Identitás (Nyári mese)

Történt, hogy a farkasok egy csapata fogságba esett. Összeterelték őket, s az állatkert egyik sarkába, a nagy rókarészlegből leválasztott részbe zárták be őket.
Éldegéltek itt a farkasok boldog-boldogtalanul, közel száz évig. Az egymást követő generációk tagjai elmesélték utódaiknak, mi mindenen mentek keresztül ők és őseik. Viharokról regéltek, amelyek az állatkertre zúdultak, s amelyek közül egynémely főleg az ő életüket tette próbára.

Többen közülük úgy érezték, az évtizedek farkas-mivoltukat is deformálták, sokan közülük elváltoztak kívül-belül. Kevesebben is lettek, ez megijesztette őket. Arra gondoltak, definiálni kellene újra az identitásukat, farkas-voltuk alappilléreit.
Ez azonban nem tűnt egyszerűnek, tekintettel arra, hogy míg néhányukat agyaraik és karmaik használhatóságának csökkenése bántotta, másokat ellenkező problémák zavartak: minden bajuk okának a szomszédos rókákhoz való rendezetlen viszonyukat érezték.
Ez a kérdés megosztotta őket.
A vérmesebbek közülük azt nehezményezték, hogy a rókák minden generációja el-elkanyarít valamennyit a számukra kimért térből, s a végén teljesen ki akarja őket szorítani az állatkertből. – S mi is lépésről lépésre adjuk fel önmagunkat. Valamit ki kell találni, mert elveszünk.

A visszafogottabbak önmagukat okolták.
– Azért van ez így – mondták –, mert a rókák túl harciasaknak tartanak minket, s ezért félnek tőlünk. Túl hegyes a fülünk, túl ijesztő a metszőfogunk. A rókák félnek tőlünk, s ezért, félelmükben, el akarnak minket tüntetni a nagy állatkerti színpadról.
– Ez hülyeség – mondták a vérmesebbek. – Mi olyanok vagyunk, amilyenek, s ilyennek is kell maradnunk. A rókák is maradjanak meg saját maguknak, nem akarjuk mi őket bántani. De ők is tanulják meg az aranyszabályt: élni és élni hagyni.
– Szűklátókörűség ez – mondták erre a visszafogottak. – Ti csak a saját fejetekkel tudtok gondolkodni, a szegény rókákéval nem. Egészében véve nagyobbak vagyunk, mint ők, harciasabb múlt is áll mögöttünk, s ez sérti az ő önbecsülésüket.
 – Ezzel nincs mit tenni – mondták a vérmesebbek. – Nőjenek fel végre már ők is, senki nem akadályozza őket ebben. Arról mi nem tehetünk, ha ők a saját kicsiségüktől félnek. Ezt orvosolni sem tudjuk. Nekik egyébként sincs mit félniük tőlünk, hiszen tízszer annyian vannak itt, az állatkertben, mint mi.
 – Dehogy nem –  mondták a félénkebbek. – Félnek ők az állatkerten kívül élő testvéreinktől is. Egy szó, mint száz: a megoldás a mi kezünkben van, némi identitáskorrekcióval meg tudjuk oldani a problémát. Kalibráljuk magunkat egy kicsit kisebbre, s ez majd oldja az ő félelmeiket. Merjünk kicsinyek lenni, keressük meg az arany középutat: farkasok is maradjunk, meg nem is, maradjanak is meg a farkasjegyeink, de asszimilálódjunk is egy kicsit hozzájuk. Ne felejtsük el a farkasok dalát, de tanuljuk meg a rókanyelvet is, hogy megértethessük magunkat velük.
 – Ezt hogy értitek? – csattantak fel a farkasfarkasok. – Hogy lehet valaki farkas is meg nem is? Ők miért nem tisztelik a farkasnyelvet, miért nem engedélyezik használni azt is? S egyáltalán: hogy lehet farkasnak nem farkas gyereke? Ti rókát akartok nevelni a kisfarkasokból?
– Álljunk meg – mondta valaki az okosabbak közül. – Üljünk le és határozzuk meg a farkasminimumot. Meddig farkas a farkas, s hol kezdődik a rókaszféra.
S arra még csak nem is gondoltak, mennyire nevetségessé tehetik magukat azzal, ha arról vitatkoznak, aminek kézenfekvőnek kellene  lennie mindenki számára: a farkas az farkas, éljen bár az erdő mélyén vagy az állatkert közepén.

Ők azonban nem tudatosították ezt: leültek, és heteken át tárgyaltak. Óriási energiákat préselve az  igyekezetbe próbálták meghatározni magukat. Olyan megoldást kerestek, amely utal a múltjukra, de ugyanakkor figyelembe veszi a rókák érzékenységét is.
 – Legyünk bátrak, szakítsunk a múlttal – mondta az egyik avantgárd. – Tegnap róka barátaim azt mondták, számukra a legelfogadhatóbb az lenne, ha egyszerűen farkatlannak neveznénk magunkat.
– Micsoda? – csattantak fel az öntudatos farkasok. – Soha! Saját lényegünket megtagadni? Inkább a halál!
– Mi volna, ha ötvöznénk a két kifejezést? – mondta egy másik, akit szintén nem az eszéért szerettek. – Lehetnénk mondjuk farkókák vagy rókkasok.
– Nevettessük ki magunkat? – hörgött a farkasfarkasok vezére. – Ti teljesen meghülyültetek?  Farkas volt az szépapám, az öregapám, farkas maradok magam is. Az lesz a gyerekem és az unokám is.
 – De mit szólnak ehhez a rókák?
– A rókák le vannak…
Eldurvult a szakmai vita. Még egy bátortalan megjegyzésre futotta a renegátok vezetőjétől.
– Mi lenne, ha olyan megoldást találnánk, hogy marad a farkas, mint alapidentitás, de kellőképpen kicsinyítenénk a kifejezést. Mondjuk farkincára.
Erre elszabadult a pokol, teljesen összevesztek a tárgyaló felek.
És így maradtak, az idők végezetéig. Éltek egymás mellett, összekeveredve, de gyanúsan méregetve is egymást.
Ők, a vajúdó identitásúak.
Farkasok – és farkincák.