Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Tavaly a millecentenáriumi ünnepségek kapcsán több olyan kiadvány jelent meg szlovák nyelven is, amely foglalkozott a témával. A szlovák értelmiség megosztottsága e kiadványokban is visszatükröződött.
A történelmet az aktuálpolitika szolgálatába állítani akarók megpróbáltak kígyót-békát összehordani a magyar honfoglalásról, míg a valódi történészek igyekeztek kiegyensúlyozott és tárgyszerű írásokat megjelentetni. 1996 végén jelent meg a méltán rossz érzést kiváltó Megértés sorozat újabb kiadványaként Július Mesáros könyvecskéje A történelmi Magyarország és nemzeteinek együttélése címmel. A füzet a Kubko–Goral kiadó menedzselésében, „természetesen” a kisebbségi kultúrák támogatására szánt pénzből adatott ki, és a történelem félremagyarázásának, a tények és mítoszok keverésének iskolapéldája.
A 18. oldalon például történelmi tényként szól Szent István királyunk intelmeiről, s halhatatlan mondatáról az egynyelvű és egykultúrájú ország esendőségéről. Közvetlenül utána azonban nem mulasztja el hozzátenni: „Valószínűtlen, hogy István utódai és a feudális uralkodó osztály tagjai az Intelmek létéről egyáltalán tudtak.”
Kemény elnyomás képét próbálja meg Mesáros úr könyvével az olvasóba szuggerálni, ugyanakkor nem tudja megkerülni azokat a történelmi tényeket, amelyek értelmében a magyar uralkodók az évszázadok folyamán valóban számos nép tagjait fogadták be és telepítették le az ország különböző részein. Azt hiszem, a jó szándékú olvasót valóban komoly veszélyek fenyegetik, ha követni akarja a szerző szellemi bakugrásait.
Teljesen más tőről fakad Titus Kolník alapos tanulmánya a szlovák állami címerről az Original című kulturális hetilap idei első számában. Emlékezzünk csak vissza, hányszor hallhattuk tavaly, hogy mi magyarok, „elloptuk” az ősi „ószlovák címert”.
Nos, ószlovákokról beszélni a 9–10. században nem egyéb mítoszköltésnél, arról nem is szólva, hogy még Nagymorávia területének meghatározása ügyében is milyen komoly szakmai viták folynak. Kolník úr azonban korrekt módon állapítja meg, hogy a kettős kereszt, mint szimbólum, három fejlődési szakaszon ment keresztül. Bizáncban a 6–12. században használták, mint a győzelem és a feltámadás jelképét. Címer formájában a történelmi Magyarország területén jelent meg a Bizáncban nevelkedett III. Béla korában, aki a kettős keresztet a magyar államhatalom egyenrangúságának jelképeként alkalmazta Bizánccal szemben. E ponton Kolník úr értékelése egybevág a magyar, német, olasz, görög és délszláv történészek értékelésével. A kettős kereszt szimbólumként, majd később címerként való használatának szlovák periódusa csupán a 19–20. századra terjed ki. Az 1847–1848. évi 21. törvénycikk ugyanis visszaállította jogaiba a koronás magyar kiscímert, és a horvátoknak is lehetővé tette saját színeiknek és címerüknek használatát. E példán felbuzdulva a szlovákok és az erdélyi szászok is megalkották saját címerüket. Az előbbiek bizonyítottan a magyar címer nyomán, úgy, hogy a zöld hármas halom helyébe a Tátrát szimbolizáló kék halom került.
„Nemzetünkben szinte axiómaként él az elképzelés, amely szerint a kettős keresztet a közép-európai térségbe Cirill és Metód bizánci missziója hozta – írja Kolník. – Boldog volnék, ha eme tézis alátámasztására legalább egy forrás vagy komoly érv állna a rendelkezésemre. Ez a ma általánosan elfogadott legenda a forradalmi romantika korában keletkezett, a szlovákok nemzeti öntudatra ébredésének részeként, főleg a szláv hithirdetők Nagymoráviába érkezése millenniumi megemlékezésének kapcsán. Mindenképpen inkább ikonográfiai félreértésről van szó, mint valóságról. Eddig egyetlen olyan archeológiai lelet sincs a birtokunkban, amely bizonyítaná Közép-Európában a kettős kereszt jelenlétét a nagymorva vagy közvetlenül az utána következő időkben. Örömmel tévednék, ám tény, hogy a legidősebb kettős kereszt Szlovákiában a 11. századból való, s az ún. Nyitrai Kódexen található.”
Szimbólumként, nem pedig címerként használva. Ez utóbbira III. Béla érméi szolgáltatják a legrégibb, vitathatatlan bizonyítékokat. (1997)
