaposan körbejárták a témát, bár mindegyikükön érződött, valamilyen irányból elfogultak. A Havelt tisztelők jóformán csak a pozitívumokról beszéltek, az őt kritikával szemlélők inkább a negatívumokról. A gyenge szlovák elemzések az első csoporthoz csatlakoztak: a Chartát nagyon kevés szlovák írta alá, s a szimpatizánsok, a mostani emlékezők inkább Havel kiszolgálói közül kerültek ki. De a fő kérdést nem tette fel senki: miért? Miért volt az, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetben, egy erősnek, megingathatatlannak tűnő diktatúra kellős közepén magukat komolynak tartó emberek – fütyülve a politikai-társadalmi-pszichológiai realitásokra – teljes mellszélességgel szembementek a nagy trendekkel, s kiszolgáltatták magukat a hatalom erőszakszervezetei durvaságainak? Egy énekes számára a fellépés lehetősége, a koncert megtarthatósága, a hanglemez megjelentethetősége jelenti magát az életet. Marta Kubišová mégis azt mondta a kommunistáknak 68 után, hogy nem, s ezzel maga vágta el a saját karrierjét. Szemben egy Karel Gottal, aki nem csak meghunyászkodott, de az Anticharta egyik szóvivőjévé is vált. Egy kis emigrációs megbicsaklás után a rendszer parádés szakmai karriert tett számára lehetővé, egy feltétellel: dícsérni a hatalmat – vagy legalábbis nem szembe menni vele (hogy azután 1989 novembere végén, amikor már végleg átbillenni látszottak az erőviszonyok, megint forduljon egyet, s Kryllel együtt ő énekelje el a csehszlovák himnuszt a milliós ellenzéki tömeggyűlésen). A színésznek is az élete a színpad, a filmezés lehetősége. És mégis mennyien választották közülük is inkább a (fél vagy teljes) szilenciumot – akár költők, írók is néhányan…

A kérdés régebbtől érdekelt, mivel magam a volt rendszerben inkább a szürke zónába tartozó voltam (annak ellenére, hogy a rendszer az ellenségének tartott, s közel két évig megfigyeltetett). Mivel az ellenzékiek közül jó kapcsolataim voltak többjükkel, megkérdeztem néhányukat: miért viselkedtek így? Miért mentek néha – úgymond – fejjel a falnak? Sokuk esetében ugyanis nem arról volt szó, hogy maga a rendszer pécézte volna ki őket: ők aktívan szembementek vele. S a válasz az volt, hogy elég volt, nem akartak hazugságban élni. A lelkiismeretük foglyainak mondták magukat, olyan teremtményeknek, akiknek van önbecsülésük, tartásuk. Inkább vállalták a megaláztatásokat, de nem kértek a mélyebb kompromisszumokból sem.

Persze, voltak olyanok is, akik megtörtek, vagy akik csak megkötötték a saját apró kompromisszumaikat is. Olyanok is voltak, akik besúgóvá váltak. Mindannyian megéltek nehéz perceket, erről beszédesen szól a tavaly bemutatott Havel-film is. Mégis: néhányan vállalták közülük a szembefeszülést újból és újból, önként, a megbicsaklások után is fel-feltápászkodva. S a végén – maguk sem akarták elhinni -, győztek, a történelem váratlanul alájuk fordult. Egy tökéletesnek tartott diktatúra pár nap alatt a semmibe hullott.

Érdekes ebből a szempontból a cseh-magyar (vagy akár a lengyel-magyar) párhuzam, amelynek alapos megtárgyalása egyetlen mondatban csúcsosodhat ki: “Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Igen, a magyarországi viszonyok puhábbak voltak, elkenődöttebbek – mindmáig. Érdekes és figyelemre méltó, ahogy a csehek, a lengyelek, picit már a szlovákok is elemzik az elmúlt 40 év történéseit, s furcsa látni, ahogy Magyarország ebben eléggé lemaradt. Megint csak visszaköszönnek az átmenet kuszaságai? Emlékszem 89-re, amikor az akkori MDF-elnök, Bíró Zoltán Pozsgay Imrével csinált beszélgetőkönyvet, s ennek nyomán (is) sokan azt vizionálták, hogy létrejöhet egy nagyobb kiegyezés, mint Lengyelországban, akár egy MDF-MSZMP koalíció is. Igen, később még Helmut Kohl is lobbizott azért, hogy Horn Gyula külügyminiszter maradhasson a 90-es választások után. A csehek ezt a meccset egyértelműbben játszották le, s talán az sem véletlen, hogy ők egyértelműen forradalomról beszélnek 89 történései kapcsán (joggal), míg Magyarországon máig kínlódnak a fogalmakkal is (rendszerváltás, rendszerváltozás…?) Odáig már nem akarok elmenni, hogy az elmúlt évek társadalmi állapotait elemezve a cseh társadalom egyértelműen kevésbé frusztrált, mint a magyarországi, a népesség növekszik, az életszínvonal a legmagasabb a V4 térségben, az elvándorlás a legalacsonyabb… Idáig nyúlna a történelem árnya?

Félreértés ne essék: ez az írás nem fényezni akarja a volt ellenállókat, egyáltalán nem. Pontosan ismerem a gyengeségeiket, a belső bizonytalanságaikat, a hibáikat is. S nincs valami jó véleményem az 1990 utáni teljesítményeikről sem. Ők persze mondhatják azt némely esetben, hogy a forradalom 89-90-ben is felfalta a saját gyerekeit, de az esetek többségében nem erről volt szó. Inkább a saját alkalmatlanságaikról arra, hogy vezessék a társadalmat. Protestálni sokan jól tudtak közülük, de kivezetni a társadalmat a válságból – az már elérhetetlen feladatnak bizonyult sokuk számára. És a pozitív víziók megformálása szükségességének idején lett nyilvánvalóvá, mennyire felkészületlenek bizonyos kérdésekben, s mennyire szerteágazóak az elképzeléseik. Persze a feladat is történelmi volt: visszagyömöszölni a krémet a tubusba. Diktatúrát lehet pár hét alatt csinálni, gazdaságot lehet marx-lenini rémálmok alapján működtetni ideig-óráig – főleg úgy, hogy első lépésben összerabolják mindenki vagyonát. De diktatúrából demokráciát, államkapitalizmusból működő, szabad gazdaságot csinálni előttük nem próbált senki. Nem mentegetem őket, csak tényszerűen megnevezem a valós helyzetet, amivel szembesülniük kellett. Mert maga Havel is nagyon jól teljesített politikai szinten 1898 november-decemberében, ám az 1990-ben hangoztatott harmadik utas elméletei, illetve a politikai pártok nélküli demokcia-modell, amiről álmodozott, működésképtelen meséknek bizonyultak.

De térjünk vissza alapkérdésünkhöz: honnan volt bennük az az elszántság, amely ilyen irányba volt képes mozgatni őket? Megvallom őszintén, korunk, a 21. század rágógumi-világa is mozgatja bennem az érdeklődést, ama lecsúszás és igénytelenséghalom látványa, amely mára körülvesz bennünket. Képes-e még valaki napjainkban egyáltalán megfogalmazni tiszta elvárásokat, egészséges erkölcsi platformokat, vagy mindent visz a manipuláció és a szellemtelenség? Nekik is arra volt a legnagyobb esélyük (a cseheknek is és a lengyel Szolidaritás vezetőinek is), hogy a történelem feltörölje velük a padlót. (A magyar értelmiség egy része ezt megtapasztalta 1956 után.) Megint csak visszautalok a történelem felé: 1915-ben, a “nagy háború” elején egy Masaryk nevű cseh fantaszta (később egy Beneš nevű segéddel a hátában) nyakába vette a világot és afelől győzködte az akkori nagyhatalmak komolyabb pozíciókat betöltő vezetőit, hogy meg kell szüntetni a Monarchiát és új szerkezetet kell létrehozni a helyén. Eleinte mindenki csak nevetett rajtuk, s ha máshogy alakulnak 1918 tavaszának történései (nem sok kellett hozzá), akkor most a nevüket sem ismerné senki, amolyan „noname donkihótként” tűntek volna el a süllyesztőben. De a történelem másként döntött: egyszer csak alájuk fordult, s ők lettek a győztesek. S ami a lényeg: nem lehettek volna győztesek, ha nincsenek ott a terepen, ha nincs bennük a fanatikus meggyőződés, hogy úgy kell cselekedniük, ahogyan tették. Csakúgy, mint a nyolcvanas évek ellenzéki vezetői, akik szintén nagyon vegyes képet mutattak: közül többen tényleg alkoholistává váltak, s voltak, akik néha egymással szemben sem viselkedtek korrekt módon. Máig sem tudhatjuk, hogy csak így lehetett kibírni? Az ő nevüket is alig párt ember ismerné ma, ha váratlanul nem könyörül meg rajtuk (rajtunk) is a történelem.

Nézzük csak meg fölülről a kérdést: volt víziójuk? Fanatikus őrültek voltak csupán? Vagy jobban mertek kockáztatni? A kalandorkodást is jobban tudták csinálni? Štefánik, aki egy világcsavargó volt (s ha nőügyeit nézve azt mondom, szédelgő szélhámos, akkor sem vetem el nagyon a sulykot), hirtelenjében – humoros történetbe való módon – francia tábornok lett. S amikor Budapesten azt mondták politikusok, hogy félnek a frontokról hazaözönlő, nehezen kezelhető katonáktól (“nem akarok többé katonát látni”), akkor ő cseh kollégáival együtt ennek az ellenkezőjét kezdte el hirdetni, mondván: katonák nélkül nem lehet stabilizálni egy országot! És fiatal tornaegyletesekből gyorsan felszereltek néhány csekély harci értékű csapatot, s mivel nem volt magyar ellenállás, bemasíroztak Pozsonyba, Kassára, Komáromba… És tartották a frontot mindaddig, amíg fokozatosan haza nem hozták harcviselt legionáriusaik mindhárom csapatát.

Öreg igazság: a Történelem Ura is csak azt tudja segíteni, aki legalább bejelentkezik a térképen. Ezért volt fontos, hogy legyen a nyolcvanas évek végén is ilyen-olyan alternatíva: távolról sem mindenben fényes, de volt. Havel maga jól teljesített 89 novemberében-decemberében, nem véletlen, hogy az ellenzéki csapat egyértelműen a vezérének ismerte el. Nagyon fontos volt, hogy kellő egyensúlyt tudtak teremteni a szükséges óvatosság és a határozottság között, ennek köszönhetően (is) nem folyt vér. Nagyon jól kezelte a Dubček-jelenséget is: az a tény, hogy nem Dubček lett a köztársasági elnök, egyértelmű üzenet volt, hogy itt nem valamiféle rózsaszín “emberarcú” kommunista álmokhoz térünk vissza. Abban viszont, hogy minek kellene következnie, már messze nem volt egyetértés. Havel esetében is voltak hupikék álmok bőven: a naivitásai (fennhangon hirdette a politikai pártok nélküli politika zavaros eszméjét, egy soha nem pontosított gazdasági harmadik út lehetőségét…), tévedései az átgondolatlan amnesztiával és más hibás döntésekkel megmutatták az ő korlátait is. Óriási szerencséje volt az amerikai emigrációval (megint csak nézzünk a tükörbe mi, magyarok), Forman és Albright vastagon kövezték előtte az utat az Államokban. És sok bukdácsolás árán, de úgy-ahogy stabilizálódott a demokratikus út a volt Csehszlovákia területén is.

Nos, vissza az alapkérdéshez: szüksége van egy közösségnek álmodozókra? Vizionáriusokra? Néha ellenszegülőkre, keményfejűekre? Nem akarok nagyképű lenni, de ahogy látom, ez a történet valahol mégiscsak a lelkiismeret erejéről szól. Arról, hogy nem léteznek reménytelen helyzetek – ha belül nem adjuk fel.

Talán a felvidéki (és a többi külhoni) magyaroknak is szóló üzenet: próbálj segíteni magadon, s talán az Isten is bemozdul egyszer.

Csáky Pál
(Megjelent az fb-oldalamon)

Cikkajánló

Tanulságok – avagy új világ jön?

Azt hiszem, mindenképpen igazuk van mindazoknak, akik azt mondják, korai még átfogó tanulságokról beszélni az …