Rablólovagok első nemzedéke

A nagystílűen felújított irodaház előtt vadonatúj külföldi autók állnak. Egyformák, mintha éppen most gördültek volna le a szerelőszalagról. Da rabjuk legalább nyolcszázezer koronába kerül, s pont egy tucat pompázik belőlük a járda melletti külön parkolóban.

Egy ismerősömmel futok össze véletlenül, aki a Szlovák Biztosítóban dolgozik az irodaház földszinti, fényűző részében. – De felvitte az Isten a dolgotokat – próbálom őt megfricskázni –, gondolom, az egyik a te szolgálati kocsid.

– Ugyan – válaszol meglepetten –, az egyik frissen megalakított magáncégéi ezek a kocsik. A közeli nagyvállalat volt „menedzsereiéi”. Kétfelé szakították a vállalatot, a jobbik részt maguk privatizálták, a maradékot ráhagyták az államra. Tudod, aki tudja, hová kell a megfelelő pillanatban állni, az most jól jár – mondja, s a tekintetén látom a jogos csalódottságot és a kiábrándultságot mindabból, amit maga körül tapasztal. – Egyébként ezek csak az osztályvezetők kocsijai – teszi még hozzá. – A főnököknek ezeknél sokkal jobbak vannak.

– Igen, így viselkedik a rablólovagok első nemzedéke – mondta egy neves külföldi vendég egy fogadás után, amikor szóba került, milyen arrogánsan, önzően és bugris módon viselkednek napjaink újgazdagjai. – Így volt ez egyébként máshol is, igaz, száz-százötven évvel ezelőtt. Egyébként csak annyit tehetnek, amennyit a politika megenged nekik – sandított ránk, ellenzéki képviselőkre.

Így van – és nincs így. Tény, hogy politikai kapcsolataik miatt kapnak több milliós adókedvezményeket, mint ahogy az is tény, hogy politikai kapcsolataik miatt jutnak kedvezményes hitelekhez is. Működik Augustín Marian Húska elmélete a szlovák tőkekitermelő réteg szükségességéről. Sokan élnek is vele: igyekeznek jó helyen lenni jó időben. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a másik oldalon komolyan igyekeznek beépülni a politikába, megpróbálják befolyásolni a politikai döntéseket. A kormányzati, nem az ellenzéki politikára igyekeznek hatást gyakorolni elsősorban, természetesen.

Van, aki azt mondja, ez nem is olyan nagy baj. A legerősebb kormányzó párt háza táján épp e tényből fakadnak bizonyos feszültségek. Az újgazdagok között is vannak tehetségesek és vannak tisztességtelen kalandorok. Az utóbbiakból több van, azok úgyis megbuknak. Az előbbiek számára azonban végzetes lehet az a kaland, amit a jelenlegi kormány tesz. A keletre vagy a balkáni szövetségesek felé való kacsingatások a három legalapvetőbb dolgot nem biztosítják a gazdaság számára: a viszonylag szabadon felhasználható tőkét, amelyre elsősorban az iparnak lesz egyre égetőbb szüksége, a fizetőképes piacot és a szerkezetátalakításhoz, modernizáláshoz elengedhetetlen know-how-t, az új technológiákat. Tetszik, vagy nem tetszik, mindez  csak ott van, a fejlett Nyugaton, ahová szóbeli deklarációk alapján igyekeznénk ugyan, a gyakorlatban azonban éppen eltávolodóban vagyunk tőlük. Ott ugyanis árukapcsolás működik: a partnerséget csak demokratákkal tudják elképzelni.

Az emberek persze joggal háborodnak fel az ilyen viszonyokat látva, a nyugdíjasok is joggal elégedetlenek, hogy pártunk és kormányunk egy satnya nyugdíjemeléssel hogyan csapta be őket újra. Az értelmesebb emberek persze azt is megkérdezik, ha csupa sikertörténet ennek az országnak a gazdasági élete, hol van mindennek a látszata, hol van a pénz?

Van: a kiválasztottaknál. Ebben az országban a politika, a bankszféra, az államigazgatás és a gazdaság olyan mérvű összefonódása van kirajzolódóban, amelyre még Dél-Amerikában is alig van példa. S el ne felejtsem az agymosás legfontosabb eszközeit, az elektronikus médiumokat. A kezükben tartják azokat is.

Mindezek közt az ellenzék morfondírozik. A „krém”, a Demokratikus Baloldal Pártja, igazi posztkommunista párthoz méltóan azon töri a fejét, jobbról balra vagy alulról felülre kell-e értelmezni a Horn Gyula által is szavahihetőnek aposztrofált szlovák miniszterelnök ígéreteit.

Pedig megoldás csak egy van: ezt a kormányt le kell váltani. A kulcs pedig a választók kezében van. Előbb-utóbb élniük kell vele.

(1996)