Örök üzenet

Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön egy pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a Szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.

Ám meg merjük-e, meg tudjuk-e, meg akarjuk-e fejteni, mi történik velünk karácsonykor?

Az elsődleges válaszok persze azonnal jönnek: az emberek a jobbik énjüket keresik ezen az ünnepen, egymás felé fordulnak. Nagy távolságokból is igyekeznek haza jutni, s ha nem is látták egymást egész évben, ezen az ünnepen, a béke és a szeretet ünnepén mégis megmozdul bennük valami, s megnyílnak egymás irányában. Igen, ez így van, de attól még ott a nagy kérdés: miért? Mi az a belső erő, amely ilyen viselkedésre késztet bennünket?

Mert nem csupán találkozni akarunk egymással, együtt megélni az ünnepet: ajándékokat is adunk, kölcsönösen. Évszázadok alatt kialakult szokás ez, jön erre is a gyors magyarázat, de a lényeget nem tartalmazza ez a válasz sem: miért? A hétköznapokban arra vagyunk szocializálva, hogy kapjunk, másoktól várjunk valamit. Most pedig adunk, örömmel. Miért alakult ki mindez? Miért tartja fontosnak hívő – nem hívő, hogy ilyen módon, egyformán viselkedjen? Csak azért, mert a történet nagyon szépen van felépítve?

Ott van benne a gyermek – ki az, aki nem puhul meg egy újszülött láttán? Ott van benne a kiszolgáltatottság, Józsefet és Máriát senki nem fogadja be – ez irántuk való szimpátiát, sőt szánalmat is ébreszt bennünk. Ott az angyalok, a pásztorok hódolata – alázatukkal, szerénységükkel, odafigyelésükkel a legszebb emberi tulajdonságokat mutatják fel. S ott vannak az ünnepkörben a már-már giccsesnek tűnő külsőségek is: a villogó fények, a csillogó díszek, a fülbemászó dallamok, amelyek a földi pompát viszik a képbe. Csak a mélybeli válasz hiányzik: miért, miért, miért mindez? Mi ösztönöz mindannyiunkat arra, hogy ezt a hozzáállást elfogadjuk, sőt, annak részesei legyünk? Mi mozdul meg ilyenkor bennünk, miért várjuk annyira ezt a pillanatot?

Talán azért, mert karácsony az az ünnep, amely a legteljesebb módon szembesít bennünket emberi mivoltunk korlátaival. S az általa vágott résen át megcsillantja előttünk az esélyt arra, hogy elérhető a végtelen, hatására be tudunk fogni valamit a teljességből. Mert be kell vallanunk, hogy a világmindenségből sugárzó ridegség, de a körülöttünk és bennünk örvénylő, gyakran magát kellető valóság is bármennyire az anyagi kiteljesedés vagy a modernitás tetszetős köntösében kínálja fel magát, nem tesz igazán boldoggá bennünket. Néha szinte az ellenkező hatást fejti ki: fokozza vágyunkat az elérhetetlen után, erősíti ösztönös menekülési vágyunkat attól az ürességtől, amely oly gyakran megkísért bennünket, körülölel, s néha ott hullámzik a lelkeinkben is. Ilyen pillanatokban zuhan ránk teljes súlyával elesettségünk és kiszolgáltatottságunk érzete: az emberi lét végességének súlya. S talán épp karácsonykor sejtünk meg valamit mindezek ellentétes pólusaiból: a lelki melegségből, amelyre öntudatlanul is, kimondatlanul is egész évben áhítozunk, s az embertársainkkal való kapcsolat felemelő voltából. Ilyenkor tudatosítjuk fokozottabban modern kori Szókratészekként, hogy lényegében semmit nem tudunk létünk három alapkérdéséről: honnan jöttünk, hová tartunk, és a legfőképpen miért történik mindez? Mi létünk igazi értelme?
Ezek a kérdések persze nem naponta jönnek szembe velünk, a mindennapok valósága inkább a megélhetés ezer kihívását feszíti elénk. De ettől még léteznek. Ignorálni őket egyenlő lenne a szellemi-érzelmi öngyilkossággal. Örömteli tény, hogy a válaszok megfogalmazásához az idén jubiláló Madáchunkat is segítségül híva találunk némi kapaszkodót. A vallások igyekeznek segíteni ebben, de ezt teszi az irodalom, a zene és a művészetek többi ága is. Mindezek támogatnak bennünket abban, hogy fölül tudjunk emelkedni létünk biológiai szintjén, s legalább megsejtsünk valamit a válaszokból a három kínzó kérdésre: honnan, hová és miért?

Meggyőződésem szerint erről szól a Tragédia is. Hogy az ember lényegében egy állatfaj, s ha megmarad csak a biológiai lény szintjén, akkor története oda torkollik, amit Madách leír: a reménytelenségbe, az értelmetlenségbe, s végső soron a fagyhalálba. A nagy kérdés tehát az, hogyan lehet mindebből kitörni?
A Madách által is megfogalmazott két üzenet segít betájolódni: a napi küzdés az állati dimenziókból való kiemelkedésért, a szellem szabadságáért komoly lehetőség. Esély: ember küzdj és bízva bízzál! Emeld fel néha a tekinteted, ne csak a földet vizsgáld, nézz a magasba is néha. S lásd meg a csodát, amely ott van minden nap körülötted és benned.
De mégis minek? Mivégre mindez? – kérdezhetne vissza Madách stílusában bárki. Erre Éva adja meg a választ: anyának érzem magam. Vagyis: az élet nem szűnhet meg, a nagy titoknak tovább kell hullámzania, s a szükséges folytonosságot az új élet létrejötte garantálja.

A választ tehát a három nagy kérdésre – honnan, hová és miért – a karácsony sem tudja igazán megadni, mert ez a legnagyobb titok a világmindenségben. De a lehetséges legjobb útmutatást adja: lelki melegséget kínál, a megnyílás lehetőségét és reményt az örök újjászületésre. Esélyt az állati szintű létből való kiemelkedésre. Ezzel tudja a legjobban betölteni azt az űrt a lelkeinkben, mely kimondatlanul is annyira nyomaszt bennünket.

Egy pici fényt ad, amely képes beragyogni az egész mindenséget. Elhozza a legnagyobb ajándékot, a belső békét a lelkeinkbe, néhány órára képes szinte az angyali szférákba is felemelni bennünket. S ha könnyek is felcsillannak ilyenkor a szemeinkben, ne szégyelljük őket: azok a megigazulás, a felszabadulás könnyei.

Csáky Pál, fb

Az írás megjelent az Előretolt Helyőrség (Magyar 7 melléklete) karácsonyi számában.