Tőzsér Árpád: Ars longa, vita brevis – A művészet örök, az élet rövid

Tőzsér Árpád Kossuth-díja írót, irodalomesztétát Csáky Pál kérdezte

Furcsa, durvuló világban élünk. Ez a 21. század mintha meg akarna fricskázni bennünket, újabb és újabb kihívásokat állít elénk. Merre megy szerinted a világ? Van esélye egy ilyen világban az esztétikumnak?

– A világ körben halad, vagy inkább spirálban, ahogy azt már annyi tu­dós megfogalmazta. Hegel és az ún. dialektikus materializmus hirdetői pillanatnyilag egyedül vannak az egyenes vonalú fejlődéselméletükkel. Hitelük meggyengült, ma már senki sem hiszi, hogy az európai civilizá­ció magasabb erkölcsi minőséget képvisel, mint amilyet mondjuk, az an­tik görög demokrácia képviselt. Körkörösen haladunk hát, ismételjük a történelmet, s araszolunk a spirális csúcsa felé. S ki ne tudná, hogy a spi­rál alapkörének középpontja és a csúcsa pontosan fedi egymást, egybe­esik, azaz a csúcsra érő civilizáció ott találja magát, ahonnan elindult, képletesen szólva: a bunkónál, a kőbaltánál. John Lukács Amerikában élő magyar származású történész nemrég ezt úgy fogalmazta meg, hogy vé­ge az újkornak, egyfajta új barbárság van kialakulóban. Barbárság, a ci­vilizáció vívmányaival „tökéletesítve”, teszem hozzá én. Auschwitz volt
a kezdet, s a gépesített genocídiumok kora csak a civilizációnk teljes ösz- szeomlásával ér majd véget. Az európai civilizációt az iszlám már Nagy Károly idejében próbálta megdönteni (erről szól a Roland-ének c. közép­kori eposz), akkor (fegyverrel) nem sikerült neki. Talán az egykori tanul­ságból kiindulva most más eszközökkel (s meg kell mondanunk, hatáso­sabban) támad, de a célja valószínűleg most sem sikerülne neki. Ha Eu­rópa esetleg mégis iszlamizálódni fog, azt akkor elsősorban magának kö­szönheti: feladja magát (lásd a kölni eseményeket, s egyáltalán a migráns ügy „uniós” kezelését), önként fog visszabarbárosodni. Ami persze, azt is jelentheti, hogy a 8-9. században Európa északi (pogány) részét Nagy Károly (az „egyház kardja”) csak felületesen krisztianizálta, szívét po gánynak hagyta, ahogy Erich Fromm írja valahol.

Látjuk, hogy a világot elárasztotta az értéktelen információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni?

– A kérdés választ is sugall: a jelek szerint az „értékes információ” s „maga az irodalom is” elveszni látszik az „értéktelen információk” töme­gében. Az internet az irodalom számára maga a posvány. Az irodalom s benne a műfajok felhígulnak, elmocsarasodnak. A középkorban a régi pergamenekről lekaparták az antik szövegeket, s keresztény szövegeket írtak rá. Ezek voltak a palimpszesztek. A mai palimpszesztek jobbik eset­ben Homérosz, Goethe, Tolsztoj, Arany János, József Attila „felülírásai”, felhígításai, rosszabbik esetben ugyanezen szerzők lerövidített kivonatai, népszerűsítő átiratai. De van az éremnek más oldala is. Hamvas Béla an­nak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, „tömegesíteni” kell, hanem éppen fordítva, meg kell men­teni a tömegtől. Nem kell tehát nagyon megijedni a dilettáns szövegek mocsarától, a jó költészet s általában a jó irodalom mindig is a kevesek műfaja volt, ha a sokaság kezébe került, akkor elszínvonaltalanodott. (Lásd például a hanyatló Róma költészetét.) S azt hiszem, ma pontosan itt tartunk: az internet a költészet számára igénytelenség, de a „kevesek” azért őrzik az igényt, s biztosítják a túlélését, az értékek átmentését. (Az persze más kérdés, hogy lesz-e még kinek átadni, lesz-e még „túlsó part”.)

Az ember napjainkra sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint volt eddig bármikor is. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés eb­ből a bűvös körből?

–  Nem vagyok pénzszakember, a válaszom a laikusé: mikor az ókori zsidók Mózes távollétében aranyborjút öntöttek maguknak s azt imádták (értékénél fogva ezt az aranyszobrot a későbbi korok a Mammon jelképé­nek tartják), jött Mózes, és összetörte a bálványt. (Legalábbis Kodolányi János Az égő csipkebokor című regényében így írja le Mózes visszatértét a Sínai hegyről. S összetörte persze a tízparancsolat kőtábláit is, de most másról van szó.) Mi pedig, mit mondjak: várjuk az újkori Mózest.

Napjainkban a jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb konti­nens. Fel lehet szellemileg emelni Európát?

–  Válaszomat még egyszer a spirál középpontjánál kezdem. Az abszo­lút szabadság eszméjének a hívei úgy vélik, az ember már eléggé érett a semmitől sem korlátozott akaratra, mi több, az akarat maga elégséges ok és igazolás a bármilyen cselekvésre. Ezzel szemben a XX. század nagyon is kézzelfoghatóan bizonyította be, hogy a szabadjára engedett emberi akarat és értelem milyen embertelenségekre képes. A felvilágosodás esz­méi közül több megbukott, mint amennyi életpártinak bizonyult. S ha Platon azt mondta egykor, hogy az ember tollatlan állat, nem a levegőbe beszélt: az ember „középpontjában” (amelyről nem tudjuk ugyan, hol van: az agyban, a szívben vagy a genitáliákban) mindig is marad valami az ál­latból. S az ember csak annyira ember, amennyire ezt az állatot féken tud­ja magában tartani. Nos, a XXI. század eseményei is azt bizonyítják, hogy ez az „állat” a liberalizmus őserdejében nagyon jól érzi magát. S megis­métlem, az európai civilizációt a barbárság, az erőszak nem kívülről fogja elpusztítani, hanem belülről. És ezzel a belülről támadó kórral szemben Európa valóban tanácstalannak bizonyul. Nincsenek új filozófiáink, ame­lyek a felvilágosodás eszméit, főleg az értelmet és az akaratot úgy tennék helyre, hogy az ne veszélyeztesse saját vehiculumát, az emberi életet.

Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjaink­ban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minő­ségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?

–  Sajnos, azzal az állítással, hogy a „könyvkiadás nem igazi probléma napjainkban”, vitatkozni vagyok kénytelen. Lehet, hogy a közelmúltban könyvet megjelentetni még egyszerű dolog volt, de mára a kiadók sorra zárnak be. A pozsonyi Madáchról nem lehet tudni, hogy létezik-e vagy sem, a Kalligram is rosszul áll anyagilag, a magyarországi kisebb kiadók pedig betagozódnak a nagyobb kiadókba, s így hatalmas „kereskedelmi kiadók” születnek (lásd a Librit és az Alexandrát!), amelyek aztán csak nyereséges könyveket hajlandók kiadni. Ami pedig az olvasókat és az ol­vasást illeti: egyik jelentős írónk azt szokta mondani, hogyan is lehetné­nek nagy íróink, ha nincsenek nagy olvasóink. Az alkotás és a művek be­fogadása a jövőben, úgy tűnik, valóban egyre inkább interaktív tevékeny­ség lesz (akárcsak az interaktív tévézés), egyre gyakrabban hallani „kö­zös regényírásról” (négy-öt író „összedob” egy regényt!), ahol kritikusok (mint olvasók) adják meg a témát – s mindez bizony az alkotó, a minősé­gi irodalom halála lehet. Az irodalmi alkotásnak ugyanis, ahogy minden művészi alkotásnak, éppen az individualitás, a sajátos, az egyszeri látás a meghatározója, s nem az általános, a közös, a mindenki által érzett és tu­dott ismeret. Márpedig egy „alkotó” közösség csak az általánosban, a kö­zösben tud megegyezni. Azaz az olvasónak az a dolga, hogy olvasson, de tájékozottan olvasson (a befogadás esztétika ismeri és használja az ún. „tájékozott olvasó” fogalmát), az olvasó olvasottsága, igényessége ugyanis valamiképpen mégiscsak határt szab a féktelen alkotói „nyitott­ságnak”, a „parttalanságnak” és az esetleges igénytelenségnek. (Emlék­szünk még a hatvanas évek szenzációjára, Roger Garaudy Parttalan rea­lizmus? tanulmányára!) Nos, ez a bizonyos „tájékozott olvasó” hiány­zik az irodalmunkból. S ennek a kinevelése elsősorban az iskola és a na­pi kritika feladata lenne, de hogy úgy mondjam, egyik sincs a helyzet ma­gaslatán.

Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapaszta­lataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet? Melyek voltak éle­ted meghatározó élményei?

Ó, a mi nemzedékünk „meghatározó élményekben“ aztán igazán bő­velkedik. Megéltünk egy világháborút és a kommunista totalitarizmus negyven évét, részesei voltunk egy forradalomnak (1956) és két forrada­lomfélének (1968, 1989), megéltük az 1946-os, 47-es csehszlovákiai ma­gyarüldözéseket és kitelepítéseket, s ezek a történelmi kataklizmák aztán a jaspersi „határtapasztalatokként“ (halálközeli élményekként) rakódtak le bennünk. De azt kell mondanom, hogy míg a nagy nemzeti közössé­gek, társadalmak kollektívumgyakorlata és -felfogása már nem ad igazi megrendülést, addig a kisebbségi lét annyira szűkös, annyira szorító és nemegyszer egyenesen végzetes (lásd a mi 1947-es kálváriánkat), hogy maga is teljes egészében határtapasztalattá válik.

Ami az én személyes meghatározó élményeimet illeti: egy testvérbá­tyám a háborúban halt meg, a másik is fiatalon, tragikus körülmények kö­zött pusztult el, apám, anyám korán eltávozott az élők sorából – néhány év leforgása alatt az egész családom kipusztult, s én megismertem a ma­gány pusztító pszichózisát, az egzisztencialisták szorongását. Ez olyan is­kola volt számomra, amely majdnem az életembe került, de közben meg­tanultam az önállóságot s az alkotáshoz szükséges individualizmust. Újabban pedig a hosszú életem, a magas életkorom jelent számomra sa­játos és meghatározó élményt. S mint írót izgat a Kertész Imre által fel­vetett probléma is: van-e az öregkornak sajátos stílusa?

Persze, annak idején mint minden nemzedék, mi is úgy éreztük, hogy mi vagyunk az irodalmunk eleje, s ami tájainkon előttünk volt, az tömény selejt, szocialista sematizmus, azaz dilettantizmus. Cselényi László a Ju­hász Ferenc-i szürrealizmus, Zs. Nagy Lajos a kassáki szabad versbe ol­tott irónia, Simkó Tibor a nyugatos formakultusz, míg én magam az Illyésbe oltott Szabó Lőrinc, azaz egyfajta „népi” gondolatlíra oldaláról próbáltam az előttünk járók irodalmát megújítani. Hogy egymásra meny­nyire hatottunk, annak a megállapítása nem az én tisztem, erről egy kü­lön tanulmányt lehetne – s talán kellene – írni.

Ha már felhoztad: a múltkor, amikor személyesen találkoztunk, megej tően lírai módon emlékeztél vissza generációd pozsonyi pályakezdésére. A Hét akkori szerkesztőségére, amely valódi műhely, pályaívre emelő szellemi fészek volt…

– Hát igen, mi még hagyományos körülmények között nevelődtünk írókká, nem modern szerkesztőségekben. Az 1956-ban alakult pozsonyi A Hét műhelye még nem elektronikus gépcsodákkal felszerelt fényes hivatal volt, mint a későbbi szerkesztőségek, hanem hagyományos redakció, tin­tafoltos, súlyos asztalokkal, sűrűn gomolygó cigarettafüsttel, géppuska­ként ropogó írógépekkel, örök sürgés-forgással. A nyomdánk a szomszé­dos Pravda Kiadóban volt, a festék szagú korrektúrákat, „kutyanyelveket” egyenesen a nyomdagépből hoztuk át javításra, korrigálásra. S ez a „Jesensky utca 7.” nemcsak a munkahelyünk, hanem szinte a lakásunk is volt. (Most, ha jól tudom, utazási iroda van azokban a helyiségekben.) Egyenesen az utcáról lehetett belépni, a szerkesztőknek saját kulcsuk volt, nemegyszer megtörtént, hogy éjszaka azokon az asztalokon aludtunk, amelyeken napközben írtunk. S a szerkesztők szinte kivétel nélkül írók is voltak. Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Mács József, Duba Gyula, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos s jómagam – mindnyájan ott nevelődtünk írókká. Első főszerkesztőnk a még 19. században született prózaíró Egri Viktor volt. A lapnak, Fórum címmel, irodalmi melléklete is volt (Ozsvald Árpád szerkesztette), s az nem akármilyen fóruma volt az irodalmunknak. Ott je­lent meg az az emlékezetes írás is (Egy szemlélet ellen címmel), amelyből az akkori irodalmunkat megújító ún. sematizmus-vita kibontakozott. Szó­val pontos a kérdésedben megfogalmazott látlelet: az A Hét a fennállásá­nak első évtizedében valóban „műhely, pályaívre emelő szellemi fészek volt…”. A Jesenky utca 7., a „fészeknek” helyet adó egykori szerkesztősé­gi helyiségek megérdemelnének az utókortól egy emléktáblát.

Vissza az eredeti gondolatmenethez: szerinted mi, magyarok, miben voltunk jók, és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadokban? Ki tud­tuk használni a kínálkozó helyzeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldá­sok dominálnak újkori történelmünkben?

– A magyarok európai fennmaradása és története annyira sajátos, hogy mint valami egzotikus állatfajt, e nép lelki-fizikai adottságait tudósoknak kellene tanulmányozni, s nem kinézni (hogy ne mondjam: kiutálni) őket Európából. Mert, sajnos, ez van. A magyarokra nemcsak a szomszédjaik néznek úgy, mint betolakodókra, hanem a kalandozó magyarok esetei óta („Magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”) a nyugati népek is rab­lókat látnak bennük. (Az egykori népvándorlási szituáció vizsgálata most, egy újabb népvándorlási hullám előtt, sőt benne, fokozottan aktuális len­ne.) S a magyarokat övező általános ellenszenv ellenére ez a nép nemcsak hogy ezer éven át fennmarad (ráadásul a kontinens leghuzatosabb he­lyén), hanem létrehozott egy közép-európai jelentőségű birodalmat is. De valami a nép harci erején túl is segíthette a magyarokat, mert a környező népek közül ők olvasztották magukba a legtöbb néptöredéket úgy, hogy ők maguk közben megtartották népi-nemzeti sajátosságaikat. S mindez inkább már a szellemi-nyelvi vonzásokkal-vonzódásokkal függ össze. Ér­dekes például, hogy milyen sok horvát, szlovák, német származású írónk van. De ki kényszerítette Zrínyit, Petőfit, Toldy Ferencet, hogy magyar író legyen? Senki. S vajon ha horvátul, szlovákul vagy németül írtak vol­na, ugyanaz lett volna a géniuszuk, mint amit a magyar nyelv és szellem felszabadított, kialakított bennük? Sokszor mondom szlovák barátaim­nak: szép dolog, hogy magukénak tartják Petőfit, de mit ismernek az élet­művéből? (Kiderül, hogy a legtöbbször semmit. Pedig léteznek kitűnő Petőfi-fordítások, a nyelv tehát nem lenne akadály.) Egy költőt, írót csak az életművével együtt lehet elsajátítani, egyébként az elsajátítás inkább kisajátítás. Arról nem is beszélve, hogy egy alkotó oeuvre-jéhez szerve­sen hozzátartozik az a kultusz is, amelyet olvasói alakítottak ki körülötte, ha Petőfi szlovákul ír, ma egészen más a Petőfi-kép az irodalomtörténe­tekben, s a világirodalomban valószínűleg hiába keresnénk.

Népi-nemzeti sajátosságok tehát léteznek! Egyébként mi vonzaná az egyik nép fiát a másik nyelvéhez, karakteréhez? (S létezik, persze, erő­szakos asszimiláció is, de az már más fejezet.)

S hogy hol hibáztunk és mit tettünk jól a huszadik században? Az egész középkort és újkort végigcsatáztuk a németekkel (nem velük per­sze, hanem ellenük), s erre a huszadik században kétszer is a németek mellé állunk, és mind a kétszer vesztünk. Van ebben valami végzetszerű, valami nem természetes. Viszont valószínűleg nem véletlenül vontak a reformáció idején s azóta is annyian párhuzamot a magyar és zsidó nép története között. Ez utóbbiak történelme Jeruzsálem 70-73-as bukása óta a vereségek, bukások, meghurcoltatások sorozata, de a zsidó nép a vere­ségeiből is mindig ki tudott bizonyos előnyöket csikarni. A magyarok is többször megpróbáltak a vereségeikből profitálni, néha sikerrel. Így pél­dául a Trianon utáni Magyarországon, a Horthy-korszakban az addig ná­lunk uralkodó analfabetizmust Klebelsberg Kúnóék szinte teljesen felszá­molták, s a paraszti tömegek először jutottak az általános műveltség alap­jaihoz, s hallatták hangjukat (főleg a népi íróknak köszönhetően) a nyil­vánosság előtt mint közösség, mint osztály. Vagy ott volt például a Ká­dár-rendszer. Kádár véreskezű gyilkos volt (az 56-ot követő megtorlások­ra gondolok), de nem lehet letagadni, hogy a hetvenes évek Kádár-rend­szere egyrészt a gazdasági reformoknak, másrészt a második Marshal- tervvel felérő nyugati kölcsönöknek köszönhetően valóban valamiféle „gulyás-kommunizmusként” működött. Én tehát nem féltem a magyaro­kat, ahogy mondani szokták: minden gödörből kimásznak, csak hagyni kell őket békében, nyugalomban dolgozni, boldogulni. Amit jobban csi­nálhatnának: nyelveket kellene tanulniuk. Valamikor, régen a szlávok a németeket, mivel nem értették a nyelvüket, elnevezték Nemec-eknek, az­az némáknak (máig így hívják őket). Ma a magyarok Európa némái. Nem tudják magukat kellőképpen reklámozni, eladni, mert nem beszélik (vagy csak gyengén beszélik) Európa nyelveit. (A csehek, főleg Masaryk és Benes és a román Brátianu-ék a nyelvtudásukkal nyerték meg az első vi­lágháborút. Mindenhol ott voltak, s jó francia- és angoltudásukkal elhitet­ték a világgal, hogy a magyarok született nemzetiségfaló zsarnokok, és hogy Felső-Magyarország színszlovák, Erdély pedig színromán.) Persze, a nyelvtanulást is túlzásba lehet vinni, összetéveszteni a teljes nyelvi át­állással, az asszimilációval. így például Hollandiában ma már legalább annyi angol szót hallani, mint amennyi hollandot. Benno Barnard holland író valószínűleg nem hiába írta annak idején szülőhazájáról, hogy az a globális Amerika kurvája. Magyarországot ez az állapot egyelőre még tá­volról sem fenyegeti, de jó, ha ebben is ismerjük a mértéket. S hogy meg­inoghatnak a jelenlegi európai struktúrák, s utána komoly konfliktusok keletkezhetnek az európai nemzetek között? Nem szeretnék jósolni, de mintha nemcsak Európa, hanem az egész világ struktúrái inognának. Em­lékezzünk: úgy kezdtem az eszmefuttatásomat, hogy John Lukácsot, az amerikai történészt idéztem: Vége az újkornak, egyfajta új barbárság van kialakulóban. Vagy vegyünk egy másik amerikai „futuristát”: Harold Bloom, a kitűnő irodalomtörténész a Nyugati irodalom kánonja c. iroda­lomtörténetében korunk irodalmát a Káosz kora c. fejezetben tárgyalja. Tehát barbárság és káosz a perspektívánk, amelyre napjainkban még a migránsválság is rásegít. Ezek után még a nem hívő is csak azt mondhat­ja: Isten kezében vagyunk.

íróként hogyan érzékeled a magyarországi hatásokat?

–  Mi itt, Pozsonyban, kivételes helyzetben vagyunk. Budapest közel­sége miatt úgy vehetünk részt a magyar irodalmi életben, hogy a nézői státusunkat azért többé-kevésbé megtarthatjuk, azaz a magyarországi po­litikai és irodalmi „törekvéseknek” nem kell, hogy okvetlenül szenvedő alanyai legyünk. Én egyébként soha nem tolakodtam sehová, semmilyen iskolába vagy szekértáborba, akik olvastak s úgy gondolták, hogy szemé­lyemben is lehetek érdekes a számukra, azok megkerestek. Aztán vagy elfogadtam a megkeresést, vagy nem. Ez már más kérdés. A summa summárum meg ennyi: az alkotó művésznek, legyen bár akármennyire is szuverén egyéniség, bele kell törődnie, hogy bizonyos értelemben „hasz­nálják”. Ez ellen a „használat” ellen ugyan, míg él, tiltakozhat, de ez alig változtat a dolgokon, mert halála után a művét úgyis a korok ízlése sze­rint dobják el vagy avatják az éppen érvényes művészeti és politikai kom­munikáció részévé.

Elégedett vagy azzal, amit a ti nemzedéketek letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti generációtokat?

–  Nem tudom, mi a „mi generációnk”: a mai hatvan-, hetven-, nyolc­vanévesek generációja is megosztott. Az irodalomban ajánlatosabb isko­lákról, mintsem nemzedékekről beszélni. A mai hatvan- és hetvenévesek irodalmi iskoláinak (ha nevesíteni akarjuk a dolgot: Cselényiéknek és Grendeléknek) egy dolgot biztosan köszönhet a szlovákiai magyar társa­dalom: a legjobb írói betagolódtak az egyetemes magyar irodalomba, s a felvidéki magyar irodalom „struktúraként” is egyenjogúsíttatott. Ma az irodalomtörténetek már nem tárgyalják a „szlovákiai magyar” irodalmat külön fejezetben, függelékben, következésképpen nem tárgyalnak szer­zőket csak azért, mert „kisebbségi magyarok”. Egyelőre persze, még nem lehet tudni, hogy vívmány-e ez vagy veszteség, hisz így nemcsak a „ki­sebbségi” dilettánsok előtt zárultak be a kapuk, de a kezdő, induló tehet­ségek is kevesebb támogatáshoz jutnak, mint ami szükséges.

Hogy látod közösségünket, létezik szlovákiai magyar társadalom, szlo­vákiai magyar identitás?

– A „szlovákiai magyar irodalommal” szemben a „szlovákiai magyar társadalom” tagadhatatlanul létező entitás, saját intézményekkel, iskolák­kal, szervezetekkel, s következésképpen megilletné, ha nem is „autonó­mia” (az 1919-20-as párizsi békekonferencia és az ENSZ dokumentáció­ja ugyanis ezt a kifejezést állítólag nem használja), de az önrendelkezés minden egyéb formája (ami végső soron mégiscsak egyfajta autonómia).

S végezetül: mit üzennél az utánatok sorakozóknak?

– Hogy mit üzenünk a középgenerációnak és a fiataloknak? Én sze­mély szerint azt, amit a régi rómaiak fogalmaztak meg, így: Ars longa, vi­ta brevis. Érdemes a művészeteket művelni, mert azok végtelenek, az élet viszont valóban nagyon rövid. Én, nyolcvanévesen ezt tapasztalatból ál­líthatom.