Csáky Pál Csáky Pál honlapja
(Elhangzott magyar és szlovák nyelven, az I. szlovák–magyar értelmiségi fórumon, amelyre 1994. március 30-án került sor a párkányi Csemadok-házban, a Balassi Bálint Kulturális Napok keretében)
„Európa, hogy elkerülje bukását, egy kettős posztulátummal kell, hogy együtt éljen. Őrizni kell az európai egység tudatát, el kell mélyíteni azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartani az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen összetett harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önmagukat.” (Klaus Mann)
Kedves barátaim!
A magyar–szlovák kérdést két síkon lehet megközelíteni. Az egyik az elvi sík, a másik a problémák számbavétele.
Elvi értelemben azt kell elsősorban leszögeznünk, hogy a szlovákok és a magyarok évszázadokig együtt éltek, és a jövőben is együtt kell, hogy éljenek itt, a Kárpát-medencében. Nézetem szerint minden konstrukciót, minden politikai elképzelést erre kell építeni. Másrészt nevén kell neveznünk azokat a gondokat, amelyek a magyarok és a szlovákok közt léteznek, mind egyéni, mind társadalmi szinten.
A problémákat kétféle módon lehet megközelíteni. Az egyik a bolsevik típusú megközelítés: besöpörni azokat a szőnyeg alá és olyan képet vágni hozzá, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nézetem szerint nem ez a járható út. A gondokat fel kell tárni, és tárgyalni kell róluk. A magyar–szlovák viszonyról szólva látni kell a következőket: a magyar, illetve a szlovák nép fejlődésében bizonyos fáziseltolódás tapasztalható – ezt tényként állítom. A magyarság itt ezer éve államot alkot: ez olyan tény, amit nem lehet megkerülni. A szlovákságnak az elmúlt ezer évben nem volt ilyen megélt élménye, és ebből hiányérzetek, gátlások, félreértések, bizalmatlanságok fakadnak. Ezekből a tényekből nőnek ki sok esetben a politikai élet vadhajtásai mindkét oldalon.
A magyar oldalon esetenként túlzott „kacagányos” büszkeségről van szó. Másrészt a szlovákok nem szerezhették meg azokat a politikai tapasztalatokat – sem a történelmi Magyarországon, sem Csehszlovákiában –, amelyek szükségesek az állami lét fenntartásához, az állam felelős menedzseléséhez. Sok jele van annak, hogy a mai szlovák értelmiség egy része ezt hiányérzetként éli meg. Ehhez társul még az a tényező, hogy a jelenlegi szlovák politikai reprezentáció egy részének politikai gondolkodása mintha ott folytatódna, ahol a Štúr-korszakban megszakadt. Én nem hiszem azt, hogy az ilyenfajta múltba nézéssel lehet modern államot létrehozni. Ez egy zsákutca, ezen a megközelítésen túl kell lépni. Szlovákia számára nincs más lehetőség, mint bekapcsolódni az európai integrációs folyamatokba, és elfogadni azok játékszabályait. Ez természetesen érvényes Magyarországra, Lengyelországra és a többi posztkommunista államra is.
A következő probléma, hogy Szlovákia lakosságának több mint 17 százaléka nem a szlovák etnikumhoz tartozik. Ez a hivatalos szám, ha ehhez hozzáadjuk a magukat szlováknak valló romákat, akár 20 százalékot is kapunk. Szlovákia lakosai közül tehát minden ötödik nem szlovák nemzetiségű. Ezt a tényt is fel kell dolgoznia a szlovák politikának, a szlovák értelmiségnek. Ehhez persze úgy is lehet viszonyulni, hogy „My sme tu doma –Mi vagyunk itt otthon!”, és majd megmutatjuk a többieknek! Ezzel szemben én egy olyan megoldást látok célravezetőnek, amely mindkét fél számára elfogadható és mindkét fél számára törvényes garanciákat biztosít. Szerintem a megoldás csak alkotmányos és törvényes lehet. Ez pedig az autonómia formák kombinációja.
Az előző politikai garnitúra az „oszd meg és uralkodj” elvét igyekezett alkalmazni. Egyrészt az ún. reciprocitás elvének hangsúlyozásával és gyakorlatával. A szlovák kormány e tekintetben két trükkhöz folyamodott. Megpróbálta felhasználni a magyarországi szlovákokat arra, hogy semlegesítsék a szlovákiai magyar politikai erőket mind külföldön, mind a kétoldalú politikai kapcsolatokban. Emellett megpróbálta a Szlovákián belül élő kisebbségeket egymás ellen felhasználni, például az ún. alternatív iskolák – kétnyelvű iskolák – kérdésében. Példának okáért a németség számára – amely keresi önmagát – a kétnyelvű iskolák előrelépést jelentenének, hiszen jelenleg ők csak nem kötelező tantárgyként tanulhatják az anyanyelvüket. Hasonló a helyzet a ruszinoknál is. A mi esetünkben ez azonban nyilvánvaló visszalépést jelentene. Nézetem szerint csak az elvi reciprocitás a járható út, ami azt jelenti, hogy mindkét oldalon azt kell megadni a magyar és a szlovák kisebbségnek, amit kér, ami reális és megvalósítható. Mindkét kormánynak tisztességes nemzetiségi politikát kell folytatnia, s tárgyalnia kell a kisebbségek legitim – hangsúlyozom: legitim és nem önjelölt – képviselőivel, és meg kell találni az alkotmányos és jogi megoldásokat. A kérdés bármilyen hatalmi szempontú kijátszása, bemerevítése csak káros és veszélyes lehet, és társadalmi feszültségekhez vezethet. Én azt hiszem, hogy ezt a kérdést úgy megközelíteni, ahogyan ezt az előző kormány tette, nem szerencsés.
A szlovák politikának nyilvánvalóan a magyar kisebbség okozza a legtöbb gondot. Mégpedig azért, mert a 11 százalékos számarányt a szlovák politikusok nagy része bizonytalansági tényezőnek tartja. Így az a paradox helyzet áll elő. hogy a többség fél a kisebbségtől. A többség azért nem akar jogokat adni a kisebbségnek, mert az így vagy úgy visszaélhet vele. Én viszont azt nem értem, hogyan lehetne visszaélni például a kulturális autonómiával.
Mindezeken túl azt is látni kell, hogy a szlovák–magyar viszonyt valóban számtalan trauma terheli mindkét oldalon. Egyértelmű például, hogy Trianon ellentétes érzelmeket gerjeszt az egyik, illetve a másik oldalon. Nem hinném azonban, hogy a szlovákok vagy a románok félelmei indokoltak lennének e tekintetben. Párt- vagy kormányprogramok szintjén sem Magyar országon, sem a szlovákiai magyar pártoknál nem fogalmazódtak meg olyan elképzelések, amelyek ijesztőek lehetnének. Nem hiszem tehát, hogy e trauma utóhatása 1994-ben olyan elemi hatású lenne, hogy politikai realitásként számolni kellene vele. A Trianonnal való ijesztgetés inkább politikai trükk, amellyel manipulálható a közvélemény.
Ami a szlovák–magyar viszony gyakorlati oldalát illeti, hadd említsem a párkány–eszetergomi híd példáját, amely egyfajta valóság, és azt hiszem, sokat elárul a két ország viszonyáról, kapcsolatai szintjéről. Én nagyon szeretném, ha a legközelebbi szlovák–magyar fórumot már úgy tarthatnánk meg, hogy az újjáépített hídon találkozhassunk.
