Süketek párbeszéde

Nem akarok morbid leni, nem mondom tehát, hogy kezdjük stílszerűen egy történettel az 1950-es évekből. Maradjunk annyiban, hogy talán egy tanulságos történet következik. Molotov, aki tapintatos államférfi hírében állt, s nem szívesen hozott fel kényelmetlen kérdéseket Sztálin elvtárs előtt, egyszer nem tudta türtőztetni magát, s bement a főnökhöz:

– Joszif Visszarionovics – kezdte –, igazán nem szeretnék kényelmetlen kérdéseket feszegetni, de amit a Pravda művel, az mégiscsak sok! Képzelje el, a tegnapi számban az áll, hogy a dácsánkhoz közel eső téren felavatták az első szovjet felhőkarcolót. A feleségem kíváncsi lett, kiment megnézni – és semmi sincs ott, Joszif Visszarionovics, semmi! Még csak hozzá sem kezdtek az építkezéshez! Ismerje el, ez mégiscsak hallatlan, valamit tenni kell a Pravdával!

Sztálin hallgatta, megtömte a pipáját, megszívta, majd azt mondta: – Ide figyelj, Vjacseszlav Mihajlovics, mondok én neked valamit. Miféle férj vagy te, hogy nem tudsz parancsolni a feleségednek? Összevissza futkározik mindenféle lakatlan telepeken, rémhíreket költ, ahelyett, hogy otthon ülne, és olvasná szépen a Pravdát!

Sokszor eszembe jutott ez a történet a szlovák parlament és az Európai Parlament képviselőinek pozsonyi ülésén. A szegény európaiak dialógust folytatni jöttek ide. Nem veszekedni, mint egynémely szlovák kollégájuk igyekezett megvádolni őket, nem hibákat keresni, hanem, mint az Európában mindenütt szokás, rámutatván a gondokra, megpróbálni segíteni. A szlovák kormánypárti oldal a régi fegyverzettel vonult fel: hibát egyet sem ismertek el, minden oldalon csak retusálni szerették volna a Szlovákia-képet. Európai kollégáik azonban nagyon nyíltak voltak, s jól informáltak: volt közöttük olyan is, aki önszorgalomból korábban eljött, és saját maga beszélt Dél-Szlovákiában magyarokkal is, szlovákokkal is. Mekkora volt a megdöbbenése, amikor észak-szlovákiai és pozsonyi kollégáitól azt kellett hallania, hogy amit látott, nem jól látta, amit hallott, nem megfelelően hallotta. Mekkora volt a meglepetése a politológiai és közgazdasági doktorátussal rendelkező Roy Perrynek, aki, amikor az államháztartás és külkereskedelem együttes hiányára hívta fel a figyelmet, a szlovák munkáspárt képviselője részéről komoly kioktatásban részesült, hogy mindezt rosszul érzékeli, a szlovák gazdaság makroökonómiai mutatói kiválóak, azt mindenki tudja, aki pedig mást mond, rossz hírét akarja kelteni az országnak. A meglepődött Perry úrral azt is meg akarták tanítani, hogy a szlovák korona mindig is stabil marad, a devizakészletek sem csökkennek, s ha valahol gond van, az Csehország, Magyarország, esetleg Lengyelország.

Demokratizálódás az országban azért nincs, mert az ellenzék nem akarja, kisebbségi nyelvvédelmi törvény pedig azért, mert egyrészt nincs rá szükség, másrészt a megalkotása bonyolult, s ha még ez sem elég, akkor meg az a baj, hogy az EU-ban sem létezik mindenütt ilyen törvény. Cáfolatként hiába hoztak fel tucatnyi példát Finnországtól Korzikáig, semmit sem ért. A kormánypárti kollégák elsiklottak afölött is, hogy az Európai Parlament képviselői Pozsonyban is mindnyájan a saját anyanyelvükön szólaltak fel. A fordítások során ugyan származott ebből némi bonyodalom, ám a valóságon ez egy jottányit sem változtat: az Európai Unió intézményeiben mindenki a saját anyanyelvét használhatja.

Szóval, folytatódott a süketek párbeszéde. A kormánypárti képviselők újra tanújelét adták, hogy képtelenek európai szintű, civilizált dialógust folytatni. Amikor pedig az Európai Parlament képviselői nem voltak hajlandóak elfogadni a magyarázkodást, hogy a meghiúsított népszavazásért az államelnök és az ellenzék a felelős, az egyik kormánypárti képviselőnő azt a következtetést vonta le ebből, hogy az Európai Parlament képviselői megsértették Szlovákiát. Később pedig, amikor az európaiak a politikai vita során kitartóan kérték, hogy konkrét demokratizálódási lépéseket szeretnének látni, a szlovák külpolitika egyik irányítója azt mondta társának: – Menjünk ki, itt mondhatsz, amit akarsz.

El is hagyták a termet, csakúgy, mint Hamžik külügyminiszter az idén januárban Párizsban, az OECD ülésén. Annyira felháborodott, hogy a gazdasági társulásban a politikai stabilitás és a kiszámíthatóság garanciáját kérték tőle számon. Azt pedig már végképp nem értette, hogy az emberi és kisebbségi jogok milyen megfontolás alapján kerülnek terítékre minden nemzetközi szervezetben. Képtelen volt felfogni, hogy a szabadság egy és oszthatatlan, a gazdasági szabadság vagy annak hiánya visszahat a politikai szabadságra és fordítva. Ugyanígy oszthatatlan a kiszámíthatóság is, s a szavatartás igénye is. Aki ugyanis nem tartja be az emberjogi megállapodásokat, biztos, hogy betartja majd a gazdaságiakat? A kül- és belpolitikai biztonság, az emberi és kisebbségi jogok és a hosszú távú gazdasági prosperitás az európai kulturális térben egymást kiegészítő fogalmak, s alapjuk a civilizált problémakezelés.

Szlovákia tehát a közös bizottsági ülés után is egyenes úton halad afelé, hogy az OECD és a NATO után az EU-tól is kosarat kapjon. A szlovák kormánypolitika ezért egyvalakit hibáztathat: önmagát. A kormánykoalíció személyi összetételét figyelembe véve még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindez meglepő, vagy a kormány szempontjából kudarc lenne.

Normális országban mindez egyértelműen kudarcnak számítana. Szlovákiában ez is másként van. Nem kizárt, hogy az ország elszigetelése kimondott politikai cél lehet bizonyos körök számára. Ez az út azonban nagyon sötét alagútba vezethet.

A folyamat azonban még megfordítható. Ez pedig az ellenzék és a polgárok közös felelőssége. (1997)