Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei

A Fórum Kisebbségkutató Intézet Oral History programja keretében Csáky Pállal készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Horváth Gabriella készítette 1997-ben.
Megjelent: Fórum Kisebbségkut. Int. -> Publikációk -> Fórum Társadalomtudományi Szemle -> I.évfolyam, 1999/1. szám.

(…) A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van…

Gyermekévek

(…) Az első dolog, ami mindkét ágra, tehát az apai és az anyai ágra is jellemző volt, hogy a Csehszlovákia és Magyarország között létrejött trianoni határok családunkat a szó legszorosabb értelmében kettévágták. A család egyik fele a magyarországi részeken élt, a másik fele pedig itt. Gyermekkoromban még korlátozták az átjárást Magyarországra. Volt egy olyan időszak, amikor csak kétszer lehetett átmenni. Emlékszem, egyszer átmentünk úgy tavasz tájékán, s a második átmeneti lehetőséget megtartottuk, ha ne adj’ isten valami történik valamelyik rokonnal, vagy valamilyen családi eseményre kell menni pozitív vagy negatív értelemben. A rendeletet kijátszva persze rendszeresen találkozott a család, mindenféle furcsa módon. Gyermekkoromban például nem értettem azokat a cseleket, amelyeket az Ipolyon mint határfolyón alkalmaztak. Több fürdőhely volt az Ipolyon, ahová leengedték a magyarországiakat, illetve a szlovákiaiakat, csehszlovákiaiakat, de ezeket általában úgy jelölték ki, hogy együtt ne fürödjenek. Ők persze ezt kijátszották, és megegyeztek, hogy melyik fürdőhelyen fognak találkozni. Csak azt kellett ügyesen elintézni, hogy a magyarországi határőr vagy a csehszlovák „finánc” – ahogy itt nevezték a vámost -, ne vegye észre, ki honnan van. Tudták, hogy délután kettőkor kell találkozni. Az, aki nem volt otthon, tehát akinek nem ez volt a hivatalos fürdőhelye, az a ruháját eldugta, átúszott a túlsó partra, és ott már fürdőruhában nem lehetett az embert megkülönböztetni, sőt igazoltatni se mindig. Az a jelzés, hogy „te hozod”, azt jelentette, hogy a vasárnap délutáni beszélgetésre ki hozza a bort. Ilyen gyermekkori körülmények között éltünk. Emlékszem, az egyik barátom kapott egy pofont a Tótgyarmat és Balassagyarmat között levő hídon, amikor megkérdezte az anyukájától: „Hogy van az, hogy magyarok vagyunk, Magyarországra megyünk, és határon kell átmennünk?” Ott volt a határőr nem messze, és az anyuka valószínűleg úgy gondolta, hogy ilyen kérdéseket nem szabad föltenni, mert ebből gond lehet. Ezért a fia ott a szellős hídon kapott egy szellős pofont. (…)

A családodban mennyire próbálták a szüleid belétek oltani azt, hogy bele kell illeszkedni a környezetbe, ahova beleszülettetek? Netán volt olyan nézet is a családon belül, hogy keresni kell a változtatás lehetőségét, és meg kell próbálkozni a helyzetetek megváltoztatásával?

Ebben a szüleim között óriási különbség volt. Édesapám hírhedten keményfejű ember volt. Ő több konfliktusba is belekeveredett, főleg a szövetkezetesítés idején, amikor nem akarta azt úgy végigcsinálni, ahogy az akkori viszonyok között elvárták volna. Sőt meg is mondta keményen a véleményét, amiért bevitték őt a rendőrök és kihallgatták, mivel amolyan ellenzéki vezéregyéniségnek tartották őt a faluban. Él bennem egy pillanat – úgy ötvennyolc-ötvenkilenc tájáról -, amelyre nagyon homályosan ugyan, de emlékszem. A szövetkezet egyik szénakazlát éjjel valaki fölgyújtotta. Utólag kiderült, hogy ez valamilyen összjáték volt a szövetkezet vezetése és az akkori járási vezetőség között. A szövetkezet csődbe ment, nem tudták eladni a termékeiket. Tudták, ha a széna elég, akkor a biztosító megfizeti nekik. Ezt az esetet ugyanakkor ki akarták használni más dolgokra is. Ha már ezt tesszük, keressünk egy bűnbakot, akin példát lehet statuálni, mondván: a rendszer ellensége gyújtotta föl! Én emlékszem arra – még kicsi voltam -, hogy hajnalban, talán 4-5 óra lehetett, durván kopognak az ablakon, verik az ablakfélfát. Édesanyámmal együtt aludtunk, még nem született meg a húgom. Ő egyébként 1962-ben született. Anyu kimegy, kinyitja az ajtót, és bejön két rendőr vagy csendőr, de kint áll még kettő kutyával, és eléggé durván kérdezgetik szlovákul az anyámat. Ő próbál válaszolni, de megijedve, mert hajnal van, én pedig félek, remegek, nem tudom, mi történik. Sötét van, lényegében csak egy kis petróleumlámpa ég, azt hiszem, akkor még nem volt villany. Hallom, hogy eléggé durván, szlovákul beszélnek, az egyik csendőr néha magyarul is. Nem nagyon értem, miről van szó. Később megtudtam, hogy akkor történt a tűz, és megpróbálták édesapámra kenni a dolgot. Édesapám lábának megfelelő nyomok vezettek a mi kapunkhoz és be az udvarba, ahova bejött a kutya is, amely a nyomok után ment, és keresték az édesapámat. Óriási szerencséje volt, hogy akkor már Losoncon, az Elektrovod vállalatnál dolgozott. Eredetileg bognár volt, aztán később átképezte magát villanyszerelőnek. A magasfeszültségű villanyvezetékeket szerelte, többek között a losonci elosztóállomást is. Aznap éjjel, mivel egész heti műszakra járt, ott volt a munkatársaival. Ott volt egész nap, ott aludt velük a munkásszálláson egy barakkban. Hatan vagy nyolcan aludtak egy szobában, tehát bombabiztos alibije volt. Természetesen nem követhetett el és nem is követett el ilyeneket. Már a gyerekkorban – még nem is értettem és nem fogtam föl, hogy mi történik – ilyen helyzetekbe kerültem, mert az apámnak más nézete volt a világról, mint „illett” volna. (…)

A második világháború után, a szövetkezesítés idején mi történt a földjeitekkel?

Földjeinket több hullámban elvették, szövetkezetesítették, mégpedig úgy, hogy nagyon sokáig jártak apám nyakára. Először az volt, hogy adtak pótföldeket. Arra hivatkozva adtak pótföldet, hogy a parcellának nagynak és egésznek kell lennie. A nagyon jó földek helyett kaptunk rosszat. Erről is van egy képem. Amikor kimentünk megnézni a pótföldünket, amikor apám először meglátta a félig ugar, gyommal benőtt, feltöretlen földet, akkorát káromkodott, amilyet még nem is hallottam tőle. Ott próbáltunk dolgozni. Gyerekkoromban egyébként én is segítettem neki. Úgy a hatvanas években lehetett, amikor a földek nagy részét elvették, de egy bizonyos részt meghagytak. Valószínűleg volt akkor egy ilyen törvény. A folyamat törvényi hátterével nem ismerkedtem meg. Azt hiszem, hogy bizonyos „háztáji” nagyságú – nem nagy földet – meghagytak. Apám, úgy tudom, egész héten nem volt otthon, de pénteken este hazajött, és szombaton, néha vasárnap délután kimentünk a földre. Vasárnap délután csak itt-ott, mert meglehetősen kemény katolikus nép lakta a falut, és megszólta, aki vasárnap dolgozott. De vasárnap délután mi azért néha kimentünk az apuval. Ez eltartott úgy a hetvenes évekig, amikor ismét sor került egy kemény összeütközésre. Én akkor már gimnazista voltam, hetvenkettő-hetvenháromban történhetett, amikor ezen a pótföldön már el volt vetve a gabona. Őszi vetés volt, és tavasszal, valamikor áprilisban már nagyon szépen sarjadt. Fogták magukat a szövetkezetesek, és kiszántották, meg sem engedvén, hogy begyűjtse a termést. Ekkor a földet valószínűleg teljesen elkobozták. Ez részlegesen rendeződött 1990 után, de nem tudom, pontosan milyen módon, mert a húgoméké lett. (…)

Mennyire voltál szabad a pályaválasztás tekintetében? Milyen idős korodban kezdtek el veled a szüleid erről beszélgetni?

Nem volt ez ilyen egyértelmű. A mi családunk tradicionális család volt. Léteztek bizonyos tabu témák, amelyekről a gyerekek előtt nem beszéltek, például a nemiség vagy szexuális dolgok. Ilyenekről soha nem esett szó. A pályaválasztásnál az befolyásolt, hogy sokat hagytak olvasni, hogy elláttak könyvekkel. Születésnapomra, karácsonyra általában könyveket kaptam. Ez előre jelezte további sorsomat. Megmutatta, hogy milyen irányba szeretnének terelni. Apám a műszaki pálya felé terelt volna. Nem gondolt arra, hogy főiskolát kellene végeznem. Valószínűleg a klasszikus falusi felfogás szerint úgy gondolta: az lenne számomra a legjobb, ha valamilyen szakmát tanulnék ki, tehát szakközépiskolát végeznék. Anyám nem. Ő mindenképpen értelmiségi pálya felé szeretett volna irányítani, még ha ezt így nem is fogalmazta meg. A klasszikus hármasra gondolt: pap, tanító vagy orvos lehetne a gyerekből. Szomszédunk, a falusi tanító gyakran járt hozzánk. A fiával együtt nőttem fel, szinte testvéreknek éreztük magunkat. Aztán volt egy olyan időszak, amikor nagyon sok pap barátom volt. Mivel nemigen volt más értelmiségi a faluban abban az időben, anyu szerette volna, ha feléjük orientálódom. Volt a környéken egy-két fiatal kezdő pap, akik nagy hatással voltak rám, és volt egy öreg kanonok úr, aki máig is él, s akinek sokat köszönhetek. Gyakran elbeszélgetett velem, nagyon művelt ember volt, és sokat tanultam tőle. A hatvanas évek második felében félig-meddig száműzetésbe jött hozzánk egy volt püspöki titkár. Kissik Jánosnak hívták. Ő azon papok egyike volt, akit a Mindszenty-perben bebörtönöztek. Nagyon nehéz élete volt a börtönben, majdnem meghalt, amíg kimenekítették. Széles látókörű ember volt. Később, mikor már hetedikes-nyolcadikos tanuló, sőt gimnazista voltam, gyakran eljöttek hozzánk. Olyankor leültünk és beszélgettünk. Valószínűleg azért, mert nekik sem volt igen kivel beszélgetniük, meg nekem sem. Máig emlékszem, egyszer a Római Birodalomról egy egész délutános, nagy vitát folytattunk. Anyám büszkén nézte messziről, hogy: ” Hű, hát a fiam ilyenekhez is hozzá tud szólni, amilyeneket a méltóságos pap úr mond!”

(…) Beléptem a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe, a SZISZ-be, mert mindenki belépett. A Csehszlovák-Szovjet Barátsági Szövetségbe viszont az iskolából egyedüliként nem léptem be. Annak viszont Sági Tóth Tibor volt az elnöke. Sokszor jöttek utánam, a szüleimet is behívták, de én azt mondtam, hogy nem. Ennek azonban mégiscsak van egy előjátéka, mikor úttörő lettem. Én nem tudtam, hogy mit jelent ez. Ünnepség volt az iskolában, ott volt az édesanyám is. Piros kendőt kötöttek a nyakunkba. Hazafelé menet az anyu már az utcán mondta: „Vedd le a kendőt!” „Miért?”- kérdeztem. „Csak, vedd le!” Ez pénteki napon volt, apám már hazajött, otthon várt minket. Persze tudta, mi történt. Kérdezte, hol voltunk. Anyu meg: „Hát szülői értekezleten, meg ilyesmi…” „Én csupa vörös gyereket láttam hazajönni az iskolából. Neked is van ilyen kendőd?” – kérdezte az apám. Mondom: „Van.” Azt mondta: „Gyere ide.”. Odamentem. Megmutatta a kapufát. „Látod a kaput?” Mondom: „Igen.” „Addig mehetsz vele. De ide az udvarba ezzel be nem jössz!” Apám egyértelműen útbaigazított. Ilyen háttérrel voltam én úttörő. Egyedüli voltam tehát Ságon, aki nem volt „szovjet-barát tag”. Viszont SZISZ-tag, az voltam. Úgy éreztem, valamit kell csinálni, és ez lehetőséget biztosított rá. Semmi olyat nem csináltunk, ami ideológiailag érdekes lett volna. Sportakciókat szerveztünk, és egészében aktív kis társaság voltunk. (…)

Már akkor is volt egy időszak, amikor nyelvellenőröket küldtek a gimibe. Mi mindenféle diákcsínyeket követtünk el, az egy szép időszak volt. Nagyon összetartó csoport voltunk, egyébként máig összejár a társaság… Hogy tiszta legyen a kép, én odáig nem jutottam el egészen a nyolcvankilenc-kilencvenes év végéig, hogy aktívan ellenálltam volna, nem is voltam olyan közegben. Talán ha idekerülök Pozsonyba…. De nem akartam Pozsonyba kerülni két ok miatt. Először is, mert a város nem tetszett nekem. Máig nem tetszik, mert egy hektikus, stílus nélküli, összevissza dobált, ideiglenes jellegű városnak tartom. Ez az egyik ok, hogy máig nem költöztem Pozsonyba, pedig ezer okom lenne rá. A másik dolog pedig az, hogy Léván létezett egy közeg, ahol az ember kiélhette magát Nekem eszembe sem jutott a nyolcvanas évek végéig, hogy bármibe is belépjek, kivéve a Csemadokot. Munkahelyi témákkal foglalkoztam. Világos volt számomra, hogy ez biztosítja a megélhetést, ebből lesz a családomnak pénze. Ugyanakkor rengeteget foglalkoztam már akkor, nyolcvanegy-nyolcvankettőben a kultúrával. A Csemadokban rengeteg időt töltöttem. Mindenféle szakköröket, klubokat szerveztünk, színdarabot játszottam, voltak olyan hetek, hogy alig voltam otthon. Jártuk a falvakat, megpróbáltuk Léván felpezsdíteni az életet, és azt hiszem, sikerült is egy bizonyos fokig. Megpróbáltunk regionális kulturális központtá tenni. Persze mindig voltak politizálások is. Mivel a család egy része – mint mondtam – Magyarországon élt, s él máig is, gyakran jártam Magyarországra, főként moziba. Több filmet, amit itt nem lehetett megnézni a nyolcvanas években, ott néztem meg. Könyveket is hoztam onnan, és szamizdatokat is magyar barátaimtól. Ami nagy élmény volt számomra, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik másként gondolkodók voltak, akikben ezt a szellemi szabadságot nagyon tiszteltem. Itt-ott részt vettem a Rakpart Klub néhány rendezvényén, Horváth Misi szervezésében. Az akkori ellenzék néhány összejövetelére is eljutottam. Egyik ilyen alkalommal találkoztam Illyés Gyulával, talán a Kossuth Klubban tartott beszélgetésen. Magyarországon akkor már más volt a légkör, erről beszélgettünk itt is, tehát a Csemadokban. A próba általában este hattól kilencig tartott, de egykor mentünk haza, mert kilenctől egyig még beszélgettünk. Volt néhány nálam is egyértelműbben gondolkodó barátom, például egy fiú, Erdélyi Jánosnak hívják, aki a nyugati irodalomra koncentrált. Tudott angolul, hozott mindenféle angol, amerikai és német újságokat, és akkor olvastunk. Tehát egyfajta más szemlélet már akkor létezett. Léván ez pezsgett úgy a lakáson, mint a Csemadokban, amely valamiféle népközpont volt. Majdnem minden hónapban volt ott Magyarországról valaki, aki ellenzékinek vagy függetlennek számított. Ezek voltak a lévai évek. Másrészt tudtam, hogy a gyárban, szakmai téren nem vagyok kikezdhető, mert ott megcsináltam a magam munkáját, és kész. (…)

Független Magyar Kezdeményezés

Említetted Zoller Mihályt. Mennyire volt intenzív a barátságotok, és rajta kívül voltak-e más „kebelbarátaid” is?

Voltak persze, de Misi volt az egyik legjobb barátom. Volt időszak, amikor szoros, mindennapos kapcsolatban voltunk, volt, amikor kicsit eltávolodtunk egymástól bizonyos okok miatt. Az ő sorsa is egy nagyon jellemző történet. 1982-ben ismerkedtünk meg. Egészen a haláláig majdnem megszakítás nélkül tartottuk a kapcsolatot. A kilencvenkettes választási kampányban kicsit összekaptunk, de az csak egy fél évig tartott. Júniusban voltak a választások, de kilencvenkettő végén már együtt szerveztük a lévai találkozót. Októberben elmentem utána, hogy „figyelj, Misi, valamit kellene csinálni”. Mindjárt tudta, hogy mi van, és december elején meg tudtuk szervezni a találkozót. Más vonal a Dolník Erzsi. Vele is sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ez egy jó csapat volt. Aztán ott volt Újváry Laci. Ő iskolaigazgató volt, akit hetvenháromban kirúgtak a tanügytől, hetvenegyben a pártból Az igazgatói posztról azért váltották le, mert hatvannyolcas volt, aki Dobos társaságába tartozott. Őt csak nagyon nagy zűrök árán tudtuk visszavinni a Csemadokba. Ő volt később a rendező – irodalmi színpadot csináltunk, színdarabokat játszottunk. Mindannyian kicsit mások voltunk egyébként. Kósa Csabáékkal vagy Ablonczyékkal valamikor nyolcvannyolc táján ismerkedtünk meg – átjött irodalmi estet csinálni a Berzsenyi Társaság: Kiss Dénes, Ablonczy Laci, Kósa Csaba. Ablonczyval jól elbeszélgettünk, dedikálta a könyvét, utána három hétre rá jön a Misi, eléggé paprikás hangulatban. Mondom: Mi van? Azt mondja: Most olvasom az ÉS-t. Ablonczy piszkálja ezt a kormányt. Akkor került hatalomra a Németh-kormány. És hát ahhoz képest, ami itt Csehszlovákiában volt, Németh Miklósék elég erős reformpolitikát folytattak. Nem ment a fejünkbe, miért kell ezt a kormányt még jobban szorongatni. Ötvenhatról legalább négy-öt egész éjjeles vitánk volt.

Kik vettek részt ezekben a komolyabb vitákban?

Volt egy tizenkét-tizenöt tagú csoport.

Kikre emlékszel?

Néhány név az aktívabbakból: Újváry Laci, Dolník Erzsi, Szurdi Éva, Balogh Rózsa, Csánó Gizi. Érdekes módon alig volt köztük tősgyökeres helybéli, mind úgy jött fel Lévára. A legkülönbözőbb helyeken dolgoztak.

Gondolom, hozzátok is eljutott , hogy a Magyar Jogvédő Bizottság mivel foglalkozik.

Persze. A Jogvédő Bizottsággal közvetlenül nem kerültem kapcsolatba, de amikor az a nagy akciójuk volt, amikor a szülők tiltakoztak, akkor kapcsolatba kerültem velük úgy, hogy az egyik barátom, Gyurgyík Laci megkeresett. Megkért arra, hogy bizonyos leveleket kellene postázni, én elmentem más postákra, és ott dobáltam be őket. Szereztem nekik sokszorosítókat – műanyag fóliát, amelyről másolatokat csináltak. Tehát ilyen dolgokban segítettem őket kívülről, de eszembe nem jutott volna, hogy keresnivalóm lenne ilyen szinten. Föl sem merült bennem. Megmondom neked őszintén, még kilencvenben sem. Én kilencvenben úgy alakítottam pártokat, hogy az adott pillanatban jelen voltam. Mondjuk az MKDM alapításánál nagyobb szerepem volt, de még akkor is, kilencvenben, mikor úgy volt, hogy négy különböző pártlistára kerülök fel, úgy mentem az MKDM listájára, hogy egy kinti képviselő leszek, aki Léva és környéke dolgait fogja egyengetni, meg besegít itt-ott a politikába.

Tehát nem érett meg benned 1989 novembere előtt az a gondolat, hogy ez a rendszer megváltozhat, ezért komoly ellenzéki munkát kell folytatni?

Nem. A katonaságnál már eljutott hozzám egy-két Havel-írás, és szamizdatokhoz is hozzájutottam. A Chartát valamikor nyolcvanhárom-nyolcvannégyben olvastam. Nem tudom, autentikus szöveg volt-e. Szinte agyonolvasott papíron volt. Azzal viszont egyetértettem, ami benne volt. Most nehéz megmondani, mit tettem volna, ha valaki azt mondja, hogy írjam alá. El tudom képzelni, hogy aláírtam volna. Azt tudom, hogy amikor itt az ún. harmincnyolcak dokumentuma volt utólag, valaki azt mondta: „Te is aláírhattad volna.” Akkor azt mondtam: miért nem küldtétek el, miért nem szóltatok, én aláírtam volna. Merthogy azt mondták, kevés műszaki értelmiségi csatlakozott hozzá. Tehát ilyesmi volt, de a belső körökben nem voltam ott. Még egy dolog a nyolcvanas évekből – akkor kezdtem írogatni. Itt-ott bejártam a Madáchba, egy-két kéziratomat leadtam, amely aztán megjelent az Irodalmi Szemlében vagy az újságokban, később könyv alakban is. Grendellel, Tóth Karcsival a Madáchban ismerkedtem meg nyolcvanhét-nyolcvannyolc táján. Így lettem én nyolcvankilenc őszén FMK alapító tag. Meghívót kaptam Tóth Lajos születésnapi összejövetelére, és ott este Tóth Karcsi azt mondta nekem: „Te, figyelj: a mi lakásunkon összeülünk, és jó lenne, ha el tudnál jönni te is”. Saját kocsimmal voltam, velem volt Zoller Misi, Dolník Erzsi és Erdélyi János, akiről már beszéltem. Öccsével, Erdélyi Lászlóval ők is tagjai voltak annak a körnek, melyről beszéltem. Akik bár nem jártak be a Csemadokba, és nem játszottak színdarabot, de nagyon sok irodalmat hoztak. Nekik a család révén – egyik nagybácsikájuk régi polgári könyvtárat vett meg, nagy gyűjtő volt – rengeteg könyvük volt az első republikából meg a Monarchia idejéből, amelyek nagyon hasznosak voltak. Alapos történelmi-politikai tájékozódást szerzett belőlük az ember.

Amikor a Karcsi meghívott a lakásukra, nem tudhattad, milyen összejövetelre kerül ott sor. Nem merült föl benned, hogy nemet mondj?

Nem, ez föl sem merült bennem. Az igazság az, hogy túlságosan nem lepődtem meg, mert egy-két beszélgetésen korábban részt vettem Pozsonyban is. Ha megtehettem, mindig csináltam szabadnapot. Ha összegyűlt annyi túlórám, vagy többletmunka, kértem szabadnapot. Egy napra följöttem Pozsonyba, s akkor végigjártam a társaságot. Ez a kapcsolat nem volt nagyon intenzív, de eléggé élő volt ahhoz, hogy ők is tudjanak rólam. Az Iródiában is ott voltam, egy-két írásom megjelent az Iródia-füzetekben. Újvárba is eljárogattam, megfordultam különféle táborokban, kerékpártúrákon, művelődési táborokban. A Jókai Napokra rendszeresen mentem, és voltak olyan Jókai Napok is, amikor a klubban elcsúszott a dolog politikai vitaestté. A hivatalos Csemadokosok tépték a hajukat, hogy most ebből mi lesz. Ezek amolyan szerves felfutást jelentettek, de nekem eszembe sem jutott, hogy most lépnem kellene, vagy országos szinten valamit alá kellene írnom. Azt hiszem, ma is sok ilyen vidéken élő értelmiségi van, aki úgy gondolkodik, mint akkor én: „Ha fentről jön valami, azt támogatom, megcsinálom vagy megszervezem, de az én vadászterületem ott lent van.”

Amikor átvonultatok a Tóth Karcsiékhoz, gyalog mentetek, vagy autóval?

Én nem tudtam, hogy hol laknak, tehát valaki vitt engem kocsival. Hogy ki, és kik ültek mellettem, már nem tudom. Azt tudom, hogy kik voltak már a lakásban. (…)

Kik voltak ott?

A Tóth házaspár, Grendel Lajos, Balla Kálmán, A. Nagy Laci, Barak. Nagyon nehéz most visszaemlékezni. Úgy tizenöt ember lehetett. Biztosan tudom, hogy Kálmán eléggé intenzíven vitte a szót, és Grendel Lajos is. Grendel javasolta, hogy Balla Kálmán legyen a szóvivő.

Mi volt a központi téma?

Amikor odamentünk, akkor két dolog volt: az első az, hogy Karcsi azért vetette föl ezt a találkozót, mert Kusýék megkeresték őket, hogy szeretnének a magyarokkal tárgyalni, s hogy kellene egy ilyen csoportosulás, amely ezt meg tudná tenni, és partnere lenne a szlovákoknak. Utána azt mondta: most telefonáltak neki Prágából, az Ady Endre Diákkörből, hogy Prágában valami nagy balhé volt, a rendőrség nagyon keményen lépett fel. Tudom pontosan, hogy ez a hír megijesztette a társaságot, hogy állítólag egy halott is van, és valószínűleg bekeményedik a politika. Ott olyan hangok is előjöttek, hogy ez az alakulófélben lévő csoportosulás akár egy földalatti társulássá is válhat. Emlékszem a megdöbbenésre, kicsit a bizonytalanságra és a félelemre is, és arra, hogy a társaság elszánt volt. Igaz, hogy volt ott alkohol és egy kis humorizálás is. Alkohol kevés, ez nem volt jellemző. Nem volt ez annyira hivatalos, kemény és ijedt társaság. Itt-ott egy kis humorizálás is előfordult, de ez is inkább a belső feszültséget levezetendő.

Volt ellenvetés arra a feltevésre, hogy illegális, földalatti csoporttá váljatok?

Nem.

Volt konkrét elképzelés arra vonatkozóan, hogyan lehetne ezt végrehajtani?

Nem volt. Bár elkezdték többen fejtegetni, hogy mindenképpen meg kellene keresnünk a szlovák ellenzékieket, mivel ők is közeledni akarnak, s valami hasonlót kellene csinálni, mint ők. Tudom, hogy fölmerült a Charta is, hogy ehhez is valamilyen módon viszonyulnunk kell, akár alá is kell majd írni. A társaság úgy érezte, hogy valamit csinálni kell, tehát ilyen belső feszültség mindenképpen ott volt, de nem volt teljesen világos, hogy mit és hogyan. Tény, hogy egy szöveg megszövegezésével megbízták Kálmánt és Grendelt. Az meg is született. Ott kezdték írni. Tudom, hogy vitatkoztunk a konkrét szövegen, két dologhoz én is hozzászóltam, de nem voltam nagyon aktív.

Milyen célt szolgált ez a szöveg?

Valami olyasmi lett volna, hogy megalakult ez a társaság, s amennyire vissza tudok erre emlékezni – a szöveg tartalma már nem teljesen tiszta nekem -, a demokratizálódásról, a reformokról és hasonló dolgokról szólt volna.

De ott, akkor nem készült el.

Akkor nem készült el. Egy vázlat elkészült, és viták voltak arról, hogy mi legyen és mi ne legyen benne, sőt a megfogalmazásról is.

Mivel ért véget a szövegezés? Azzal, hogy valaki kidolgozza a végső változatot?

Igen. Arról volt szó, hogy másnap összejönnek azok, akiket megbíztunk. Talán a következő hármas: Tóth Karesz – Grendel – Balla Kálmán. Ebben azért nem vagyok biztos. Hogy ezt ők majd letisztázzák, eljuttatják a többiekhez, a társaság aláírja, és ezzel megalakul a szervezet. Ezen aztán túllépett az élet. Hazamentem, és elkezdett mozogni a föld. Vasárnap jöttek a kemény hírek.

Mielőtt még rátérnél az elkövetkezendő napok ismertetésére, érdekelne, miként emlékszel a szállodában folyó vitára. Folyt-e parázs vita, s ha igen, miről?

Parázs vita nem volt. A szállodában előadások voltak. Néhány felszólaláshoz hozzá lehetett szólni. Késő délután vagy este jött Szabó Rezső, aki elmondta, hogy a Csemadok elnöksége valahol összeült – talán a Lévai járásban, Ipolyságon -, és megfogalmaztak valamiféle beadványt a párt felé. Meghívták Rezsőt is, mert Rezső addig mellékvágányra volt terelve. Ő ott egy rövid előadást tartott az alkotmányos jogokról, főleg a 144-es alkotmánytörvényről. Nem volt erről vita, hanem az volt, hogy a résztvevők nagy része valószínűleg ezeket nem nagyon ismerte. Pontosan emlékszem arra, hogy a Tóth Karcsi meg Öllős Laci kérdéseket tettek föl a Rezsőnek, hogy oktatási témában mit lehetne tenni. Rezső válaszolt, majd azt mondta: „Tudjátok mit, gyertek majd el a jövő héten, és akkor ezt megnézzük pontosan, hogyan lehetne.” Tehát ez nem vita volt, inkább olyan kérdezz-felelek, s az egésznek jó hangulata volt. Tudom, hogy Turczel Lajos bácsival ültem egy asztalnál és Zoller Misivel meg Erdélyivel.

Nem hangzott el véletlenül, hogy Esterházy János haláláról valamilyen formában meg kellene emlékezni?

Erre nem emlékszem. Lehet. Nem kizárt.

Dobos ott volt a konferencián?

Nem.

Nem hiányolta senki?

Azt hiszem, szóba került, hogy ott lehetett volna. De Dobos akkor még mindig olyan személy volt, akit…

Volt olyan személy, akit a többség különösen hiányolt? Akire számítottak, ám nem jött el?

Nem tudok ilyenről. Lehet, hogy éppen Laci. Lehet, hogy küldtek is neki meghívót, csak nem jött el vagy nem akart eljönni?! Nem tudom.

Rátérhetünk a forradalmi napokra. Mint mondtad, vasárnap már keményedett a helyzet…

Igen. Vasárnap volt egy fellépésünk. Amikor hazamentünk, utána nagy beszélgetés volt. Bejött a feleségem azzal, hogy a tévé szerint mi történt Prágában. Akkor az még a hivatalos tájékoztatás volt. Hétfőn a munkahelyen már sokat beszéltek erről, majd kezdett polarizálódni a társaság.

Kikre?

Hát rendszerhűekre és másként gondolkodókra.

A rendszerhűek többnyire kommunisták voltak?

Többnyire kommunisták voltak. Az akkori vezető pozícióban lévő elit, akik azt mondták: „Mit akarnak ezek már megint! Miféle dolog ez?!” Többen voltak, akik azt mondták: „Nem lehet ezt így tovább hagyni!” Volt ott néhány elég erős antikommunista is, de ez még akkor nem jött elő. Nem tudom, naprakészen kéred-e elmondani, hogy mi volt. Ez nagyon nehéz. Én ezt Léván éltem át. Három-négy nap után kezdett átcsúszni a prágai televízió, Pozsony még mindig tartotta magát a keményebb vonalhoz. Akkor mi elég sokat hallgattuk a magyarországi híreket. Főleg azokról van szó, akikről beszéltem. A munkában ez mindig szóba került, beszéltünk is róla, de a munka ment tovább. Majd eljutunk a sztrájkhoz, melybe az események átcsaptak. Ezzel összefüggésben eszembe jutott a Panoráma-effektus. Még nyolcvankilenc novembere előtt a Panorámában megjelent Havel és Dubček. Én több családot ismerek, akikhez szlovákok jártak át, és Dubčeket nekik magyar szinkronból fordították vissza szlovákra. Volt egy ilyen kampány akkoriban az Új Szóban is, amikor tiltakoztak a munkások az ellen, hogy Dubček felszólal a magyar televízióban, s ne beszéljen a szlovákiai magyar munkások nevében. Azt hiszem, Sugár Andrásnak volt egy interjúja vele. Ez azért érdekes, mert Sugár András könyvében, azt hiszem az a címe, hogy Dubček megszólal, van egy olvasói levél, amely a mi konyhaasztalunkon született meg a következő módon. Volt a Csemadokban egy Búra István nevezetű sofőr, egy tisztességes ember, aki párttag, sőt egy ideig milicista is volt. Amikor látta, hogy merre haladnak a dolgok, azt mondta, hogy le van minden fütyülve. Kilépett a milicisták közül, párttagnak viszont megmaradt. Vasárnap délután valaki csenget. Jön Búra István mérgesen, mutatja az Új Szót, hogy a munkások itt tiltakoznak: a Panoráma miket beszél, mindenféle szocialista ellenes dolgokat. Azt mondja, ő azért jött, hogy írjon egy levelet az Új Szónak, melyben tiltakozik a tiltakozó levelek ellen. Kért, üljünk le, és írjuk meg. Amikor megszületett több példányban, azt mondtuk, akkor ezt holnap több példányban ajánlva feladjuk. Én mondtam: figyelj, nekem van egy ismerősöm a Magyar Nemzetben, átviszem, és megjelentetik Magyarországon is. Azt mondta, ez nagyon jó dolog. Hétfőn feladtuk a levelet ajánlva. Szerdán Búra eljön utánam a munkahelyemre, és felhívjuk az Új Szó szerkesztőségét. Odaadják az akkori főszerkesztőt, akivel közlöm: itt van egy Búra István nevű úr, aki küldött önöknek ajánlva egy levelet, miért nem tették közzé. Paprikás hangon felelősségre vont, hogy mi közöm hozzá, majd azt mondta: „Egyébként is, utóközlést mi nem vállalunk. Ez a levél tegnap megjelent a Magyar Nemzetben.” Ilyen sztorik is voltak. Visszatérve nyolcvankilenc novemberéhez, három-négy napig óriási feszültség volt. A munka ment a gyárban, de mindenki érezte, hogy valami van, valami történni fog. Az emberek összegyűltek a gépeknél – korábban ez nem volt. Aztán átbillent az egész oda, hogy már a televízióból is az jött le, hogy mutatták a prágai nagygyűléseket, és kezdett Szlovákia is ébredezni. Az a hét nagyjából így telt el. Mi pénteken összejöttünk, és elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mit lehet és mit kellene csinálni. Akkor derült ki az, hogy – talán hétfőre – általános sztrájkot hirdettek meg. Azon a napon, amikor általános sztrájk volt Léván, akkor volt ott Kóka Rozália és Halász Péter Budapestről. Tudom, hogy a kultúrházban ment az előadás, és kintről hallottuk a tömeget. Előtte mi is kint voltunk a nagygyűlésen. Később bementünk, de közülünk Zoller Misi kint maradt és beszélt. Akkor, az első nagygyűlésen még szlovákul beszélt, legalább kétezer ember volt a téren. Három nap múlva kellett volna lennie Bitskei Tibor előadásának, azt már lemondtuk. Másnap megegyeztünk, hogy magyarul kellene beszélni, és mit kellene mondani. Később már magyarul szólalt fel a nagygyűlésen.

Mit mondott?

Az akkori érveket. Hogy ez a rendszer így elfogadhatatlan, nekünk egy normális demokráciát kell építeni, ahol szlovákoknak és magyaroknak is megvan a helyük, és arra kérjük a szlovákokat, hogy támogassák a forradalmat, hogy a magyarokkal együtt csinálják ezt végig.

A szlovákok részéről milyen volt a fogadtatás?

Nagyon megtapsolták. Emlékszem, Misi nagyon lelkesen jött hátra, gratuláltam neki. Tényleg jól csinálta, és jól fogadta a tömeg. Sahlingerová – később a VPN részéről járási főnök és Prágában képviselő lett – mindjárt mondta szlovákul, hogy ezt mi is így gondoljuk. Nem vagyok biztos a napban, hogy mikor volt az általános sztrájk, de azt tudom, hogy előtte egy héten át nem történt aktív dolog. Az történt, hogy délutánonként volt egy-két míting. Az első mítingen kevesen voltunk. Ez szerdán vagy csütörtökön este volt. Én egyébként mindegyiken ott voltam. Pénteken, akkor volt a nagyobbik, ott már kétezer ember volt. Nyilván a televízió hatására. Nagyon lehetett látni, hogyan hatott az emberekre, hogy átállt a televízió. Másik dolog, hogy az emberek kezdték érezni: ha kimennek az utcára, az erőt ad. Meg az újdonság is vonzotta őket. A következő héten hétfőn, amikor bementem a munkába, mondták nekem, hogy az igazgató fog beszélni a munkásokhoz, ott kellene lenni. Azt mondtam, hogy én nem megyek oda. Tudom, hogy nagyon sokan távol maradtak. Jött egy telefon, lehívtak az egyik részlegbe. Ott már formálódott a VPN. Kérdezték, most mi legyen és hogy legyen – általános sztrájk lesz, és a gyárnak ebben részt kellene vennie. Akkor jöttek olyan hírek, hogy a textilgyárat meg fogják szállni a milicisták, körbeveszik, hogy az emberek ne mehessenek ki, s akkor mit fogunk csinálni? Mondom: ne hülyéskedjetek, van itt több kapu, megoldjuk. Nem probléma, meg kell szervezni az embereket, hogy minél többen menjünk ki. Délután kettőkor, a két műszak találkozásakor volt egy gyűlés, ahol még nem volt sok ember, kb. negyvenen-ötvenen lehettek ilyen keményebb hangúak – én nem voltam akkor ott a gyárban -, hogy ez lesz, és azt mondták, nekünk is el kell kezdeni a sztrájkot. Akik ott voltak, helyeseltek. Azt mondták, hogy igen, ki kell menni a főtérre. Este jött Misi, hogy a sztrájkot meg kell szervezni, el kell menni ebbe meg abba a gyárba, és beszélni kell a magyarokkal.

Misi hol dolgozott akkor?

Misi a járási nemzeti bizottságon dolgozott. Ez egy nagyon érdekes dolog egyébként, mert majdnem kirúgták. Nyolcvannyolcban volt egy Csemadok járási konferencia, ahol ketten eléggé kritikusan fölléptünk. Ő volt a keményebb, a kritikusabb, s akkor ebből zűrjei lettek olyannyira, hogy majdnem kirúgták őt az állásából, de végül maradt. A munkaügyi osztály osztályvezető-helyettese volt. Korábban számoltak vele mint potenciális párttaggal, ezek után kihúzták a listáról. Mivel nem volt potenciális párttag, nem lehetett később osztályvezető sem.

Szóval Misi azt mondta, hogy ezt gyorsan meg kellene szervezni…

Igen. Akkor este beszéltünk a Novochemásokkal, voltunk egy úr után, aki elmondta, hogy a Novochemások kijönnek a térre. Akkor már világos volt számunkra, hogy elég sokan kijönnek. Még a tolmácsiakkal is akartunk beszélni, de azt mondták, hogy ez már nem a magyarok dolga, hanem a szlovákoké. Tehát oda nem mentünk ki. Másnap a térre hosszú sorban vonultunk. Mire bementünk a gyárba – valamikor tízre kellett a téren lennünk -, az éjszakai műszak kinyomott textíliákra fehér-piros-kék csíkokat. Ezeket kitettük az irodákba, jelezve a sztrájk kezdetét. Tudom, hogy akkor jött le Roman Zelenay is. Mondták, hogy mennek Kňažko anyukájához, mert Kňažko valahol távol volt, az édesanyja pedig nagyon aggódott. Akkor nekem ő még szimpatikus volt.

Akkorra már Léván is megalakult a VPN?

Akkor már voltak VPN-csoportok.

Meg tudod mondani, hogy milyen napon alakultak meg?

Úgy huszonnégy-huszonötödikén.

A gyárban azonnal elkezdett működni?

Nem a gyárban alakult meg először, hanem kint a városban, mégpedig egy ilyen összejövetel után. Alá lehetett írni a támogató nyilatkozatot – ott volt az én aláírásom is -, utána pedig a gyárban is megalakult, külön. Ott a gyárban aztán voltak olyan dolgok, hogy szavazni kellett minden vezetőről. Sokan nem kapták meg a bizalmat. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én voltam a Lévai járásban az egyedüli, aki száz százalékot kapott. Akkor már osztályvezető voltam négy-öt éve, de jó viszonyban voltam a többiekkel. Tehát megalakult a VPN, s kapott egy székhelyet, amely az egyik lévai művelődési klub volt, a kultúrházhoz tartozott. Ez a klub volt használatban, ott gyűltünk össze mint magyar csoport. Ez a csoport többször összejött a Csemadokban.

Ez a VPN magyar csoportja vagy FMK-csoport volt?

Nem volt ez mindjárt annyira világos, de aztán persze letisztult, hogy FMK. Ami érdekes, hogy ott a VPN-ben találkoztam én először több emberrel, akiket ismertem is meg nem is. Például egy Turay Péter nevű úrral, aki a Lévai járásból hatvannyolc után mellőzött és kirúgott középiskolai tanár volt a pedagógiáról. Ő volt a lévai járási VPN elnöke kilencven januárjától. Ebben a VPN-ben találkoztam nyolcvankilenc decemberében azzal a képviselővel, aki később nagy HZDS-es lett, és kilencvenkettő-kilencvennégy között parlamenti képviselő volt: Tibor Kuzberttel. A szlovák parlamentben is többször fellépett, ellenem is felolvasott mindenféle lévai nyilatkozatokat, elég komoly dolgokat. Már akkor, az első perctől próbált ilyen nagyképű lenni; gondoltam is, hogy: „Hű, ha ilyen emberek lesznek, akkor mi lesz itt? Ez semmivel sem jobb annál, ami volt.” Az viszont tény, hogy már nyolcvankilenc decemberében írtunk FMK-csoportként több beadványt, és FMK-csoportként fogadott bennünket a járási nemzeti bizottság kommunista elnöke.

Kik voltak a csoportban?

Zoller Misivel és Dolník Erzsivel hárman tárgyaltunk vele. Máig megvan, hogy miről tárgyaltunk. Ilyen kívánságlistát vittünk magunkkal, amire azt mondta, hogy ő csak a VPN-nel tárgyal. Erre mi azt mondtuk, hogy ez a VPN magyar vonulata. Voltak követeléseink, ezek közül néhány teljesült is. Politikai pályafutásom talán legsikeresebb időszaka volt ez. Néhányat felsorolnék: a hatvannyolcas tanárok rehabilitálása, a lévai magyar tanfelügyelő leváltása – ő volt addig a Csemadok elnöke is; a nyolcvannyolcas Csemadok-konferencián nagyon negatív szerepet játszott. Azt mondta nekünk akkor a Csemadok titkára: vegyük tudomásul, hogy ebben az országban még nagyon sokáig az „elvtárs” megnevezés fog dukálni. A lévai találkozón ugyanis nem úgy szólítottam meg a jelenlévőket, hogy „elvtársnők és elvtársak”, hanem úgy, hogy „hölgyeim és uraim”. Tehát őt váltottuk le, s akkor az elnök megkérdezte: ki legyen helyette. Én azt mondtam: Dolník Erzsi, és ő lett. Az alapiskola igazgatója szintén egy vonalas kommunista volt. Valamikor december közepén történt, hogy még a régi szülői szövetségnek kellett bizalmat szavaznia az igazgatónak. Tudom, hogy egy nagy beszédet mondtam ott, életem talán egyik legsikeresebb beszédét. Utána elvonultak, szavaztak, és leváltották az igazgatót. Hetvenháromtól nyolcvankilencig a Garamvölgye című lapot úgy adták ki, hogy volt két magyar és két szlovák oldala. Követeltük, hogy a két szlovák oldal helyett is két magyar oldal legyen – ez akkor nem valósult meg, de kilencvenkettő januárjától igen, és később is így jelent meg.

Voltak más követelések is?

Több kemény követelés volt: a városházán a kulturális ügyekkel foglalkozó személyeket cseréljék ki, mert nagyon csúnyán viselkedtek. Sikerült. Szóval akkor voltak ezek a cserék.

Hogyan reagált ezekre a követelésekre a járási nemzeti bizottság elnöke?

Mondogatta, hogy beszélhetnénk a többiről is. Próbált egyezkedni. Amit megígért, az két nap múlva teljesült. Képlékeny volt minden, s ő kommunistaként próbálta átmenteni magát. Leküldetett a tanügyi osztály vezetőjéért, és elmondta neki: „Ezek az urak azt kérik, hogy a magyar tanfelügyelőt le kell váltani.” Másnap behívták a tanfelügyelőt, bementünk mi is. Ő remegett, sírt, hogy most vele mi lesz. Mondtuk neki: menjen el tanítani, hiszen nem akarunk itt senkit bántani, de neki le kell mondania, mert hozzájárult a magyar iskolák leépítéséhez. Végül aláírta a lemondását. Tárgyaltunk a városi tanács elnökével, úgy hívták, hogy Žiga. Ő egy magyarul is tudó ember volt. Igyekezett jó képet vágni hozzánk. A felesége magyar volt, és ő is tudott valamit magyarul, voltak magyar gyökerei, tehát nem volt egy „magyarfaló”. Amikor ott voltunk nála, kezdett előzékenyen viselkedni. Érezte, hogy ez az ára annak, hogy ne bántsák. De nem is akadt ember, aki vele szemben megfogalmazott volna bármit is. Persze végigmentek akkor a kádereken – a kultúrház igazgatójától kezdve a városban szinte mindenkin, a gyárban is leváltottak két igazgató-helyettest. Ez történt a Csemadokban is. Ez nagyon forró időszak volt, soha nem voltunk otthon. Szülői értekezlet volt az iskolában – leváltották és kicserélték az igazgatót. A december hatásos időszak volt. Közben pedig itt-ott, amikor lehetett, néztük a televíziót, hogyan mennek a dolgok Prágában. Ami még érdekes, hogy tudtommal a kommunista párt lévai járási bizottsága maradt nyeregben legtovább. Pozsonyban már lemondtak és cserék voltak, Léván még mindig nem akartak szembesülni a helyzettel. Tudom, hogy volt egy nagy tüntetés, amikor körbevettük kívülről a pártházat, és skandálások voltak. Az ideológiai titkár még akkor sem akart lemondani, de a járási vezető titkár azt mondta, hogy ezt már nem lehet tovább folytatni.

Honnan tudod, hogy ő ezt mondta?

Később elmondták, akik akkor ott voltak mellette. Volt a párt járási elnökségének egy magyar tagja is. Egy úr, aki a Duray-perben eléggé negatív szerepet játszott. Végül is nagy nehezen lemondtak. Másnap eljött tőlük a nagygyűlésre egy valahonnan gyorsan előkapart elvtárs, akire tökéletesen emlékszem. A nagygyűlésen felállt, és azt mondta: „Igen, sok probléma volt a vezetéssel, de most már minden jó lesz, mert mi váltottunk, támogassatok bennünket, és gyertek utánunk!” Tehát az új járási pártvezető december elején nem tudta, hogy mi van. Kifütyülték, és kikiabálták a teremből. Nem engedték, hogy befejezze a mondandóját. Pedig akkor ha valaki szólni akart, szót kapott. Léván az első körben egy Sahlingerová nevű hölgy lett a VPN főnöke. Tanárnő volt a középiskolában, és belecsöppent a dolgokba. Később a prágai parlament képviselőnője, a Külügyi Bizottság alelnöke volt a Szövetségi Gyűlésben, majd nagykövet akart lenni Londonban, de ez nem jött be neki. Ő lett a járási nemzeti bizottság elnöke is 1989 decemberétől. Akkor még voltak járási parlamentek. A járási nemzeti bizottság megmaradt egészen a kilencvenes választásokig, de hatásköre már nem nagyon volt. Én a második hullámban, tehát januárban kerültem be a bizottságba, mint VPN-es képviselő. Akkor már Sahlingerová volt az elnök, a helyettese pedig Turay Péter.

Mennyire volt hatékony ez az öthónapos átmeneti időszak?

Nem volt hatékony, mert a VPN talán még kétszer ülésezett, aztán jöttek a választások, és ez megszűnt. Az volt a jó, hogy még januárban-februárban lehetett néhány dolgot csinálni – intézmény- és személycseréket megvalósítani. Képviselői igazolvánnyal lehetett menni mindenhova, mert akkor, ha valaki képviselő volt, annak a szava sokat nyomott a latban.

Sahlingerovát milyen embernek ismerted meg? Milyen hatást gyakorolt a környezetére, a mozgalomra és az eseményekre?

Kicsit ködös a kép. Pozitívumként értékelhető, hogy ő ezt akkor vállalta. Kiállt az első mítingeknél, és szervezte az egészet. Végül is ő volt az első főnök, akivel tárgyalni lehetett. Emlékszem az első tárgyalásokra a VPN-ben, ahol megbeszéltük a napirendi pontokat. Egy javaslatom nekem is volt, és ő ült le tárgyalni róluk még a régi kommunista vezetéssel. Én is azt mondtam: mi az, hogy mi járunk hozzájuk tárgyalni?! Mondjanak le, közöljük velük, hogy VPN-es vezetés lesz, és könnyebben megy minden. Ez később meg is valósult. Másik oldalon viszont elhanyagolta a lévai dolgokat. Nagyon keveset tartózkodott Léván, mert Prágában lett képviselőnő, sokat utazgatott. Egyébként angoltanárnő volt. A Lévai járásban pedig eközben visszarendeződtek a komcsik. Misi már februárban azzal jött, hogy „mind jönnek vissza”. Sahlingerová ígért ezt, azt, amazt, de nem csinált semmit. Nem tudom, ez mennyire volt tudatos nála, vagy mennyire nem ért rá. Viszont tény, hogy az első VPN-székhelyet – egy eléggé jó állapotban lévő valamikori családi házat kibővítve egy nagyobb közösségi teremmel – már kilencvenegyben privatizálta.

Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy anyagi jellegű ambíciói vannak?

Úgy kilencven márciusától-áprilisától. Néhány dolog már decemberben közrejátszott, ami zavaró volt. Az elsőt a román forradalom előtt még december negyedikén szavazta meg a Szövetségi Gyűlés, hogy a kommunista párt vezető szerepe megszűnik. Próba volt, én be sem mentem, mert egyenes adásban közvetítette a televízió a parlament ülését. Mikor megszavazták, azt mondtam: most van a második születésnapom. Mentem le – volt otthon egy üveg nagyon erős pálinka, azt vittem magammal -, a többiek megkérdezték: „Mi van? Ilyenkor kezdődik a próba?” „Nem tudjátok, mi történt? – kérdezem. – Prágában most szavazták meg, hogy megszűnt a kommunista párt vezető szerepe!” Akkor koccintottunk és ittunk erre. Utána már lehetett érezni több dolgot, hogy vannak itt zavaró hatások – egyrészt a romániai forradalom. Karácsony táján ültünk a tévé előtt, és szurkoltunk nekik. Emlékszem, Felsőszecséről ez körülbelül hat kilométerre lehet, egy nyugdíjas bácsika rendszeresen bejárt a Csemadok rendezvényeire. Bejött akkor is gyalog a gyűjtéskor, és azt mondta: „Itt van ezer korona, tegyék ezt is hozzá, én ezt erre szántam.” Telehordták a Csemadokot mindenféle dologgal, tőlünk is ment kamion megrakodva.

Kik szervezték a segélyakciót?

Misi, én, Újváry és a Csemadok vezetői, akik a környék falvaiból küldték az emberekkel a csomagokat. A végső számla, ki mennyit adott be, máig nálam van. Nyolcvankilenc decemberében kezdtük érezni, hogy a VPN kezd bedugulni.

Már decemberben?

Igen, december második felében. Akkor már nem volt benne az az erő, dinamika, ami november végén vagy december elején.

Ez miben nyilvánult meg?

Például decemberben kijött egy körlevél, amelyben Sokol érsek felszólította a hívőket a keresztény klubok létrehozására. Én azt gondoltam nyolcvankilenc decemberében, hogy a szabad választásokon két oldal fog egymással szemben állni: a kommunista blokk és az antikommunista. Így van esélye az antikommunista blokknak, hogy győzzön. December végén világossá vált, hogy ez tovább fog differenciálódni, és a katolikus egyház bele fog ebbe valahogy lépni. Karácsonykor az egyház gyűjtést szervezett. A gyűjtés sikeres volt, a bevétel viszont eltűnt. Nem tudom, hogy mire fordították a pénzt.

Honnan tudod, hogy eltűnt?

Nem hozták nyilvánosságra, hogy mire költötték. Akkor már Čarnogurskýék kezdtek szerveződni, és Janicsék tárgyalást kezdeményeztek velük központi szinten. Itt felvetődött, hogy legalább az összeg egy részét adják nekik.

Mekkora összegről volt szó?

Nem tudom, de nem kis összegről, mert akkor még nagy eufória volt. Nem is a pénz a lényeg, hanem az, hogy ennek komoly politikai vetülete volt. Januárban mindenhol keresztény klubok jöttek létre, viszont KDH még nem volt. December végén, a két ünnep között kaptam egy meghívást Ipolyhídvégre, a plébánoshoz. Ott volt Molnár Imre, Gyurgyík Laci és még néhányan. Ott kezdtek engem győzködni, hogy kellene csinálni egy magyar kereszténydemokrata pártot, és higgyem el, hogy az FMK-nak meg a VPN-nek nincs semmilyen jövője. Az csak egy eufória, és hamarosan ki fog fulladni. Egy keresztény alapú dolognak viszont van esélye arra való tekintettel is, hogy az embereknek azt mondjuk: „Mi Esterházy tanainak folytatói vagyunk”. Nekem akkor kételyeim voltak, és húzódzkodtam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy negyven év szocializmus után keresztény eszmékkel kezdeni nem teljesen szerencsés dolog, másrészt pedig felnőtt két generáció, melynek nem sokat jelent az Esterházy név. Én nem a megosztás híve voltam, hanem az összefogásé. Emlékszem, akkoriban a Hétben is volt egy vitafórum, hogy a Csemadok párttá alakuljon-e vagy sem. Kaptam egy felkérést, hogy szóljak én is hozzá. Amellett voltam, hogy ne alakuljon át. Azt mondtam, a Csemadok legyen kulturális szervezet, próbáljunk meg „több lábon állni”. Januárban-februárban kezdtem viszont tapasztalni, hogy hiába VPN meg FMK, keresztény klubok vannak, és Čarnogurskýék befolyása eléggé erős a magyar vidékeken is. Kezdtük ezt felfogni mi is, és megkerestük Laciékat, akik Pozsonyban már szervezkedtek. Az ő véleményük ugyanaz volt, mint a miénk. Egyházi sugallatra Pozsonyban is létrejöttek különböző keresztény klubok, sokrétű szerveződések, és nyilvánvaló volt, hogy ezek később párttá alakulhatnak. Magyar barátaim próbáltak tárgyalni velük. A szlovákok véleménye az volt, hogy össze kell tartani, egy nagy pártot kell létrehozni, melynek részeként a párt politikáját is befolyásolni tudjuk. Közben a VPN-vonal folytatódott. Bekerültem járási képviselőnek. Láttam, hogy bizonyos dolgokban egyre kevésbé tudom befolyásolni a VPN politikáját, mert jöttek bizonyos személyek, akik később HZDS-esek lettek. Mondhattam én nekik bármit. Kezdtem rájönni, hogy akit hatvannyolcban kirúgtak a kommunista pártból, az nem mind demokrata volt. Ugyanakkor viszont láttam, hogy ez a keresztény téma az embereket megfogta. Megkeresett engem Léván a szlovák KDH-szerveződés is. Együtt jártunk vidékre. Volt egy-két olyan hely, ahol az emberek keveset tudtak szlovákul. Ilyenkor felkértek, hogy én mondjam el – alakítsunk keresztény klubot. Szóval január-februárban már ilyen is volt.

Az FMK erre a tevékenységre áldását adta?

Én az FMK ügyvivői testületébe kerültem be, tehát az országos vezetői testületbe. Volt egy lévai összejövetel, ahol a Grendelék már mint parlamenti képviselők beszámoltak arról, hogy mi történt a pozsonyi parlamentben, Sándor Eleonóra pedig arról, hogy mi történik a prágai parlamentben. Én szóltam, hogy engem megkerestek, és elmondtam, hogy a kereszténydemokrata témával is foglalkozni kellene. Emlékszem, Öllős mondta azt, hogy mi ezt támogatjuk. Segítettük is őket már az első körben. Sőt az FMK komáromi közgyűlésén is ott voltak, Rajczy…. Ott volt a Zelenay is. Máig emlékszem, azt mondta: „Azért mégiscsak kiírhattátok volna a szlovákul is, mi zajlik itt (csak magyar feliratok voltak kint) mert nem találtam be.” De végül is amit mondott a demokráciáról meg egyebekről, az úgy jó volt. A magyar téma ott is felmerült, és érezni lehetett a diszharmóniát.

Tehát nem volt ellenükre, hogy segítesz a keresztény klubok szervezésében…

Így van. Én az FMK tagjaként részt vettem a klubok szervezésében. Az FMK-sok azt mondták, nem ellenzik, sőt… Komáromban megjelent a Rajczy is, mint a formálódó magyar kereszténydemokrata klubok főtitkára, és mondott egy szöveget, amit nagyon pozitívan vett mindenki. Ezután, kilencven januárjában jelent meg egy felhívás az MKDM létrehozására, ahol az első hat ember között ott vagyok én is. Szóval akkor egy ilyen képlékeny állapot volt, a dolgok össze voltak keveredve.

A lévai lakosság és azoknak a faluknak a lakossága, ahová jártatok, a kezdeti eufória után mikor kezdett a VPN-nel ellenségesen viselkedni?

Egyfajta ellenszenv mindjárt az elejétől megvolt, mert a faluk egy része – a helyi nemzeti bizottság és a szövetkezeti elnökök eléggé tartózkodóak voltak. Én a hangsúlyos változást már december végén éreztem. Annak ellenére, hogy én ezt éreztem, nem tartottam jónak, hogy befelé differenciálódjunk, sőt ebben veszélyt is láttam. A VPN-ben is láttam, hogy jönnek a rivalizálások: ki menjen az első körben, ki a másodikban. Érzékelni lehetett a belső feszültséget. Van két dokumentum, amely szintén érdekes, kilencven elejéről származik. Ez egy Léváról szélbe kiáltott felhívás a szlovák értelmiséghez arról – ez már akkor is vesszőparipám volt -, hogy építsünk egy Európát, egy új hazát magunknak, fogjunk össze, és ne legyenek feszültségek közöttünk. Ezt a szöveget azt hiszem kilencven januárjában bocsátottuk ki magyarul és szlovákul. Megjelent az Új Szóban, a Napban, de a szlovák újságok közül egyikben sem. A Verejnosť részleteket talán lehozott belőle. Ez már kicsit csalódást okozott. Egy másik nyílt levelünk később fogalmazódott meg, amikor megjelentek a magyarellenes hangok, sőt akkor már létezett a Budaj-affér a szlovák parlamentben. Leültünk Misivel, és azon gondolkodtunk, hogy ki volna az a morális autoritás, akit megszólíthatnánk nyílt levélben, akit megkérhetnénk: „Mondja: ÁLLJ!” Felmerült Havel neve is, de ezt azzal vetettük el, hogy ő messze van. Végül megegyeztünk abban, hogy egyházi személynek kell lennie, és akkor megegyeztünk Sokolban. Ez a nyílt levél megjelent az Új Szóban, kaptunk rá választ is, de eléggé semmitmondó választ. Ezek a bizonyítékai annak, hogy időben ráéreztünk: a magyar-szlovák téma problémás lesz. (…) Próbáltuk, amit lehetett. Sokfelé eljártunk, és állítom: engem az győzött meg az MKDM ügyében, amit kint tapasztaltam. Annak hatására írtam alá, hogy alakuljon meg az MKDM. Az MKDM azonban nem úgy alakult meg, hogy valaki kitalálta: a szlovákiai magyaroknak az első republika hagyományai vagy valamilyen politológiai meggondolás miatt kereszténydemokrata vagy konzervatív pártra van szükségük, hanem azért, mert a nép maga mozdult el ilyen irányba, püspöki felhívásra. Ezeket a klubokat át kellett hoznunk valahogy a másik oldalra. Belső vita tárgya volt, hogy különálló mozgalom alakuljon-e, vagy pedig része legyünk a nagy szlovák mozgalomnak. A Csemadokban, március 16-án tartott, nagyon hektikus és eléggé kemény közbeszólásokkal tarkított alakuló gyűlésen a szlovák vonulaton belül maradni akarók marginális helyzetbe kerültek. Például Hammerlik Rudolf és Zilizi Tihamér, akik később fölkerültek a KDH listájára. Ez jelzi kissé, hogy a KDH milyen játékot játszott, mert a listán elég hátrányos helyre tette őket. Nem hiszem, hogy olyanokat választottak, akik a magyarokat igazán képviselni tudják. Erről többet tudnának mondani neked azok, akik részt vettek a tárgyalásokon: Koncsol Laci bácsi, Simkó Tibor vagy a többiek. Közéjük úgy kerültem be, hogy Püspöki Nagy Pétert, aki Gyurgyík Lacival, Szőcs Ferenccel, Rajczy Lacival együtt ezen az alakuló ülésen főszerepet játszott, régóta ismertem. Úgy érezték, hogy annak alapján, hogy itt-ott írogattam az újságokba, és ismertebb vagyok, az MKDM-nek hasznára lehetnék. Akkor én úgy gondoltam: persze, itt-ott besegítek, de nem akarok én ebbe országos szinten belemenni. A mozgalom megalakulásakor be akartak venni az országos elnökségbe, de nem fogadtam el. Bugár Bélával ott találkoztam először. Valamihez hozzászólt, nem nagyon fogadták el, ezután visszatáncolt. Én eléggé aktívan felléptem annak érdekében, hogy független mozgalom jöjjön létre, főleg amiatt, amit vidéken tapasztaltam.

Ez még mindig nem okozott problémát az FMK-ban?

Nem. Ha az FMK-vonalat vesszük, én továbbra is jártam az FMK-gyűlésekre. Többek között ezért sem fogadtam el az MKDM ajánlatát az elnökségi tagságra. Úgy gondoltam, ha menni akar ez, akkor menjen, de nem akartam benne szerepet vállalni. Március utolsó hetében külföldi szolgálati úton voltam Németországban. Április hetedikéig kellett leadni a képviselőlistákat. Hazajövök vasárnap este, Misiék felkerestek. Elmondták, hogy az FMK jelöl képviselőnek. Hétfő reggel jövök be a gyárba, Turay Péter keres a VPN-ből: „Figyelj, magyarok is kerülnek a VPN-listára, és mi úgy gondoltuk, hogy téged elindítanánk.” Mondom Péternek, hogy ezt még meg kellene beszélni a többiekkel, és miért ne inkább Misi induljon, hiszen ő sokkal aktívabb volt. Ez meglepett engem. Erre két óra múlva felhív Rajczy Laci, hogy csinálják az MKDM-listát, és nincs emberük – nagyon szeretnék, ha vállalnám a jelöltséget jó elöl a listán. Otthon a feleségemnek elmondtam, hogy mit akarnak, ő ellenezte, hogy igent mondjak.

Mikor volt ez?

Április elején. Erre másnap jön a lévai járási KDH főnöke, hogy a zselízi KDH engem jelölt a KDH-listára. Azt mondta, esély arra, hogy jó helyre kerüljek. Közben megtudtam, hogy a hétvégén volt az FMK tanácskozása, ahol az országos testület valamilyen listájánál ismét szóba kerültem. Tehát mindegyik esetben mások jelöltek. Egyik este személyesen is megkerestek a KDH-sok, hogy írjam alá beleegyezésemet a jelölésembe. Mondom nekik: nem lehet, ezt meg kell még beszélni az FMK-ban. Hétvégén az MKDM főtitkára jött, hogy írjam alá a jelölésem. Mindenkit szorított az idő. Közben beszéltem Tóth Karcsival telefonon. Megegyeztünk, hogy az FMK-listán nem indulok, hanem aláírom az MKDM-listán való jelölésem, mert nekik van a legkevesebb emberük. Tehát azt aláírtam, végül is beleegyeztem a jelölésbe.

Ez volt az egyedüli ok, amiért nem az FMK, hanem az MKDM listáján indultál? Miként zajlott le ez a telefonbeszélgetés?

Az egyik legfontosabb ok az volt, hogy az FMK február táján már kezdte hivatalosan is liberális pártnak deklarálni magát, s ebben eltávolodtunk egy kicsit egymástól. Kilencven júliusában aláírtam a kilépésem, megköszönték az együttműködést, és sok sikert kívántak az MKDM-ben. Ugyanis miután megegyeztünk, hogy az MKDM-vonalat folytatom, áprilisban föltettem a kérdést: „Most mi legyen? Kilépjek-e az FMK-ból?” Úgy gondoltam, káros lenne, ha nagy dirrel-durral kilépnék, mert kikerülhetne a sajtóhoz, és az FMK-nak ártanék vele. A megegyezés úgy szólt, hogy a választások alatt formálisan még FMK-tag leszek, közben indulok az MKDM-listán az FMK beleegyezésével. Tőlük is meg kellene kérdezni, mert én javasoltam, hogy így legyen. Az FMK akkor még kistestvérének tartotta az MKDM-et. Valószínűleg az FMK is rájött arra, hogy a VPN-FMK-lista nem lesz olyan sikeres, mert akkor már lemenőben volt a VPN népszerűsége. Március-április táján már nagyobb volt a KDH népszerűsége. Abban az időben volt a pápalátogatás. Szóval a KDH felmenőben volt, és az FMK-sok valószínűleg úgy gondolták – most csúnyán fogom ezt mondani -, lesz egy emberük vagy szimpatizánsuk a másik oldalon is, és ez nem árt. Nem beszélve arról, hogy az MKDM-nek tényleg nem volt embere. Engem nagyon meglepett az, hogy mennyire előre kerültem a listán. A következő hét hétfőjén, azt hiszem két nappal a lista leadásának határideje előtt, Rajczy keresett kétségbeesetten: „Csáky úr (akkor még magázódtunk), óriási tévedés történt, ön fölkerült a listánkra, bent van a második helyen, a nyugat-szlovákiai kerületben talán az elsőn. De szerepel az FMK meg a VPN listáján is. Most akkor hogy van ez? Tisztázzuk, mert nem lehet két helyen indulni.” „Én úgy egyeztem meg Tóth Karcsival, hogy nem leszek az FMK-listán” – mondtam. Ő akkor felhívta Karcsit, és megegyeztek.

Hogyan kerültél fel a VPN-listára?

Előtte volt egy FMK-bizottság, ahol beválasztottak. Külföldön voltam, mások döntöttek rólam. Akkor volt az a szolgálati út, egy hét kiesett, és ez így ment két irányba. Sőt a KDH járási vezetősége által összeállított listán is rajta voltam. De a VPN-éről már Léván kihúztak, a KDH-éról pedig Pozsonyban. Akkor ilyen cseppfolyós állapotok uralkodtak. Nem voltak letisztulva a dolgok, kaotikus volt a helyzet, és nem voltak tisztázva a szervezeti játékszabályok sem. Aki jött, azt választották, tehát akit ismertek. Én úgy gondoltam, az első kétéves ciklusra vállalom a képviselőséget, amíg mások jönnek. Vidéki képviselőként segíteni akartam. Nem gondoltam, hogy a politika sűrűjébe kerülök.

Visszatérve a Karcsival folytatott telefonbeszélgetésedre: elmondta neked, hogy hányadik helyen indulnál a listájukon, ha akarnál?

Nem, azt hiszem, erről nem volt szó.

Nem is jelezte, hogy milyen esélyed lenne a parlamentbe való bejutásra?

Jelezte, hogy eléggé jó hely lenne – esélyes helyen lettem volna. Nem tudom, hogy ez mit jelent pontosan, hogy bekerültem volna-e. Ezen még soha nem gondolkodtam. Ami engem nagyon meglepett, hogy az MKDM annyira előre tett a listán. Közben kilencven decemberében volt egy nagygyűlés, melyet az FMK szervezett Léván, csak magyaroknak. Oda lejött a Duray Miklós is, aki akkor már kooptált képviselő volt. Arról a napról van szó, amikor majdnem kinevezték miniszternek. Valaki megadott egy címet és egy telefonszámot, amely állítólag Miklós apósának a telefonszáma volt. Meg kellett kérdeznem, hogy Miklós el tud-e jönni. Felhívtam. Egy úr jelentkezett – valamilyen rokona -, aki elmondta, nem tudja, el tud-e jönni Miklós, mert Prágába ment. Miklós azonban megjelent Léván a találkozó előtt húsz perccel. Duray Miklósnak én nagy tisztelője voltam. Mondtuk neki: azt hittük, hogy nem jön el, mert Prágába kell mennie. Akkor azt mondta eléggé idegesen: „Nem voltam sehol.”

Ki javasolta őt miniszternek?

Azt hiszem, ez FMK-s tipp volt, de ezt ők fogják neked pontosan megmondani. Tudom, hogy Čarnogurský ellene volt. Olvastam azt a szöveget – azt hiszem, a Szabad Újságban -, azt a jegyzőkönyvet, hogy ez miként hiúsult meg. Ki tudja, mit történt volna a szlovák-magyar viszonyban és a szlovákiai magyar politikában, ha az a dolog ott akkor máshogy sül el. Szóval Miklós eléggé ingerült és csalódott volt. Tehát nem volt a helyzet magaslatán annak ellenére, hogy ezek a napok akkor dinamikusak voltak. Ezen egy kicsit csodálkoztam is. Nagyjából emlékszem rá, hogy miket mondott. Nem volt rossz szöveg. (…) Léván valóban volt egy fáma, hogy úgy kerültünk mi hárman, Zoller Misi, Dolník Erzsi és én három pártba, mert elosztottuk egymás között a pártokat. Ez nincs teljesen így, de van benne némi igazság. Tényleg volt ilyen, hogy valamikor február végén, március elején meghívást kaptam Pozsonyba a Csemadokba, az Együttélés előkészítő ülésére is. Akkor én azt mondtam: „Álljon már meg a menet! Én belekeveredtem az FMK-ba, az MKDM-nek aktívan segédkeztem – nem kellene nekem több pártot alapítanom.” Különben sem tartom jónak, hogy errefelé menjen az egész, hogy gomba módra elszaporodjanak a pártok. Nem mentem el, de összehívtam a társaságot, és beszélgettünk erről. Az tény, hogy a kilencvenes választási kampányban nagyon sok helyen voltunk együtt. Az is tény, hogy később már – úgy április táján -, amikor tudtam, hogy ki fogok lépni az FMK-ból, jelölnöm kellett magam helyett valakit a központi ügyvivői testületbe, és én Zoller Misit jelöltem. Persze olyan megegyezés alapján, hogy maximálisan együtt fogunk működni, mint ahogy ez végül is megtörtént. Kilencvenben többször megtörtént, hogy a VPN, az FMK és az MKDM-Együttélés koalíció kampánygyűlése közös volt. Én mindenütt azt javasoltam, hogy az MKDM-Együttélés koalícióra szavazzanak. Ha ezzel valaki nem ért egyet, akkor még egy tisztességes választás van, a VPN-FMK koalíció. Misi is ugyanezen a véleményen volt, de ő fordított sorrendet mondott. Így jártuk végig a lévai járást. Ismertek bennünket, és olyanok is csatlakoztak hozzánk, akik a környéken elismertek voltak, például Újváry László, Gerő János és mások.

Meddig tartott ez az idillikus időszak, amíg az együttműködés jónak volt mondható a három párt képviselői között?

Azt hiszem, különbséget kell tenni a központi és a helyi szint között. Helyi szinten nálunk kilencvenkettőig. A nyelvtörvényről való szavazás után egy nappal Misi feljött, és azt mondja: „Te, ne haragudj, de nem értem, miért szavaztál ellene. Nem értek veled egyet.” S akkor leültünk, és megbeszéltük, hogy mi van. Én mondtam a magamét, és ő is mondta a magáét. Ő több dolgot nem tudott pontosan, ezért elmondtam neki a háttérben történteket is. Nem győztem meg teljesen. Azt mondta, hogy most már elfogadhatóbb, de akkor is úgy érzi, hogy meg kellett volna szavazni a törvényt, mert válsághelyzet volt. Tehát ilyen hangsúlyeltolódások mindjárt kilencven őszén voltak. De helyi szinten ezek nem voltak komolyak. Központi szinten más volt a helyzet.

Az, hogy központi szinten támadtátok egymást, nem volt kihatással a helyi csoportokra?

Biztos, hogy hatással volt, de mi le tudtunk ülni, és meg tudtuk egymással beszélni a dolgokat. Annak ellenére, hogy az FMK politizálásával szemben nekem is voltak fenntartásaim, mindezek ellenére úgy éreztem, hogy kilencvenkettőben meg kellett volna csinálni a hármas koalíciót. Kilencvennégyben talán volt némi szerepem abban, hogy a Magyar Koalíció létrejött. Főleg azért, mert éreztem és tapasztaltam, mekkorát hibáztunk kilencvenkettőben. Kilencven és kilencvenkettő között az volt a véleményem, hogy nincs más út, mint a VPN-nel való valamilyen együttműködés. Én szerettem volna, ha a VPN tovább megy, de a VPN megszűnt. Előre lehetett látni, hogy az ODU nagyon furcsán fogja végezni, végül nem is vállalták fel a koalíciót az FMK-val. Nem tartottam helyesnek, hogy az FMK-MPP csak úgy „ott maradjon”, és egymással szemben álljunk. Még akkor sem, ha a kilencvenkettes választási kampányban már voltak komoly durvaságok. A zselízi Csemadok-találkozón csúcsosodott ki az egész. Azt mondták a szervezők: mivel választási kampány van, mindegyik pártnak adnak két-három percet. Az Együttélésből azt mondták, hogy beszéljek én. A másik oldalon pedig Misi beszélt. Felmentünk, és akkor Misi megkérdezte, hogy ki kezdjen. Mondtam neki, ő, hiszen ő a kormánypárti. Ő nem ellenkezett, és ugye másodiknak mindig könnyebb beszélni. Tehát én is egy kicsit rájátszottam, én sem voltam mindig teljesen tiszta. Azzal, amit mondtam, kicsit befűtöttem neki, mint kormánypártinak. Ilyen rövid idő alatt persze túl sokat nem lehetett elmondani. Az egészből az jött ki, hogy a mi oldalunkra billent a mérleg nyelve. Ebből aztán némi harag lett közöttünk – nem az én részemről.

Miben látod a fő okát annak, hogy kilencvenkettőben nem jött létre a hármas koalíció? Volt-e az MKDM-en belül ennek valós támogatottsága vagy csak egy kisebbség akarata volt ez?

Az MKDM-nek még kilencvenkettőben sem volt egyértelmű vonalvezetése. Püspöki Nagy Péter kilencvenben a választások után küldött egy meghívót, hogy találkozzunk a Csemadok székházában a folyosón, és beszéljük meg, hogy hol fogunk majd összeülni. Egy parlamenti párt a kulturális szövetség folyosójára hívta meg tárgyalni megválasztott parlamenti képviselőit. Tehát akkor ennyire improvizált volt minden. Kilencven-kilencvenegyben úgy történt minden, ahogy Péter mondta. Kálmán bácsi már idős volt. Leváltása után jött Béla, aki fiatal volt még, és Prágában volt képviselő. Itthon nem nagyon voltak emberek. Én nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy komoly döntéseket kellett meghozni. A legkeményebb helyzet talán kilencvenegy áprilisában volt, amikor le kellett váltani Mečiart. Ezek voltak azok a momentumok, amelyek mint egy örvény, bevittek a politikába. Egyszerűen nem volt más választásom. Elmentem a parlament elnökségének ülésére. Ott volt a televízió, a nemzetközi sajtó. Azt kérdeztem magamtól: most akkor mi legyen? Kiéleződtek a dolgok. Végül is a mi támogatásunk nélkül nem lehetett volna véghezvinni a leváltást. Ilyen improvizációk sora volt az egész, így formálódott az egész társaság. Kilencvenkettőben nem volt az MKDM-nek vonalvezetése, egyértelműen az Együttélés diktált. Én emlékszem két-három olyan kampánygyűlésre, ahol a Dobos Lacival voltam. Laci elég jó kapcsolatot alakított ki velem. Már a nyolcvanas évek közepén volt egy lévai beszélgetésünk, amikor mint írót hívtuk meg. A vacsora után, éjfél előtt indult el a vonatra. Mondta a többieknek, „ti csak menjetek, mi még sétálunk még egyet”. Így beszélgettünk Léván nagyon hosszan a betiltott Dobossal. Ez így megmaradt bennem, és ettől kezdve Lacival közeli kapcsolatba kerültem. Sokaknak talán több dolog nem tetszik, de Laciban sok tisztelni való is van. Neki mondtam többször ebben a kampányban, hogy nem volt szerencsés dolog nem megkötni a hármas koalíciót. Tudom, ő volt az, aki végül is a tárgyalásokon azt mondta Miklós nyomására: „Ám ne legyen.” Nagyon tartott tőle, hogy nem lesz meg a hét százalék. Laci szerintem el tudta volna fogadni a hármas koalíciót. Biztosan kemény feltételekkel, de belement volna. Nem azért, mert meg akarta csinálni, és nem azért, mert az FMK-t szerette, hanem azért, mert nem akart testvérháborút. Akkor tényleg az volt a kérdés, hogy mi van, ha senki nem fut be a kettő közül. Ez az, amitől ő tartott. Többször megkérdezte a kampányban is, hogy meglesz-e a hét százalék. Mondtam, hogy szerintem nyolc százalék is meglesz, de az utolsó pillanatig nem lett meg. A választás napján egy nagy EDU-összejövetel volt Budapesten. Antallék akkor megerősödtek. A Vendégházban voltunk fönt, ott volt a hivatalos program. Ott találkoztam először személyesen Helmut Kohllal. A választások második napján, szombaton tértünk haza a Bugár Bélával. Az autóban hiába hallgattuk a híreket, nem voltak még eredmények. Fél hét körül érkeztünk meg, vacsoráztunk, majd beültünk a tévé elé. Akkor már mondták az eredményt – az első összesítésben 7,6 százalékunk volt. Felugrottunk, és egymás nyakába borultunk, hogy megvan! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekünk sem volt mindegy.

De ebből még mindig nem derült ki számomra, hogy végül is miért nem jöhetett létre kilencvenkettőben a hármas koalíció?

Nagyon egyszerű. Az Együttélés kemény magja nem akarta. Kilencven-kilencvenkettő között a szlovákiai magyar ellenzéki politika meghatározója Duray Miklós volt. A jelenlegi helyzet egyik problémája éppen az, hogy nincs vezéregyéniség. Tehát most úgy sodródik az egész. A kilencven-kilencvenhárom közötti időszak egyébként a nagy elméletek kora volt. Emlékszem, hogy volt az autonómiáról kerekasztal, több találkozó, szövetségi alkotmány előkészítése, rádióban kerekasztal, a szlovák alkotmányról kerekasztal stb. Benne voltam én is a Dubček-bizottságban, amely a szövetségi alkotmányon dolgozott. Ez olyan hektikus, eufórikus időszak volt. Volt ugye az az FMK-megfogalmazás, hogy „csak kormányban, csak nagy párt részeként lehet eredményt elérni, s azt kell csinálni, ami kilencvenben bejött”. Az Együttélés azt mondta, csak ellenzékből lehet eredményesen politizálni. És még egy dolgot megfogalmazott Miklós: az „egységes politikát”. Végül is mindig egy párt létrehozására törekedett. Azért az MKDM alatt is vágta a fát, amikor csak lehetett. A fő dolog számára az volt, hogy az MDF-kormányra támaszkodva a lehető legerősebb autonóm pozíciót tudja kiharcolni. Nem volt tekintettel mások véleményére. Ha megnézzük a kilencven-kilencvenkettes időszakot, az FMK és az MKDM-Együttélés koalíció között komoly viták voltak. A törés megvolt a nyelvtörvénykor vagy már előtte is, és ez így ment tovább. Ezt valószínűleg köztük kellene tisztázni. Nem beszélve arról, hogy Miklósnak személyes kifogásai vannak több emberrel szemben is, nemcsak az FMK-sokkal szemben. Valószínű, ő arra gondolt, hogy egyszer s mindenkorra le kell a számolni a belső ellenzékkel. Szerintem ez volt a legfőbb oka annak, hogy nem jött létre a hármas koalíció.

Mennyire volt szerepe ebben az akkori magyar kormánynak? Mennyire támogatta Duraynak ezt a törekvését, illetve nem inspirálta őt?

Eléggé támogatta, de nem hiszem, hogy inspirálta. Miklós többé-kevésbé autonóm módon tevékenykedett, habár biztos, hogy nagyon erős együtthatás volt. Sokan mondták erre a kilencven-kilencvenhárom közötti időszakra – biztosan hallottad is -, hogy nem Antall befolyásolta Durayt, hanem Duray Antallt. Ez azért egy erős túlzás, de tény, hogy Antall kikérte mások véleményét. Az enyémet is egy-két esetben, de nem hiszem, hogy nagyon hagyta volna magát befolyásolni. Biztos, hogy megértő volt, és ha valamit mondtunk, igyekezett pozitívan viszonyulni hozzá. De azt, hogy befolyásolni hagyta volna magát lényeges dolgokban, az túlzás. Tagadhatatlan, hogy támogatást kaptunk. Kilencvenkettőben nem lett volna meg a 7,6 százalékunk, ha nincs magyar mediális támogatás. Duray Miklósról portréműsort közöltek, többször megjelent a Panorámában. Mi is megjelentünk néhányan, többek között én is. Tehát volt némi támogatás Magyarországról. Nem is beszélve arról, hogy egyéb játszmák is voltak, például megjelent egy hír, hogy az „FMK nem indul a választásokon”, meg voltak hasonló zöngék. Ha jól emlékszem, az akkori csehszlovák kormány tiltakozott is hivatalosan, diplomáciai úton. (…)

Mennyire befolyásolta Duray Miklós viselkedése a két mozgalom – az MKDM és az Együttélés – szövetségi politikáját?

Eléggé, bár ez inkább az Együttélésben érvényesült. Én az MKDM-ben kilencvenkettőtől vagyok elnökségi tag. Már a fél világ az MKDM alelnökének tartott, és nem voltam az. Láttam, hogy szükség van arra, hogy néhány ember dolgozzon – így sodródtam egyre beljebb a politikába. Én végig a szlovák parlamentben voltam, ahol sokkal intenzívebb politizálás közepébe kerültünk. Itt forrt az egész. Prága sterilebb volt, meg persze nagyobb: ott voltak a csehek, európai politika stb. Itt meg ez a kis nacionalista „kondér”. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy folyamatosan improvizálni kellett, így nem nagyon voltak átgondolva és megbeszélve a dolgok. A harmadik elem, hogy voltak politikai döntések, amelyeket az Együttélés úgy hozott, hogy előtte megbeszéltük. Ilyen értelemben befolyásolta Miklós a történéseket. A szlovák parlamentben inkább Dobos, Szabó Rezső, Rózsa, Bauer Edit – ez a társaság csinálta az Együttélés politikáját. Azt hiszem, hogy az Együttélésben is jelentős súlyt kapott ez a napi politizálás. Miklós csak néha szólt ebbe bele, kilencven és kilencvenkettő között nem annyira. Kilencvenkettő után már igen. Egy beleszólásról tudok: a szlovák alkotmány elfogadásakor főleg az ő hatására nem mentünk be szavazni. Az MKDM véleménye az volt, hogy be kell menni, és „nem”-mel kell szavazni. Utána kilencvennégy tavaszán Mečiar leváltásánál nagyon intenzíven játszott Miklós, ott nagypolitikát akart csinálni. Ezt néhány ellenzéki máig a szemünkre veti. Emiatt voltak bizalmatlanok irányunkban. Valóban volt egy olyan időszak, amikor egy-két képviselőjét nem engedte be szavazni vagy kérte, hogy külön frakcióülés legyen az Együttélés részére, és ne szavazzanak úgy, ahogy később szavaztak. Sőt kilencvennégyben a Moravčík-kormány idején néhányan az ő hatására nem szavazták meg az első körben a táblatörvényt. Harna Pista akkor jelentette ki, hogy aki nem tud kompromisszumot kötni, az menjen terroristának. Ez volt az oka annak, hogy Pista nem lett képviselő. Ezt azért mondom, mert kérdezted, hogy mennyire befolyásolta Miklós a koalíciós pártokat. Ő saját maga körül is eléggé tisztogatott. (…)

Az MKDM korai évei

Ez azt jelenti, hogy nem volt egy alapszabályzat, amely alapján a pártszervek meghozták a döntéseket?

Formálisan volt. Nem voltam elnökségi tag, de tudom, hogy az elnökségi üléseken mindenkiben volt pici kisebbségi érzés Püspökivel szemben. Püspöki azt mondta: „Ez kell. Ki van mellette?” A többség mellette volt. Formálisan demokratikus volt az egész, a megalakulásról szóló szavazás is demokratikus volt. Valamikor kilencven őszén már volt néhány összejövetel, ahol vita kerekedett. Péter mondott valamit, és valaki visszaszólt. Tehát már kilencven őszén volt néhány választmányi ülés, ahol megjelentek a kemény ellenvélemények, és veszekedésekre került sor. Kilencven őszén, kilencvenegy tavaszán olyan helyzetek voltak, ahol nagyon szégyelltem magam. Például volt egy országos választmányi ülés kilencven szeptemberében a Duna utcán. Az elnökségi asztal, mint egy barikád. Az egyik oldalon Püspöki Nagy Péter foglalt helyet. Az elején azt mondta: „imádkozzunk mint keresztények.” Aztán elmondott egy politikai vagy egyéb szöveget. Ez a Duna utcai ülés olyan veszekedésbe torkollott, hogy csak néztem, mi van. Ilyen több is volt, például Újváron és Léván.

Szeptemberben miről folyt a vita? Mik voltak az MKDM központi problémái?

A lényeget pontosan tudom. Péter vezetni akarta az MKDM-et, mégpedig úgy, hogy: „Én megmondom két hónapra, mit kell tenni. Azt megcsináljátok, aztán visszajövök Pestről. Ellenőrizzük, és megint megmondom, hogy mit kell tenni.” Az ő filozófiája az volt, hogy nem kell nagy konfliktusban lenni a kormánnyal, nem kell túlságosan ellenzéki politikát folytatni. Ha lehet, meg kell próbálni konstruktívnak lenni. A kilencvenes állapotokhoz képest nem is volt buta ötlet. Püspöki, és rajta kívül még néhányan úgy vélték – sokáig Farkas Pali is úgy gondolta -, hogy minekünk nem kell nagyon politizálnunk, mert minket a falusi nép úgyis megválaszt. Az MKDM tehát csendesen elvegetálhat. Még egy dolgot el kell mondani Péterről. Szerette a pénzt. Tehát ő annak alapján, amit az előbb mondtam, nagystílűen próbálta vinni a saját dolgait is. A választási kampányban is eléggé megfizették az előadásait, az útjait. Béla nagyon sokszor utazott vele sofőrként, és jó viszonyba kerültek. Az, hogy később Bélát jelölték elnöknek, az ő befolyásának köszönhető. Az emberek azzal álltak elő, hogy székház vagy iroda kellene, és kellene valamilyen tervszerű tevékenykedés stb., Péter azonban mindent leintett, és ezt nem mindenki fogadta el. Nem beszélve arról, hogy később a kassaiak – egy értelmiségi társulás, amelyik az MKDM-et csinálta, egy része képviselő volt Prágában – megpróbálták ilyen klasszikus konzervatív párttá átformálni az MKDM-et. Ezért 1994 tavaszán Galántán néhányukat kizárták. Én nem szavaztam – igaz, mint képviselőnek, nem is volt szavazati jogom. De nem értettem egyet azzal, hogy négyüket kizárták a pártból. Ők aztán megpróbáltak engem az akkor szerveződő Magyar Néppártba beszervezni. Többször megkeresett Popély és Szőcs, aztán voltam egy előkészítő összejövetelen is, ahol ott volt Gyurcsik Iván is az Együttélésből. Egy tisztább, talán nemzeti magyar pártot akartak, velem is számoltak, de én nem mentem bele annak ellenére, hogy nyíltan megmondtam nekik is és az elnökségnek is, hogy nem értek egyet azzal, hogy az MKDM-ből embereket így „szánkáznak ki”. Csúnya dolog volt az akkor. Ott is megint Péter játszott főszerepet. Pontosan láttam, hogy mondták néhányan: „Ne most, még ne most.” „De most kell!” Felállt, és azt mondta az embereknek, hogy ezek eretnekek, ezek azt akarják, hogy szétessünk. Ezzel lehetett hatni az emberekre, és a túlnyomó többség megszavazta a kizárást. Péter szavának akkora súlya volt.

Próbáljuk meg sorra venni a közgyűléseken történteket!

Fejből nem tudom mindet, mert nem vagyok nagyon elragadtatva a pártpolitikától, és nem is nagyon érdekel ilyen szempontból. Próbálom ezt folyamatában látni. Kilencvenegy januárjában vagy februárjában a dunaszerdahelyi közgyűlés sorrendben a harmadik vagy negyedik közgyűlés volt. Az MKDM akkorra belső válságba került. A lényeg az volt, hogy marad-e Péter vagy sem, marad-e Péter-vonal vagy sem. Ott már nagyon kiéleződtek a dolgok. Ezt Péter úgy állította be – és nem minden alap nélkül -, hogy az Együttélés szét akarja verni az MKDM-et. A lényeg az, hogy úgy érkeztem meg Dunaszerdahelyre, hogy parlamenti képviselőként nem kaptam meghívót a saját pártom közgyűlésére, a küldötteket is őrző-védő kft. fogadta.

A többi képviselő sem kapott meghívót?

Senki, kivéve az elnökségi tagokat. Nekem viszont Szőcs, az akkori alelnök küldött meghívót. Ő megpróbálta ezt a helyzetet normálisabbá tenni. Tény, hogy akkor folytak a viták arról, hogy mennyire önálló az MKDM politikája, és mennyire függ az Együttéléstől. Én azt hiszem, hogy Szőcs és a kassaiak megpróbálták közelíteni az Együttéléshez. Ilyesmi a gyengébb számára mindig veszélyekkel jár. Szerintem az MKDM volt olyan nagy és „nehézkes”, hogy nem lehetett volna csak úgy felfalni. Püspöki Nagy Péter meg a többiek attól tartottak, hogy az Együttélés be akar minket kebelezni, és hogy ennek Szőcs meg Noviczky meg Magyar Feri bácsi a szószólói. Abban az időben voltak az MKDM és az Együttélés vitái is. Ők viszont azt mondták, hogy ilyen vitákat nem kell és nem szabad folytatni, próbáljunk meg normális párttá szerveződni. Tény, hogy Kálmán bácsi is hajlott néha errefelé, tehát több esetben nem nagyon támogatta Pétert, ezért egy belső elnökségi ülésen eléggé „puccsszerűen” leváltották, amire nem volt mandátumuk. Engem megdöbbentett, hogy fél évvel az első szabad választások után egy állítólag demokratikus párt közgyűlésére, a saját pártoméra, először nem kapok meghívót, másodszor rendőrök fogadnak: városi rendőrök, zöld ruhás rendőrök meg valami őrző-védő kft. Mutatom a képviselői igazolványom, mellyel az országban mindenhova beengednek, ide azonban nem. Jön egy csomó ember – vagy hatan -, és mondják: „Itt az én cédulám (ilyen névre szóló belépési valami, amivel lehetett szavazni is), menj be ezzel, ne hülyéskedj! Majd én kint maradok, te pedig menj be!” Elutasítottam. Most miért mondanám én, hogy engem Lőrinc Jóskának hívnak?! A saját pártomnál? Ne vicceljetek! – mondtam én. Mikor megkezdődött a gyűlés, először szavaztak, hogy a képviselőket be kell engedni. Mi addig kint beszélgettünk néhányan. Utána kijöttek értünk, hogy „képviselő urak, tessék befáradni”. Mindenki bement, kivéve engem. Én Gyurgyík Lacival, András Károllyal átmentem a szomszéd cukrászdába, ott hosszasan elbeszélgettünk a demokráciáról és sok mindenről. Többek között arról is, hogy mi az, ami itt történik. Majd beültem a kocsimba, és hazamentem. Tehát én nem voltam bent. Érdekes módon, állítólag évek múltán, egyik országos választmányon még mindig felhozták, hogy nem volt szép tőlem, hogy nem mentem be. Itt nagy viták voltak, és Pétert nyilvános szavazással újraválasztották, és majdhogynem változatlan formában újraválasztották az elnökséget is, Kálmán bácsit szintén. Ezek után már a sajtóban is megjelentek a polémiák: nyilvánvaló volt, hogy az MKDM-en belül zűrök vannak. El kell olvasni, hogy mit írt a Noviczky meg Magyar Feri bácsi. Azt írták – amennyire én visszaemlékszem -, hogy ez így nem párt, ezt így nem lehet csinálni, el kell indulni egy szerveződés útján, ellenkező esetben fel fogunk morzsolódni. Állítólag Farkas Palit küldték el, mint egyik elnökségi tagot, Kassára, hogy egyezkedjen velük. Akkor még nem voltam alelnök. Állítólag egyezkedett is velük, de nem tudtak megegyezni. Voltak olyan hangok is, hogy megegyeztek, de nem tartották be. Ettől függetlenül ez így ment tovább, mígnem Galántán kilencvenegy májusában kizárták őket a mozgalomból, és kivezették őket a teremből. Azon az ülésen már ott voltam, de szavazati jog nélkül, mert a képviselők nem kaptak szavazati jogot.

Ez Püspöki „rendezésében” történt?

Igen. Püspöki furcsa volt, mert előtte imádkozott, aztán fölheccelte ellenük a tömeget. Amikor ők azt mondták, hogy ehhez nincs joguk, akkor a négy képviselőt a saját őrző-védő fogdmegeivel kivezettette a teremből, amire még a kommunista rendszerben sem nagyon volt példa. Akkor fogtam magam, és tiltakozásom jeléül én is kimentem a teremből. Szőcs Feriék meg Magyar Feri bácsi és Popély Gyula, aki kint volt – valamilyen más rendezvényen, tehát nem az MKDM-konferencián -, ezt úgy értelmezték, hogy én is otthagyom az MKDM-et. Én nem akartam otthagyni az MKDM-et, és nem gondoltam, hogy egy Magyar Néppárt oldja majd meg a problémát.

Annak ellenére, hogy szerinted manipulált volt ez a galántai közgyűlés, a szavazás rendben folyt?

A szavazás az legitim volt. Egy dolog vitatható, hogy az akkori alapszabályzat nem ismerte a kizárást. Először kizárták őket, aztán megváltoztatták az addigi alapszabályzatot, hogy lehessen kizárni. Úgy érzem, ezek „mečiarista-trükkök” voltak. Noviczky és Magyar Feri bácsi szót kaptak, fel is szólaltak, de rosszul, indulatoktól fűtötten. Én azt hiszem, hogy egy normális pártban nem az a megoldás, hogy kizárok valakit, hanem leülök vele, és megtárgyaljuk az ügyet. Mondd el, mik az érveid, én elmondom a saját érveimet, és döntsön a többség. Valahogy így kellett volna ezt csinálni.

Ezután volt az ominózus elnökségi ülés, ahol Janicsot leváltották?

A közgyűlés véget ért, a résztvevők hazamentek, engemet is beleértve. Akkor az elnökség összeült, és ott Kálmán bácsi erős kritikát mondott. A részleteket azoktól kellene megkérdezni, akik ott voltak, én csak az elbeszélések alapján tudom, hogy mi történt. Péter ezt kikérte magának, és felheccelte az elnökséget is, mire azok megszavazták Kálmán bácsi leváltását. Nekem máig furcsa, hogy ilyen elnökségi tagokkal ülök egy elnökségben. Megszavazták az elnök leváltását, és kikiáltották Bélát elnöknek, amire az alapszabály szerint nem volt joguk, de hát ez most már „passzé”. Ekkor Farkas lett az alelnök, aztán másfél hónapra rá volt egy másik országos választmány. A választmányi ülés után összeült az elnökség, ahol én megint nem voltam ott. Ott viszont már Farkas robbantott Püspökivel szemben. Akkor már eléggé Püspöki-ellenes volt a hangulat. Püspöki beleegyezett, hogy távozik, de egymillió koronát kért az imanapokat szervező iroda számára, amelyet ő felügyelne. Ezzel nem tudott egyetérteni az elnökség. Péter erre azt mondta: „Vagy ezt fogjátok csinálni, vagy lemondok.” Állítólag Farkas Pali volt az, aki azt mondta, akkor fogadjuk el a lemondást.

Mit jelentett az MKDM számára Püspöki távozása?

Én azt hiszem, hogy Péter azt a meghatározó szerepet azért tudta eljátszani, mert az MKDM-nek nem volt hatékony vezetése. Ezután nyilvánvalóvá vált az űr. Maradt Bugár Béla, aki Prágában volt, és tapasztalatlan volt. Egyre inkább kezdtek sűrűsödni a dolgok. Főleg kilencvenegy őszén, kilencvenkettő tavaszán, amikor érződött az ország válsága. Tehát elég jelentős űr maradt Péter után, és sokat kellett rögtönözni. Ez befolyással volt az én személyes sorsomra is. A történések behoztak ide engem, muszáj volt valamit csinálni. Főleg Mečiar leváltása, az volt kemény dió. Az MKDM klubja a szavazás előtt összeült, és megbeszélte a dolgot. Az Együttélés klubja is így szavazott. Tehát nem nagyon voltak testületi döntések, mint később. Eléggé amatőr módon működött ez akkor.