Magyar sorsok I. – Elszállt galambjaink

 – Apu, gyere, mutatok valamit – mondta a kislányom talán másfél hónappal ezelőtt, és izgalomtól telten szinte odavonszolt az erkélyablakhoz.
Valóban, az erkély sarkában, egy hevenyészett fészekben apró tojás hevert.

A függöny mögül figyeltük, ahogy pár perc múlva rászáll egy gerle és nagy akkurátussággal elhelyezkedik rajta. Később újabb tojás jelent meg a fészekben, a lányaim pedig védnökséget vállaltak a gerleházaspár fölött.

Ülök a szobában és arra gondolok, másfél hónapja Zoller Mihály barátommal ültünk ugyanitt, s neki is nevetve mutattam a fészket. – Úgy néz ki, nem vagytok egy zűrös család, ha a galambok idetelepedtek – mondta viccelődve.
Misi tervekkel jött, mint mindig, tíz percre ugrott fel, mint oly gyakran, s a tíz percből másfél óra lett, mint rendesen. Meghánytuk-vetettük a világ ügyeit, kívülálló számára majdhogynem érthetetlen lehetett a szöveg, tekintettel arra, hogy tizenöt év ismeretség után már félmondatokból is megértettük egymást. Az alapkérdésére azonban akkor sem tudtam választ adni: mi lesz ennek a folyamatnak a vége, s főleg mikor lesz már vége. Várta, nagyon várta a mečiarizmus végét.     Arról beszéltünk, mi lehetne a tennivalónk, hogyan lehetne a közösségünkre nehezedő nyomást csökkenteni. Később lazább témák is sorra kerültek, azt is megvitattuk, melyikünk kitől mit olvasott a közelmúltban, s melyik jövőbeli fejlődési lehetőségnek mekkora lehet a súlya.

Néhány percre úgy éreztük magunkat, mint akkor, a hőskorban, a nyolcvanas években.
Mindketten a nyolcvanas évek elején kerültünk Lévára. A nagy múltú polgári város akkor eléggé szomorú képet mutatott. Az ötvenes-hatvanas évek megpróbáltatásai maradandó károsodásokat okoztak benne. A második világháború utáni ki- és betelepítések, a város ipartelepítés általi mesterséges felduzzasztása, a hírhedt szocialista káderpolitika és a rendszeres megfélemlítések megtették a magukét. Sem városi, sem járási szinten nem kerülhetett vezető funkcióba nemhogy magyar, de a városból származó, úgymond nem igazi szlovák sem. A várost „megszállták” a nyelvhatár feletti falvakból idevezényelt káderek, akik a legtöbbször hozták magukkal teljes családi pereputtyukat is. Csak a hivatalokba és csak a munkaidő tartamára persze: ez is egy szempont volt, nehogy túlontúl hozzánőjenek a városhoz.
Az egyetlen magyar iskola egy fabarakkban működött, ahonnan azóta a kisegítő iskolásokat is sietve kitelepítették, tekintve, hogy a tetőfedő pala radioaktív sugárzása jóval magasabb volt a megengedettnél. Ez persze a magyar iskola ottléte idején is így volt, ám akkor nem derült ki, mint ahogy arról is csak kósza információk terjengtek, hogy maga a magyar iskola igazgatónője kérte odatelepítésüket egy patinás épületből, amelyre másnak – egy szlovák iskola igazgatójának, jó kommunista kádernek – fájdult meg a foga. Arról is legendák szóltak a városban, hogy az ominózus igazgatónő, ha csak lehetett, eltanácsolta az elsős gyerekek szüleit, azt javasolva nekik, írassák inkább szlovák iskolába a gyerekeiket.
Szomorú idők voltak azok. A magyar munkáscsaládok tartották meg az iskolát. A járási hivatal több mint háromszáz alkalmazottja közül csupán két embernek jártak magyar iskolába a gyerekei: Zoller Mihálynak és Sándor Károlynak. Mindez egy olyan járásban, amelynek minden harmadik lakosa magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A Csemadok egy düledező épületben vegetált, tisztességes munkásemberek próbálták ott is tovább éltetni a lángot, az akkori magyar értelmiség vagy távol tartotta magát a Csemadoktól és a magyar iskolától, vagy a hatalom tartotta távol őket különböző praktikákkal tőlük. Az 1968 utáni tisztogatások fájdalmas rendeket vágtak az addig viszonylag összetartó és aktív értelmiség soraiban.
Ilyen közegbe kellett beilleszkednünk, ilyen közegben kellett újra tanulnunk élni. Máig beleborzongok, ha arra gondolok, hogyan készítették el számomra az első ajtónévtáblát 1982-ben. Ismerős csináltatta egy állami vállalatnál.
 – Csáky Pál legyen rajta – kértem, mire ő nagyon furcsán nézett rám.
– Nem lenne okosabb Csáky P. csupán? – kérdezte.  – A P. betű diplomatikus megoldás, értelmezhető Pálként, de Pavolként is. Egy mérnökemberhez sokan fognak járni, mindenféle emberek. Nem kell  őket feleslegesen hergelni.
 – Nem akarok én senkit hergelni – mondtam –, de ez a nevem.
Az úr magyar volt és csak jót akart – a maga módján. Egy hét múlva üzent. Megkérdezte, nem gondoltam-e meg a dolgot. Nem.

Ilyen viszonyok közt kezdtünk el dolgozni a Csemadokban, Misi, jómagam, Dolník Erzsi, a hatvannyolc után még a tanügytől is eltávolított Újváry László  és sokan mások. Valódi műhellyé alakult a Csemadok, színdarabokat játszottunk, irodalmi színpadot szerveztünk. Újjáalakult a folklórcsoport, évkönyveket adtunk ki, helytörténeti kutatásokat végeztünk. Megpróbáltuk Léva központi szerepét növelni, Garam Menti Találkozó néven folklórrendezvények sorát valósítottuk meg.
Misi a szervezet titkára és mindenese volt: színész, kulisszatologató, menedzser – mint mindannyian. Nem akarok kitérni rá, hányszor voltunk pártonkívüliekként, antikommunistaként a párt ideológiai titkáránál raporton, hányszor a titkosrendőröknél, hányszor a Csemadok funkcionáriusainál. Mindez talán szervesen hozzátartozott az akkori imbolygó szocialista politikai realitáshoz, része volt a perverz kommunista folklórnak.

A nyolcvanas években is három-négy évente előkerült a magyar tanítási nyelvű iskolák kérdése. Minden tiltakozásban azonnal benne voltunk. A nyolcvanas évek derekán egy Csemadok járási konferencián történt kemény felszólalása miatt Misit kis híján kitették az állásából. A Csemadok Központi Bizottságának titkára támadta meg őt és Gerő Jánost is, aki a zselízi magyar gimnázium igazgatójaként szintén köztiszteletnek örvendett. A Csemadok járási és központi vezetői habzó szájjal, kiabálva mondták, vegyük tudomásul, hogy ebben az országban az lesz, amit a párt akar, s ebben az országban még sokáig az elvtárs megszólítás fog dukálni.
A legszebbek azonban a néha hajnalig elhúzódó vitáink voltak. Bibó, Nagy Imre, Illyés, Havel napi partner volt számunkra. Azok a magyarországi szamizdat kiadványok is, amelyeket itt-ott sikerült átcsempésznünk a határon, azok a gyakori magyarországi vendégek is. Ilyen háttér után szinte törvényszerű volt, hogy nyolcvankilenc után mindhárman a szlovákiai magyar politika sűrűjébe kerültünk.
Nyolcvankilenc telén Misi volt közülünk a legaktívabb. A nagygyűléseken ő szólalt fel a legtöbbször, a szlovákok őt fogadták el leginkább. Szónokoltunk, szerveztünk, új embereket helyeztünk pozíciókba, s kilencven elején talán az elsők közt éreztünk rá, hogy szűkül a mozgásterünk. Azt a morális autoritást kerestük, aki kilencven elején megálljt mondhatott volna a kezdődő szlovák  nacionalizmusnak.
Naivan Ján Sokol érsekre gondoltunk, a neki címzett nyílt levél alatt kettőnk aláírása található – mint azon a nyílt levélen is, amelyet a szlovák értelmiségnek címeztünk, szintén kilencven elején. Mindkét levél megjelent a sajtóban, némi visszhangot ki is váltott, az érsek úrtól választ is kaptunk rá – de a folyamatokat már nem lehetett érdemben befolyásolni. Misi ekkor a járási munkaügyi hivatal igazgatójává vált, ahonnan a második Mečiar-kormány idején távolították el. Főleg az 1990-92-es időszakban jobban bízott a szlovák demokratákban nálamnál. Csipkelődve azt szoktam mondani ilyen irányú fejtegetéseire, hogy én is tisztelem a szlovák demokratákat – mind az  ötöt.
 A kilencvenkettes kampányban egymás ellen küzdöttünk, ekkor némileg el is hidegültünk egymástól.
Kilencvenkettő őszén komoly értelmiségiekkel – külföldiek részvételével is – egy alapos beszélgetésen vettem részt, ahol megkérdezték, milyen tervekkel fogadjuk az önálló szlovák állam megalakulását. Nem tudtam választ adni, hazaérve viszont azonnal  megkértem Újváry Lászlót, hozzon össze ismét Zoller Misivel és Dolník Erzsivel. Jöttek az első szóra: negyven perces beszélgetés után kész volt az első lévai találkozó terve. Akkor, amikor közeledett a új állam kikiáltásának időpontja, s amikor a szlovákiai magyar politikusok egy része nem volt hajlandó szóba állni egymással.

A találkozón négypárti nyilatkozat született, s valóban ott kereshetjük valahol a Magyar Koalíció bölcsőjét.
A második lévai találkozón Misi egy nyilatkozatban azt találta mondani, hogy a szlovákoknak meg kell érteniük, ha mi kritizáljuk a kormányukat, attól még nem vagyunk az ellenségeik. Jól gondolt, őszinte mondat volt, a hatalom azonban hiányolt a kormányuk szóból egy n-betűt. Emiatt a mondat miatt váltották le Misit. Ő azonban újrakezdte, újból és újból újrakezdte. Aki ismerte őt, tudja, hogy afféle értelmiségi perpetuum mobile volt.
És most meghalt, 47 évesen. Magánügy, mondhatná bárki. Naponta halnak meg barátaink, ismerőseink, rokonaink.
Csak hát: a fent vázolt történet nem a szlovákiai magyar értelmiségi lét egy lehetséges pályája-e? Ki meri azt biztonsággal állítani, hogy az ökölnyi rákos daganat egy 47 éves férfi hasában biztosan nincs összefüggésben a százszori elgáncsolással, a megaláztatásokkal, az egymást követő stresszhelyzetekkel? Persze, hogy belejátszik az életmód is, a magánélet problémái is. De mégis: a támadások a sajtóban s az összes  elképzelhető fórumokon, a megszólások és a rágalmazások elviselése nem szorítja-e a kisebbségi sorban élő értelmiségit olyan helyzetbe, hogy élete eleve csak torzóvá válhat? S az véletlen-e, hogy Misi kedvenc költői a szintén tragikus sorsú Szilágyi Domokos, Ady Endre és József Attila voltak?
A gerléink közben felnőttek, repülni is megtanultak. Egy szép napon eltűntek az erkélyünkről. Zsófi lányom pityeregve bújt oda hozzám: – Apu, elmentek. Te is azért vagy szomorú, ugye?
– Azért is – válaszoltam.
  – De visszajönnek? Ugye, hogy valamikor visszajönnek?
  – Persze, majd várni fogjuk őket.
Ő megnyugodott, bennem pedig ekkor ért véget valami: 1989 novembere. S lett több egy fájdalommal: megint kevesebben lettünk.
1996

(Szemelvény új, készülő könyvemből, megjegyzés 2012-ben)

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …