Szeberényi Zoltán: Tűnődések és kétségek, avagy: Mi lesz veled, emberke?

Szeberényi Zoltán irodalomtörténészt, egyetemi oktatót Csáky Pál kérdezte. Megjelent az Üzenet c. könyvben.

Mottó: Mindent kitaláltak már, kivéve azt, hogy hogyan kellene élnünk. (J.P. Sartre)

szeberenyi

Korban egy negyed század választ el bennünket. Érdekelne, hogy nyolc évtizednyi élettapasztalat birtokában milyennek látod a mai állapotokat, mi foglalkoztat leginkább. Merre megy szerinted a világ?

– A kilencedik évtized felén túl, mint a magas kort megért emberek ál­talában, én is jórészt az emlékeimben élek. Múltamban vájkálva legszíve­sebben gyermek- és ifjúkorom boldog nyaraiban időzök, vagy elmerülve olvasmányaim világában a gondolataimban sáncolom el magam. Napja­inkban azonban, a harmadik évezred második évtizedében semmi sem kedvez a nosztalgiának. Mélázásra, boldog emlékezésre alkalmatlan idő­ket élünk. A körülöttünk zajló események gondolkodásra, tűnődésre késztetnek, olyan kérdéseket gerjesztenek, amelyekre nem érkezik ér­dembeli válasz sehonnan: Mi ez a káosz, zűrzavar körülöttünk? Hogyan kerültünk ebbe a világba? Miért van annyi öldöklés, értelmetlen halál, szenvedés a világban? Miért éheznek milliók és milliók, mások meg jó­létben dőzsölnek? Hát mi lennénk a Teremtés koronája? Mit hozhat még a jövő?

Valóban ilyen a mai világ, kérdések, kihívások gyötrik a gondolkodó embert. Hogyan próbálsz megbirkózni ezekkel a kérdésekkel? Mi az, ami leginkább nyugtalanít?

Nekem nincs merszem, sem kapacitásom ilyen súlyos kérdések mé- lyenszántó latolgatásához és megválaszolásához, csak gyötrődöm, tűnő­döm fölöttük, mint az olvasó-gondolkodó emberek általában. Az egysze­rű földi halandó többnyire nem képes filozófiai rendszerekben gondol­kodni, de általában mindenki kialakít valamilyen képet, véleményt, egyé­ni reflexiót, amolyan személyi érdekű és érvényű háztáji filozófiát a vi­lágról, és megpróbál válaszolni a kihívásaira. Én sem vagyok kivétel, a sok kérdés közül leginkább az emberlét problémái foglalkoztatnak a posztmodern – vagy ahogy újabban nevezik – a fogyasztói civilizációban. Az utóbbi időben szorgalmasan búvároltam ezt a témát. Beszélgetésünk erre vonatkozó részét, ha megengeded, e témakör nemzetközi hírű szak­értője, a nemrég elhunyt Hankiss Elemér emlékének ajánlanám.

Nincs akadálya.

Érdekelnek továbbá a humán kultúra, az irodalom esélyei ebben a ri­deg, túltechnizált világban. A napi politikától pedig elzárkózom, bár ez nem mindig sikerül.

Kérdésed visszapillantásra késztet. Én még a hagyományos civilizáció értékrendjében nőttem fel. Egy olyan világban, amelyet kinek-kinek a hi­te szerint a gondviselés vagy az emberi értelem, a ráció, a természet törvé­nyei, a morális princípiumok, a történelem törvényszerűségei, a különféle társadalmi mozgalmak stb. kormányoztak. írott és íratlan normák, törvé­nyek, társadalmi elvárások arra ösztönözték az embert, hogy tudatában le­gyen küldetésének, felelősségteljes, törvénytisztelő, szerény, önfeláldozó lényként éljen, és ilyenné alakítsa személyiségét, életvitelét, közvetlen környezetét. Ebben a keretben az embernek viszonylag könnyű volt meg­találnia a maga helyét és szerepét. Az ezredforduló táján kibontakozó fo­gyasztói civilizációban azonban meggyengültek ezek a keretek. Az ember elvesztette egy szilárd eszmerendszer védelmét, öröknek hitt igazságait, megbízhatónak vélt útmutatásait, és egyre inkább úgy érzi, hogy támasz, fogódzók nélkül maradt ebben a rideg, végtelen univerzumban.

Ez az állapot sugallta a tűnődéseim címében feltett kérdést is, melyet Hans Fallada röpített világgá azonos című, 22 nyelvre lefordított nagy si­kerű regényében a teljes létbizonytalanságban vergődő „kisember” sorsát követve az első nagy gazdasági világválság éveinek zűrzavarában. Alig­ha tévedünk azonban, ha azt mondjuk, hogy ez a kérdés sohasem volt ak­tuálisabb, mint napjainkban.

Igen, én is úgy érzem. Ám azt se feledjük, hogy egy nagyon dinamikus világban élünk.

Nagyot fordult a világ. Gyökeres és drámai változáson ment át. Az erősen közösségi morál radikális individualista morállá, a közösségköz­pontú magatartás személyiségközpontú magatartássá, az önmegtartózta­tásra nevelő civilizáció élethabzsoló, hedonista civilizációvá alakult át.

Ezek nem genetikai, hanem „memetikai” változások Az ember alapve­tő gondolkodási, viselkedési, magatartásbeli szokásrendjének, ún. memetikai struktúrája metamorfózisának, átlényegülésének vagyunk ta­núi. A terminust Richard Dawkins vezette be A hódító gén című könyvé­ben. A memória (vagy a görög mimémia: utánzás) szóból képzett kifeje­zés jelentésének az a lényege, hogy az emberi tudat történeti folyamatá­ban is vannak olyan tartós formációk, mintázatok: „mémek”, amelyek – mint a biológiában a gének – meghatározzák az emberek gondolkodását, kultúrájuk, civilizációjuk struktúrájának alakulását. Hogy mi lesz az ered­ménye ennek az átalakulási folyamatnak, arról csak sejtéseink lehetnek. Az előjelek nem sok jót ígérnek. Mindenesetre egy új típusú embernek kell megszületnie, új fegyverzettel, új stratégiával, radikálisan fel kell újí­tania eddigi személyiségét, szinte kibújnia a régi mivoltából, mint kígyó­nak a bőréből.

Viszonylagos jólétben élünk. Vajon hogyan hat ez az emberekre? Látsz-e a gyermekkorod világa és a mai között valami különbséget?

Tagadhatatlan, hogy ma olyan világban élünk, amely sok szempont­ból radikálisan különbözik attól, amelyben szüleink, nagyszüleink éltek 60-80 évvel ezelőtt. A piacgazdaság eredményei látványosak. Üzletek, áruházak, főként a plázák tömve áruval és csábító reklámokkal. Aki dol­gozik, olyan életvitelt engedhet meg magának, amilyenről közvetlen elő­dei álmodni sem mertek. Egy triviális hasonlat kínálkozik ide. Napjaink­ban legalább kétszer annyi autó van szülővárosomban, mint kerékpár volt gyermekkoromban. Ezt a folyamatot nevezte Hankiss Elemér igen találó­an, azonos című tanulmányában (Helikon, 1999) „proletár reneszánsz­nak”, arra célozva, hogy míg a történelmi reneszánsz (14-16. sz.) csak a társadalom csúcsán levőknek jelentett újjászületést, addig a napjainkban zajló folyamat a társadalom alsóbb rétegeit is érinti. Az emberek százmil­liói élnek úgy, mint annak idején a tehetősek, a középső vagy akár a fel­ső réteg.

A felszíni csillogás, az árukínálat szellemes dekorációi, a reklámok színes forgataga mögött azonban veszélyek, csapdák rejlenek. A bankok és más pénzintézmények, a zugkölcsönzők a „rendkívül előnyös” kölcsö­nök garmadát kínálják, gerjesztve-támogatva ezzel a létszükséglet feletti költekezést, a felelőtlen ábrándok kielégítését, ami gyakran eladósodás­hoz, csődhöz, anyagi-erkölcsi összeomláshoz, családi tragédiákhoz vezet. A védtelen-tájékozatlan földi halandóra a veszélyek tömege leselkedik. Úgy vélem, tanulságos lesz Hankiss Elemér említett tanulmányának egy idevágó részletét idézni: „Veszélyes zsákutca lehet a proletár reneszánsz, mert az önkiteljesítés radikális programját hirdette meg, vágyak s illúzi­ók sokaságát gerjesztette az emberekben, de nem építette ki az emberi életnek és együttélésnek azokat a szabályozórendszereit, önkorlátozásait, egyensúlyait, amelyek nélkül emberi közösség tartósan nem maradhat fent. Nem tudjuk azt sem, hogy a zabolátlan fogyasztás világában kiala­kult emberi személyiség, hogyan reagálna arra, ha az anyagi javak bősé­gét, akárcsak átmenetileg is, a ’hét szűk esztendő’ korszaka váltaná föl.”

Mindenesetre, a mai bonyolult világban élőknek sokkal nehezebb megtalálniuk a kiegyensúlyozott, harmonikus életet biztosító magatartás­formákat, szokásrendet. Történelmi csapás számunkra, hogy a nyugati ci­vilizáció két egymást követő változatának ütközőpontján élünk: a hagyo­mányos modern polgári civilizáció és a kibontakozó fogyasztói (poszt­modern) társadalom határmezsgyéjén. E két társadalmi formáció egymás­nak ellentmondó, szinte antagonisztikus életelveket, magatartásformákat követel meg. Ebben a kibontakozó új világban, új civilizációban új kihí­vásokra kell az embereknek válaszolniuk, új stratégiákat kell kialakítani­uk, hogy a korhoz idomulva kiteljesíthessék életüket, alakítsák, gazdagít­sák személyiségüket, sikerrel szervezzék családjukat, közvetlen környe­zetüket, a világból rájuk eső részt.

Talán sötétebbnek látod a helyzetet a kelleténél.

A klasszikus polgáriból posztmodernné, illetve fogyasztóivá átalakuló civilizáció kihívásai egyenesen drámaiak. Az ember egzisztenci­ális küzdelme napjainkban drámaibb, intenzívebb és látványosabb formát ölt, mint történelmünk korábbi korszakaiban bármikor. Nem kevés szak­ember vélekedik úgy, hogy a fogyasztói civilizáció megbénítja, eltorzítja az emberi személyiséget, lerombolja a hagyományos értékrendszert, szét­zilálja a közösségeket, gerjeszti a káoszt, a bizonytalanságot, a váratlan, átláthatatlan változásokat, és főként kedvező terepet biztosít a korrupció­nak, a visszaéléseknek, a bűnözésnek, a pénzügyi banditizmusnak stb.

A téma merészebben fogalmazó szakértői szerint ez az ún. kései vagy globális kapitalizmus csupán a társadalmi elitnek, a gazdasági és politikai hatalom birtokosainak és kiszolgálóiknak kedvez, mivel hatékony eszkö­ze annak, hogy uralkodhassanak az emberek, népek és országok fölött. Az egész világot átszövő reklámipar meggyőzően példázza, hogy a biz­nisz, az üzleti érdek hogyan ellenőrzi, hogyan teszi függővé az embere­ket. A kutatók, főként a szociálpszichológusok között régóta folyik vita arról, hogy az embereknek normális körülmények között van-e annyi önállóságuk, lelki erejük, akaratuk, hogy megfontoltan igent vagy nemet mondjanak a hirdetések, a klipek képözöne csábításának. A borúlátók – és ezekből van több – úgy vélik, hogy az emberek többségének csupán a reklámmal való találkozás, az ismerkedés kiváltotta lélektani folyamat el­ső szakaszában van esélye a reális döntésre. A reklám előbb felkelti a bá­mészkodó földi halandó érdeklődését, majd leköti a figyelmét oly módon, hogy szinte kiszorít a tudatából minden egyéb gondolatot, teret adva a reklám sugallatának: „Vedd meg ezt az árut!”. Az akarat ilyenkor elgyen­gül, majd elillan, és az áldozat kapitulál. Ez a forgatókönyv már egy év­századdal ezelőtt ismert volt Amerikában, s a hozzáértők szerint alig ve­szített érvényéből.

Ezek szerint a posztmodern civilizáció fölmorzsolja a hagyományos polgári értékeket?

Csak remélhetjük, hogy nem teljesen. A hagyományos nyugati civi­lizáció legfontosabb vívmányai, főként az alapvető értékek: a szabadság, a nyitottság, a pluralizmus, a tolerancia, a társadalmi igazságosság, az emberi jogok és a személyiség tiszteletben tartása stb. már visszavonha­tatlanul tovább élnek a fogyasztói társadalomban is, de folyamatos erózi­ónak vannak kitéve, és érvényesülésük szüntelenül akadályozott. Egyre inkább olyan aggasztó jelenségek és ártalmas folyamatok mutatkoznak, amelyek sorvasztják reményeinket a jövőt illetően.

Különösen ártalmas, egészségromboló és demoralizáló az a mindin­kább erősödő jelenség, hogy az üzleti érdek, a reklámvilág féktelen él­ményhajszolásra, hedonista életszemléletre készteti és üres illúziókkal te­líti az embereket, kielégíthetetlen vágyakat ébreszt bennük, ami eltorzít­ja jellemüket, személyiségüket, bomlasztja a kis és nagy közösségeket, a hagyományos kultúrákat, értékrendszereket.

A fogyasztói civilizáció tagadhatatlan pozitív hozamainak, valamint ártalmainak és mindennemű változásainak mérlegét azonban ma még ne­héz megvonni. Kevesen is vállalkoznak rá. A kutatók általában óvatos becslésekbe, esetleg felelőtlenül fenyegető jóslásokba bocsátkoznak. Steven Weinberg, a híres atomfizikus például azt írja Az első három perc (1982) című könyvében: „A modern világrendszer végnapjait éli. Ám leg­alább 50 esztendőnyi súlyos válság vár ránk, mielőtt reményünk lehet ar­ra, hogy kibontakozik egy új társadalmi rendszer.”

Van ennek a szerzőnek ugyanott a messze jövőben élőkhöz szóló, nem kevésbé pesszimista üzenete is: „ a jelenlegi világmindenség kimondha­tatlanul idegen és embertelen kezdeti állapotból fejlődött ki, és azzal néz szembe, hogy végtelen hidegben vagy elviselhetetlen hőségben pusztul majd el. Minél érthetőbbé válik a világmindenség, mintha annál inkább értelmetlenné és céltalanná válna.” Apokaliptikus látomás! Nagyon le­hangoló, de elgondolkodtató is, különösen az utolsó mondat. Ha igaz, hogy minél többet tudunk meg az univerzum titkaiból, annál értelmetle­nebbnek, céltalanabbnak tűnik létezése, akkor értelmetlen és céltalan kör­forgás a mi világunk, a földi életünk is. Csupán a Teremtő vagy az ele­mek bizarr játéka lenne? Egy Theatrum Mundi?

Ez valóban lehangoló. A tudomány és a transzcendencia szembenállá­sa nem új keletű. Nem hinném azonban, hogy általánosan elfogadott ez a vélemény.

– Valóban nem az. Vannak olyan kutatók is, nem kisebb tekintélyek, akik nem látják ilyen sötétnek a jövőt, és hisznek a modernizációs prog­ramban, annak célravezető eszmerendszerében, racionalitásában, az ed­dig elért eredmények tartósságában. Jürgen Habermas (Filozófiai diskur­zus a modernségről, 1998) és más kutatók szerint például a jelenlegi fej­lődés tempója a jövőben sem lanyhul, tovább épülnek a globális hálók, gyorsul az információ, a tőke és az áruk világméretű áramlása, nő a mul­tinacionális cégek és nemzetközi intézmények befolyása. Kialakul egy globális burzsoázia és technokrácia, amely maga alá teperi és manipulál­ja majd a világot. Habermas elfogult híve és támogatója a modernizáció­nak, a globalizációnak, s nem érzékeli a benne rejlő veszélyeket.

Az elgondolás kritikusai szerint viszont lesznek ennek a változatnak, ha megvalósul, drámai következményei, miszerint fokozódik a munka­vállalók kiszolgáltatottsága, tovább szélesedik a szakadék a gazdagok és a szegények között. Az emberek aktív állampolgárokból egyre inkább passzív, manipulálható fogyasztókká válnak.

Más szerzők, nem kevesen, egyenesen forradalmi változásokat jöven­dölnek. Feltételezésük szerint az emberek egyszer megelégelik kiszolgál­tatott helyzetüket, és fellázadnak a nemzetközi „big business” és a globá­lis bürokrácia, a korrupció, a szervezett bűnözés, az amoralitás, a durva­ság, a trágárság, a médiák által naponta ömlesztett vég nélküli amerikai sorozatok ízlésromboló hatása, a rohamosan terjedő és mélyülő szegény­ség, a nagyvárosokat sújtó elnyomorodás stb. ellen. Ezzel véglegesen le­zárul a fogyasztói civilizáció jelenlegi korszaka, és a társadalmi-közössé­gi élet emberhez méltó újjászületése következik be. Szerintük tehát vár ránk egy újabb forradalom, netán megvalósul az Ortega által megjósolt „tömegek lázadása”.

Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapaszta­lataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet? Melyek voltak éle­ted meghatározó élményei? Mit vársz a jövőtől?

– Az előbb idézett egymásnak ellentmondó jövendölések inkább bi­zonytalanságot és szorongást keltenek az emberekben, semmint nyugal­mat és biztonságérzetet. A bibliai Lót felesége sóbálvánnyá változott, amikor visszanézett az elhagyott városra. Vajon nem jutnánk-e hasonló sorsra, ha belelátnánk a jövőbe?

A rendszerváltás óta kibontakozó politikai-társadalmi folyamat nem sok jóval kecsegtet a jövőnket illetően. A kilencvenes években még szen­tül hittük, hogy a „nagy Szovjetunió” bukásával a demokrácia végleg győzedelmeskedett, és fokozatosan el fog terjedni az egész Földön. A fej­lett nyugati országokban pedig megszületett és széles körű vitát, sajtó­visszhangot keltett a „legtökéletesebb” társadalmi rendszer modellje, ami lényegében a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság kombinációjából állna össze, és általános jólétet teremtene az egész világon. A politikai-et­nikai csatározás is elcsöndesült, ami a tartósnak ígérkező fegyvernyugvás és zavartalan társadalmi fejlődés reményét keltette az emberekben.

Sokáig úgy tűnt, hogy a nagyhatalmak belátták végre, hogy a békés, emberhez méltó jövő egyetlen és kizárólagos feltétele csupán a nemzetek, etnikumok, civilizációk békés együttélése lehet. Az idősebb Bush, ameri­kai elnök új világrendet (New Age) ígért az emberiségnek. Ez az eufóri­kus hangulat és reménykedés azonban néhány év alatt elpárolgott. Rá kel­lett ébrednünk, hogy a legnagyobb, legerősebb világhatalom elnöke által kecsegtetett új korszakban ugyanolyan küzdelmes, kínokkal-keservekkel, sikerrel és bukással, elomlással és konok újrakezdéssel teli idők várnak ránk, mint amilyenek az emberiség történetében minden időben voltak. Az elmúlt másfél évtized pedig arról győzött meg bennünket, hogy „új vi­lágrend” helyett épp ellenkezőleg, rendetlenségbe, zűrzavarba, kaotikus forgatagba süllyedt a világ. Szorongást és félelmet keltő események zaj­lanak világszerte. Nap mint nap omlik ránk a baljós hírek özöne a médi­ából.

Miben látod a legnagyobb veszélyt? Mi volt a legmegrázóbb élmé­nyed?

– Erre könnyű válaszolnom. Van egy élményem, amelytől most is ki­ráz a hideg, elszorul a szívem, ha felidézem. Napjainkban az egyszerű földi halandó azt sem tudja, mitől borzadjon, mitől féljen jobban. Világ­méretű katasztrófák követik egymást: százezrek halálát okozó földrengé­sek, szökőár, repülőszerencsétlenségek stb. A boszniai barbár vérengzés emléke tovább kísért, a Közel-Keleten véres háborúk, vallási és etnikai genocídiumok dúlnak, az Iszlám Állam halomra gyilkolja a más vallású- akat, és nyilvános kivégzéseket rendez, az Al Kaida és a Boko Haram ön­gyilkos merénylői szinte naponta robbantanak. Százezrek halnak meg ár­tatlanul és értelmetlenül. Milliók válnak földönfutókká, puszta életüket mentve hagyják el otthonukat, ingóságaikat, s vágnak neki a nagyvilág­nak, vállalva annak minden veszélyét és megpróbáltatását. A meghatáro­zó, sorsformáló élményemben azonban sok millió ember hasonló élmé­nyével osztozom. Szilárd meggyőződésem, hogy az eddigi legnagyobb hatású csapás 2001. szeptember 11-én, New Yorkban érte a józanul gon­dolkodó embereket és az egész civilizált világot. Az Al Kaida öngyilkos merénylői több száz utassal a fedélzetükön eltérített utasszállító repülő­gépeket vezettek neki a világ kereskedelmi központja, a World Trade Center ikertornyainak A globalizáció, a „diadalmas” kapitalizmus szim­bólumai, a modern világ építészeti remekei lángtengerré válva, kártyavár­ként omlottak össze a becsapódó repülőgépek nyomán, maguk alá temet­ve nemcsak az emberek ezreit, hanem Amerika öntelt nyugalmát és sért­hetetlenségének nimbuszát is. Ez a váratlan támadás alapjaiban rendítet­te meg Amerikát és az egész civilizált világot. A felcsapódó, magasba szálló por és füst pedig felkiáltójelként adta tudtára az emberiségnek, hogy nincs többé biztonságos hely ezen a Földön. A tévénézők milliói szeme láttára vált a lángok martalékává a modern világ két bábeli tornya háromezer ártatlan, mit sem sejtő emberrel együtt. Sokan hördülhettek fel: hát lehetséges ez? Talán Nietzsche szentenciája is felrémlett sokak­ban: „Az Isten meghalt!” vagy Karl Jaspers fájdalmas sóhaja „Nincs Isten… az Ember értéktelenné vált, tetszés szerint gyilkolják, mert immár semmi.” Vagy a legmélyebb rezignáció és pesszimizmus: „A történelem kudarcot vallott, az élet és az egész világ elveszítette értelmét.” Minden­képpen, ez a hely: New York, ez a nap: 2001. szeptember 11-e örökre be­vésődött az emberiség történelmébe. Felröppent olyan javaslat is, hogy új időszámítást kellene bevezetni ettől a szörnyűséges naptól kezdve.

Miben látod a legsúlyosabb következményét szeptember 11-nek?

– Abban, hogy a modernizálódás egyik velejárója, meghatározó „mel­lékhatása”, a szekularizáció folyamata érezhetően felgyorsult. Felméré­sek, tanulmányok tanúsítják, hogy igen jelentős lökést adott ez az ese­mény a modern világ eddig is megállíthatatlannak tűnő kialakulási folya­matának, az elvilágiasodásnak, a vallásos hit és az istenközpontú világ­kép fokozatos háttérbe szorulásának, a racionális és pragmatikus gondol­kodás térhódításának. így hozzájárult a hit, a transzcendencia védő-óvó hatásának meggyöngüléséhez. Ez a téma az elmúlt másfél évtized folya­mán gyakran szerepelt különféle tudományos folyóiratokban, és gazdag könyvirodalmat gerjesztett. Talán érdemes lesz tűnődéseink eddig érintett témaköreinek lezárásául felidézni ennek a sokak szerint megállíthatatlan folyamatnak egyes mozzanatait, kifejlését.

Közhely ma már azt emlegetni, hogy az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki tudatában van élete végességének, és hogy ez a tudat félelem­mel, szorongással tölti el. A mulandóságnak eme hol tudatosított, hol tu­dat alatti érzete ellen a védelmet hagyományosan a hit nyújtotta az em­bernek, a hit, hogy az életnek a halállal nincs vége, hogy létezik valami­féle átmenet (transzcendencia) a halandó életből a halál utáni létbe, az öröklét dimenzióiba. Hogy az életnek van egy szilárd, megbízható kere­te, hogy az égi hatalmak gondoskodása elkíséri a földi halandót élete vé­géig, hogy élete Isten kezében van.

Egyre gyarapodik azonban azoknak a száma, akik szerint a modern korban, főként a huszadik század véres háborúi, a holokauszt, a GULAG stb. következtében ez a védő keret megroppant, egyre inkább veszít a szi­lárdságából. Bomlófélben van az a hit alkotta struktúra, amely lehetővé tette az emberek számára, hogy életüket rendezett körülmények között, céltudatosan, jelentéssel és értelemmel telve éljék meg. A hitében meg- hasonlott embernek új kihívásokkal kell megküzdenie, új kapaszkodókat, menedéket kell keresnie, hogy megformálhassa, kiteljesíthesse, céllal és értelemmel telíthesse életét. Annak ellenére, hogy az emberek százmilli­ói számára még él és érvényes a hagyományos nagy vallások és az egyre sűrűbben felbukkanó új vallásos hitek által az élet köré fonódó transzcen­dencia, sok helyen megjelent és terjedőben van az ateista szervezkedés, a szektásság, a különféle csoportosulásban manifesztálódó hittelenség. Különösen a már említett borzalmas nap, 2001. szeptember 11-e óta fi­gyelhető meg – tűnik ki a szociológiai felmérésekből – a hittelenek szá­mának egyre gyorsabb ütemű növekedése. Amerikában már Új Ateizmus néven mozgalmuk is van. Abban az Amerikában, ahol nagy anyagon vég­zett hiteles felmérések szerint a lakosságnak csupán egyharmada fogadja el az evolúció elméletét, tehát nem hisz a tudományoknak. Több mint két­harmaduk elhiszi, hogy létezik a Sátán, 44 százalékuk szerint pedig Jézus a következő ötven év során újra eljön a Földre (HVG, 2005/1).

Az új ateisták egyik vezéralakja, Richard Dawkins, oxfordi biológia­professzor, aki magát az evolúció apostolának tekinti, s bár készséggel el­ismeri, hogy a tudomány csak valószínűsítheti, de be nem bizonyíthatja, hogy Isten nem létezik, a vallásos hitben viszont a fanatizmus akut veszé­lyét látja, ahogy erről a Wired című népszerű angol magazin nyomán a HVG beszámolt. A lap idézi a professzor szavait: „Amíg elfogadjuk, hogy a vallásos hitet pusztán azért kell tiszteletben tartanunk, mert az vallásos hit, addig nincs alapunk megtagadni a vallásos embereknek kijáró tiszte­letet a saját hitéhez hű Osama bin Ladentől vagy az öngyilkos merénylő­től sem.” Dawkins itt feledni látszik, hogy a gyilkosság és öngyilkosság a muzulmán vallás minden ágában halálos bűn, tehát egyik esetben sem igazán vallásos hitről van szó, a gyilkos és öngyilkos egyaránt megtagad­ja a hitét tettje elkövetésével. Dawkins világnézetének és szemléletmód­ja terjedésének különösen az 1976-ban megjelent – már említett – köny­ve, Az önző gén adott lendületet. Ebben többek között azt fejtegeti, hogy a gének, mivel önmagukat replikálják, ők az evolúció igazi alanyai, s bár­mennyire szeretnénk az ellenkezőjét hinni, az olyan fogalmak, mint az „egyetemes vagy a felebaráti szeretet” az evolúció szempontjából teljes­séggel értelmetlenek. A 2006-ban megjelent másik könyvében (Az Isten szemfényvesztés) magát az istenhitet nem kifogásolja, de élesen kikel a vallások ellen, mivel „öncéllá váló térítő buzgalmuk vakbuzgósághoz, sőt terrorizmushoz vezethet”. Sam Harris, amerikai filozófus A hit vége cí­mű könyvében még meredekebben fogalmaz: „Ha az emberiség nem mond le a hitről, a vallási erőszak hamarosan véget vet a civilizációnk­nak.” Szerinte a vallások fanatizmusa miatt most méltán retteghet a világ, és fennáll a radikális iszlám és a 2001. szeptember 11-e után megrettent, alapjaiban megrendült Amerika közötti globális konfliktus veszélye. Az ilyen vallásokra pedig – véli Harris – nincsen szükség. Helyettük a ráció, az ész vallását kellene meghonosítani.

A vita tovább folyik a teremtett világ hívei és az új ateisták között, bár egy bizonyos „holtponton” megrekedni látszik. Emlékezzünk a leghíre­sebb új ateista, Dawkins professzor korábban már idézett szavaira: nem tudja bebizonyítani, hogy nincs Isten, csupán „nagyon-nagyon valószínű­nek” tartja. Erre Richard Swinburne oxfordi filozófus úgy replikái a teis- ta filozófia nevében, nem kevés iróniával szavaiban: nem tudom bebizo­nyítani, hogy van Isten, csak azt állíthatom, hogy „létezése nagyon-na- gyon valószínű” (HVG, 1999. március). A dilemma eldöntetlen, és való­színűleg az is marad. Az embernek szuverén joga, hogy mit hisz, mit fo­gad el a maga igazának. A reformernek tartott Ferenc pápa ezzel kapcso­latban leszögezte egyik megnyilatkozásában – elsőként a katolikus egy­ház történetében -, hogy az evolúció tanának elfogadása nem zárja ki az istenhit gyakorlását. Ebben megnyugodhatunk.

Talán érdemes még megemlíteni John Shelby Spongnak, New Jersey kálvinista püspökének esetét, aki a Miért kell a kereszténységnek megvál­toznia vagy meghalnia? című könyvében és napi prédikációiban általában arra bíztatta híveit, hogy azt vallják Jézusról: „Nem az én bűneimért halt meg!”. „Mert – idézi tovább a lap – amíg ennek a megvallása nem válik általánossá, a kereszténység emberáldozó, pogány vallás marad.” A to­vábbiakban még azt fejtegeti a püspök, hogy a ma ismert vallások túl so­kat törődnek az identitásukkal, s keveset a tanításaik – és más vallások és hitrendszerek tanításainak – tartalmával, s szerinte ez az, ami miatt a val­lásosság folyton erőszakhoz vezet. (A napjainkban dúló, a vallási fanatiz­mus jegyében elkövetett terrorcselekmények, a véres közel-keleti háború, a „reality show” szintjére süllyesztett nyilvános kivégzések, általában az „igaz hit” ürügyén folyó vérontás őt látszik igazolni.) S amennyiben ez a valóság, „akkor a vallásokra talán nincs is szükség”, állítja Spong. Talán nem lesz szentségtörés, ha fejtegetéseimet az Isten létének vagy nem lé­tének kérdésében egy közhelygyanús szentenciával zárom: Aki hisz ben­ne, annak van, aki nem hisz, annak nincs Isten. Egyelőre itt tartunk.

Az istenhit, az istenközpontú világszemlélet valóban magánügy, de hi­ánya, illetve annak következményei már közügynek, társadalmi problé­mának számítanak. Van ebbőí a helyzetből kivezető út?

– Tudtommal eddig nem találták meg. Számunkra egyelőre marad a szomorú valóság, hogy a modernizálódással és a terjedő hittelenséggel párhuzamosan egyre inkább gyengül a vallások fegyelmező ereje. Nö­vekszik azok száma, akik nem hisznek a túlvilági életben, akik nem tar­tanak a végső számadástól. Ezáltal fellazul az erkölcs, elszabadulnak az ösztönök. A halandóságának tudatában levő ember a létének minden pil­lanatát az intenzitás legmagasabb fokán próbálja megélni. A visszájára fordult horátiusi mondás – Carpe diem! (szakaszd le a napot) jegyében: igyekszik kihasználni minden pillanatot az élvezetek hajszolására.

Ez nagyon pesszimista álláspont. Van ennek ellenszere?

Csak a remény. Bíznunk kell abban, hogy az emberek többségének, mint ahogy a múltban volt, ma is szüksége van a hitre. Nélküle elveszett­nek érzik magukat. Vágynak az adott fizikai létnél valami többre, remé­lik, hogy van átmenet a halandó életből az öröklét dimenzióiba. Megra­gadnak minden fogódzót, gondolatot, tanítást, feltételezést, vallást, isme­retet, ami megvédi őket a lét ürességétől és a mulandóságból fakadó gyöt­rődéstől. (Ezért gyakran szélhámos, elmebeteg „guruk” áldozatai lesz­nek.) Hiszen, ha nincs Istenhez, sem a természet törvényeihez kötődő transzcendencia (ez utóbbira példa Albert Einstein, aki vallásos volt a maga módján: Istent a világmindenség harmóniájában vélte megtestesül­ni), ha az ember élete nem mutat túl önmaga fizikai keretein, akkor nincs értelme és célja, akkor az embernek nincs reménye a halhatatlanságra. Akkor a halál végleges halál.

Nagyon is érthető, hogy a hitét vesztett, élete végességének tudatában levő ember belemerül az élvezetek, élmények hajszolásába, amit bőség­gel kínál neki a fogyasztói civilizáció.

Az ember napjainkban sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint eddig bár­mikor is volt. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés eb­ből a bűvös körből?

Korunk kihívásai megkövetelik, hogy az ember képes legyen állan­dóan megújítani magát, gazdagítani személyiségét, önnön énjét a szünte­lenül változó világ követelményeinek megfelelően alakítani. Számára ez az egyetlen fegyver a kor ártalmai, az élet megpróbáltatásai ellen. Énün­ket azonban nem kapjuk ajándékba, nem birtokoljuk kezdettől fogva. Személyiségünket világra jöttünkkel nem kapjuk készen, nem örököljük, csupán a neveltetés, a másokkal való érintkezés, a gondolkodás, az emlé­kezés és a szüntelen önképzés alakíthatja. A modern kor embere egész élete során predesztinált arra a küzdelemre, amelynek során megalkotja, formálja önnön énjét, személyiségét, amely a szociálpszichológusok sze­rint az ember legnagyobb értéke. Minden igyekezete hiábavaló azonban, ha nem ismeri kellőképpen önmagát. Az önismeret hiánya a sorstragédi­ák gyakori okozója. A sikeres önépítés első lépése a megbízható önisme­ret megszerzése. Ezt már a görögök is tudták. Apollónnak, az ógörög mi­tológia napistenének, a művészetek pártfogójának delphoi temploma homlokzatán olvasható a felirat: Gnóthi szeautón! – ismerd meg önma­gad! A Thálésznek tulajdonított életbölcsesség a modern kor emberéhez is szól. Előrehaladni, a kor minden kihívásának megfelelni csak alapos és megbízható önismeret birtokában lehet. Ez egyaránt érvényes egyénekre és közösségekre. A közösségi önismeret jelentős részben a közös múlt, a történelmi folyamat és a kulturális hagyomány ismeretét jelenti. Történel­mi ismeretek hiányában pedig lehetetlen a jelen megítélése és a jövő megtervezése. „Aki nem tud számot adni 3000 évről, az sötétben él egyik napról a másikra” – mondta Goethe, az emberiség egyik legnagyobb lángelméje. Szentenciája azonban hiú ábrándnak tűnik napjainkban. Fé­lő, hogy a mai ifjúság zöme az elmúlt ötven évről sem tudna számot ad­ni, és valóban „sötétben él egyik napról a másikra.” Pedig csak a történe­lem és a kulturális hagyományok ismeretében válhat valaki korszerűen művelt emberré. A szülőföld tájaihoz és hagyományaihoz való ragaszko­dás fokmérője lehet az ember erkölcsi színvonalának és műveltségének. Hiányos a műveltsége annak, aki nem ismeri irodalmunk legkiemelke­dőbb értékeit és alkotóit. Az önismeret, a saját dolgainkról való tájéko­zottság hozzásegíthet értékeink helyes megítéléséhez, hogy ne essünk se a kritikátlan önbecsülés, se az igaztalan önlebecsülés hibájába. Ajánlatos lenne megjegyezni és megfogadni az ókori görög bölcs, Szókratész intel­mét: „Nem nyilvánvaló-e, hogy az önismeret folytán igen sok jó éri az embert, az önámítás következtében pedig igen sok baj? Mert akik önma­gukat ismerik, és tudják, hogy mi való hozzájuk, azok azt is meg tudják különböztetni, hogy mire képesek, és mire nem.”

Számunkra nem marad más, mint a remény, hogy a józan, gyakorlati­as, újra és újra próbálkozó, önnön hibáiból tanulni igyekvő emberiség előbb-utóbb meg tudja oldani vagy ki tudja kerülni a nehézségeket, di­lemmákat, lelki válságait, az öldöklést, a háborúkat, és így esélye lehet arra, hogy a jelenlegi, veszélyekkel teli helyzetből is kikeveredjen. A mo­dern kor emberéhez méltó civilizációnak választ kell adnia arra a kérdés­re, hogy milyen erők mozgatják a világot, mi benne az ember küldetése. Ki kell jelölnie a jó és rossz határait, értelmes és nemes szerepeket és cé­lokat kínálni az embereknek, el kell fogadtatnia velük a földi élet rájuk váró viszontagságait, a szenvedés, a mulandóság, a halál tényét.

Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjaink­ban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minő­ségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?

– A kérdés talán így aktuálisabb: kik olvasnak? Ásító közhely ma már arról értekezni, hogy látványosan csökken az irodalom társadalmi súlya, silányul a könyvkultúra és általában az emberi műveltség humán szférá­ja, hogy az irodalom gyorsabban változik, mint az olvasók ízlése, befoga­dóképessége, és egyre kevesebben olvasnak. Leginkább a vers, a lírai köl­temény hiányzik lelki életünkből. A lapok csak elvétve közölnek verset. A könyvkiadás a tudományok ismertetésére, a triviális és biológiai élet­szféra szükségleteinek népszerűsítésére, önfejlesztésre, testápolásra, sportra, az önmegváltás csodaszereit és fortélyait ismertető könyvekre koncentrál. A regénynek, versnek nincs keletje, a szépirodalom minimá­lis példányszámban jelenik meg. Ezt a jelenséget nem kevésbé tartom ve­szélyesnek és ártalmasnak, mint a hit, a transzcendens keret meggyöngü­lését. Az irodalom hosszú évszázadokon át az egészséges lelki-érzelmi élet nélkülözhetetlen kelléke volt. A szép szó, a vers nélkül sivárrá válik, elszürkül az ember lelke, érzelmi világa. A költők a szellem képviselői, az igazi költészet tudósítás a lét leírhatatlan tartományaiból. A lélek leg­mélyebb titkairól, az emberlét feloldatlan vagy feloldhatatlan rejtélyeiről. Arról, amiről a filozófus legfeljebb csak sejtéseket produkál, a tudós ré- buszokba burkolózik, az egyszerű halandó meg sem tud szólalni. Nem azért, mert ostoba, hanem mert mindig, amikor ki akarja fejezni, amit érez, csak közhelyek mankói kínálkoznak számára. A társadalmilag őszintén „angazsált” költő belső drámája, költészetének ihlető ereje több­nyire korunk tipikus konfliktushelyzetéből bontakozik ki: a humánum ki­teljesedését ígérő demokratikus eszményrendszer és a valóság alakulása, az értelem abszolút hatalmába vetett hit és a naponta megtapasztalt irra­cionalitás közötti ellentmondások tragikus átéléséből adódik. Ennek kö­vetkezménye, hogy oly sok költőnek megcsappant a hite és eltökéltsége abban, hogy részt vehet egy tökéletesebb társadalom eszményének való­ra váltásában.

Szerinted mi lehet az irodalom küldetése napjainkban?

– Erre nagyon nehéz röviden és meggyőzően válaszolni. Ezt négy év­tizedes irodalompedagógusi tapasztalat birtokában mondhatom. Egymás­nak ellentmondó nézetek élnek a köztudatban, ami abban gyökerezik, hogy az irodalom társadalmi szerepe igen sokrétű és korfüggő. Manapság szokás megkülönböztetni haszonelvű és értékteremtő irodalmat, ami ba­darság, mert minden valamirevaló írás értéket teremt, esztétikait, gondo­latit, morálist stb. az alkotó célkitűzése szerint.

A szépirodalom, különösen a próza, az ember személyiségének, jelle­mének hatásos formálója, gazdagítója, finomítója. A regényekben, drá­mákban ábrázolt élethelyzetek, jellemek alakítják az olvasó énjét, szemé­lyiségét, példát mutathatnak számára, segíthetik problémái megoldásá­ban. Még a tévé folytatásos limonádéi és a szappanoperák a maguk talmi értékei mellett is valós emberi kapcsolatokat, sorshelyzeteket, szerelmet, elválást, gyűlölködést stb. ábrázolnak, és ezzel szellemi táplálékul, he­lyenként tanulsággal és példával szolgálhatnak a kevésbé igényes, illetve kevésbé művelt tévénézők millióinak. A sorozatok nézettségi statisztiká­ja rendkívüli népszerűségükről tanúskodik.

Minden regény, novella stb. külön világ, szentély, ahol az ember me­nedéket találhat, ahol új világot fedezhet fel, és gazdagíthatja személyisé­gét új élményekkel, érzelmekkel és kapcsolatokkal. A kalandregények kockázatmentes izgalmakkal telítik olvasójukat, a családregények az em­beri élet folytonosságának tudatában erősítik, az összetartozás, az egymás iránti szolidaritás, felelősség fontosságát sugallják. Az irodalmi művek mindenképpen a világépítés és teremtés legfontosabb eszközei közé tar­toznak.

A könyvek gyönyörködtető, szórakoztató, pihentető, ugyanakkor ne­velő és személyiségformáló erővel bírnak. Semmihez nem hasonlítható erővel fejlesztik az ember önismeretét, nemesítik jellemét. A világiroda­lom bőséges tárháza az örökérvényű jellemeknek, a sorsformáló élethely­zeteknek, konfliktusoknak. A kultúrszociológusok jelentős része állítja, hogy az írók szeme érzékenyebb és mélyebbre lát az emberi személyiség rejtelmeibe, mint a lélektan kutatóinak legmodernebb elektronikus mű­szerei, módszerei.

Nem békülhetünk meg azzal, hogy napjaink egyik beláthatatlan követ­kezményekkel járó drámai, sőt tragikus jelensége, hogy a Gutemberg- galaxis kozmikus sebességgel távolodik, és az egykor ragyogó fényei las­san kihunynak. Az irodalom folyamatosan és egyelőre megállíthatatlanul veszít presztízséből, társadalmi súlyából, ezáltal közgondolkodást formá­ló ereje is sorvad. A rendszerváltást követő évtizedekben a politikusok fo­kozatosan átvették a közgondolkodás irányítását. Az írók, filozófusok, művészek gyéren szóló hangja elenyészik a politikai csatározás hangza­varában. Hol vannak a mi szószólóink? A szlovákiai magyar közírás, a nívós publicisztika – tisztelet az egy-két kivételnek – az ellapozott, lenul­lázott, lesajnált Fábry halálával megszűnt. Miért nincsenek napjainkban olyan karizmatikus írói személyiségek, mint Illyés Gyula, Németh Lász­ló, Veres Péter, akiknek szavára egy egész ország figyelt?

Érdekes és következményes jellegű jelenség, hogy kiemelkedő filozó­fus sincs, se magyar vonalon, sem Európában. Martin Heidegger, az „utolsó mohikán”, halála előtt, 1966-ban adott interjújában, melyet a fi­lozófus végakarata szerint csak halála után hozhattak nyilvánosságra, ob­jektív és meggyőző magyarázatát adja ennek a jelenségnek. A filozófia fundamentuma köztudottan a „világegészben” való gondolkodás. A világ áttekinthetősége napjainkban egyelőre merő illúzió. A filozófia ezért olyan autonóm tudományokban oldódik fel, mint például a pszichológia, a logika vagy a politikatudomány (politológia), s helyét idővel a kiberne­tika veszi át. Érdekes és szomorú jelenség, hogy kiemelkedő magyar hu­morista sincs. Az egykor Európa-szerte elismert magyar (pesti) humor ma a malackodásban, trágárságban, bujaságban és alpáriságban manifesz­tálódik. Talán egyetlen kivétel a Sas-kabaré.

Irodalom nélkül pedig elsatnyul, sivárrá válik az ember lelke és képze­letének világa. A „létező” szocializmus irodalma azáltal (is) veszített so­kat a presztízséből, hogy az arra hajlamos írók által szócsöve, terjesztője próbált lenni a hivatalos eszméknek. Márpedig az irodalom, s általában a művészet nem lehet a tanok szolgálólánya vagy illusztrációja, az igaz ta­noké sem. Ugyanakkor nincs műalkotás, amely ne sugallna világlátást, amely tudva vagy tudatlanul, ne értékek fényében, értékek által orientál­tan tükrözné a valóságot. Minden jelentős mű az élet értékelését, bírála­tát fejezi ki, szuverén véleményt, ami elemi erővel világfelfogást sugároz ki magából. Nem az alkotók nyilatkozatai vagy filozófiai fejtegetései árulják el ezt a véleményt, hanem egyszerűen az, hogy milyen hatást vált ki belőlünk a mű, mi iránt ébreszt csodálatot vagy ellenszenvet.

A műalkotások nagyobb, illetve másfajta erővel hatnak ránk, mint a való világ jelenségei, eseményei. A műalkotás azért képes – optimális esetben – feltölteni gondolatainkat, szenvedélyeinket, formálni látásmó­dunkat, mert új világot kényszerít ránk, s nem azzal, hogy tanokat közve­tít, netán lefordít művészi nyelvre. Az író-költő nem köteles az olvasó tudtára adni az általa ábrázolt társadalmi problémák történelmi megoldá­sát. Ha megkísérli, művének művészi értéke sínyli meg. Annál jobb a mű­nek, minél inkább rejtve maradnak a szerző nézetei. A műalkotásban ugyanis olyan világ jön létre, amely megjelenési formájában elvileg és minőségileg különbözik a létező valóságtól, de egyszerre rejtetten és nyilvánvalóan tartalmazza annak lényegét. A művészi alkotás csak akkor érheti el célját és küldetését, ha sikerült a valóság leglényegesebb össze­függéseit átemelni a műbe, beleláttatni a kor velejébe, s történelmileg ér­vényes, tartós értékek alapján igaz ítéletet kimondani. ítéletet – természe­tesen – nem az elmarasztalás, hanem az élet átfogó, mindenoldalú kriti­kája értelmében. Ezek az irodalom létét és társadalmi súlyát meghatáro­zó alapelvek. Szem előtt tartásuk az irodalom számára élet és halál kér­dése. Napjaink irodalmának pedig vissza kell hódítania az elvesztett bás­tyáit. Ez jelen pillanatban meghaladja erejét és lehetőségeit. Kiadóink, fo­lyóirataink siralmas helyzete közismert. Sürgős és átható segítségre van szükség. A civil szféra mecenatúrája csak szépségtapasz, állami, kor­mányzati támogatásra és a dotált anyagi eszközök szigorú ellenőrzésére van szükség.

Miben látod az orvoslás lehetőségét? Van erre valamilyen hathatós megoldás?

– Mindennemű társadalmi prosperitásnak, de különösen a kulturális szféra fejlődésének alapvető feltétele a korszerű, jól működő intézmény­rendszer. Napjaink intézményrendszerei pedig elavultak, nem követik kellő rugalmassággal a tudományok felgyorsult fejlődését. Sürgős és alapvető átszervezésükre van szükség, hogy megfelelhessenek a kor kö­vetelményeinek. A tudományok napjainkban tapasztalható szédületes fej­lődése döntő módon és megállíthatatlanul átalakítja az emberi tudatot, a szellemi életet, így az irodalmat, benne a költészetet, és nem kevésbé a befogadóinak ízlését, igényeit.

Sok és igen jelentős probléma származik abból, hogy a tudományok gyorsabban fejlődnek, mint az ember lelki tulajdonságai, szellemi képes­ségei: a felelősségérzet, a lelkiismeret, önfegyelem, önkritika, önismeret és helyzettudat stb. Eme hendikep korrigálására mindenekelőtt az iskola hivatott. Ezért nagyon fontos, mondhatnánk, a fejlődés, a modernizáció elkerülhetetlen alapfeltétele az iskola, az oktató és nevelői rendszer át­szervezése, korszerűsítése. A mai iskola hatástalanságának egyik jellem­zője, hogy az érettségizettek nincsenek kellőképpen felkészítve, főként lelkileg, erkölcsi tartásban, felelősségük tudatában az életben, gyakorlat­ban reájuk váró megpróbáltatásokra. A múltban sokat emlegetett „az is­kola az életre nevel” szlogen kiüresedett. Nemcsak fogalmazási, hanem erőteljes tartalmi különbség, ha az iskola mindenkori feladatát így hatá­rozzuk meg: „az iskola élni tanítson”! Komplex családi nevelésre mint ki­emelt tantárgyra múlhatatlanul szükség van, amely felölelné az élet min­den területét, a triviális és intim szférát, a tisztálkodást, az étkezést, a mozgás- és öltözködéskultúrát, az egészséges életvitelt, az emberhez mél­tó életcélokat stb. Ennek a tárgynak a kidolgozásában az egész pedagó­gusi társadalomnak részesülnie kellene.

A másik kiemelt jelentőségű tantárgy az irodalmi nevelés, amelynek megoldatlansága, hatástalansága hosszú évtizedek óta tart, és jelentős szerepe van az olvasási kedv lanyhulásában. Vissza kellene térni a jó öreg Benedek Marcell ellapozott szentenciájához: „Az iskolai irodalmi neve­lésnek egyetlen feladata van: olvasni megtanítani”. A jelenlegi iskolai gyakorlat irodalomtörténetet tanít, nem irodalmat. A fogalmazásbeli ár­nyalat itt is közelebb visz a lényeghez. Nem irodalmi, hanem irodalomra nevelést szorgalmazunk, irodalommal irodalomra neveléssel véljük elér­ni az óhajtott célt: az írott szó művészetének korszerű felhasználását, az emberi szellem kiművelését, az alkotó képzeletnek, az emberi értelem legfőbb erényének a fejlesztését. Szigorúan szem előtt tartva Albert

Einstein szentenciáját: „Az alkotó képzelet fontosabb, mint a felhalmo­zott ismeretek.” Az irodalomról, s általában a művészetről való gondol­kodás három válfaja – történeti, elméleti és kritikai – közül az utolsó ket­tő preferenciája vezethet célhoz. E probléma korrekciója elmélyült odafi­gyelést igényel, részletes kifejtésére könyvnyi terjedelemre lenne szük­ség, itt csak főbb alapelveinek felvázolására nyílt alkalom. Kiindulási alapelv, hogy tendenciózusan kiválasztott műveket tanítsunk. Az íróra, korra jellemző műalkotást, amely mint cseppben a tenger, érzékeltetheti az egész lényegét. A siker végső, legfontosabb komponense azonban a szün­telenül olvasó, tájékozódó, sokoldalúan művelt, kötelességtudó tanár.

A ti generációtok letett valamit az asztalra. Visszatekintve több évtize­des munkásságodra, hogyan értékeled ezt? Van üzenetetek a mostani kö­zépgeneráció és a fiatalok számára?

– A sors becses ajándékának tartom, hogy korban-sorsban olyan egyé­niségekkel osztozhatom, mint Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Török Elemér, Veres János. Súlyos kataklizmák, egyéni és közösségi tra­gédiák után egy ellentmondásos, reményekkel és csüggedéssel teli kor­ban tűntek fel irodalmunkban, vállalva az alapozás, az újraindítás hálát­lan szerepét. A bibliográfiák tanúsága szerint Dobos László, Török Ele­mér 1951-ben, Veres János 1952-ben, Duba Gyula 1954-ben, Fónod Zol­tán 1957-ben közölte első írásait. Ma már bízvást elmondhatjuk, hogy életművük a „harmadvirágzás” történetének tartalmas és kikerülhetetlen fejezete. Irodalomkritikánk nem értékelhető Dobos és Fónod munkássá­ga nélkül, esszé- és tanulmányirodalmunk Dobos, Duba és Fónod írásait mellőzve. Dobos és Duba szépprózája, főként regényei az egyetemes ma­gyar irodalom számon tartott értékei. Az Egy szál ingben a Fábry Zoltán által megálmodott „kisebbségi” regény tökéletes megvalósulása, a Vajú­dó parasztvilágot pedig méltán emlegetik Sütő András Anyám könnyű ál­mot ígér című remekműve mellett. Végül, de nem utolsósorban Veres Já­nos és Török Elemér tán nem harsány, de sajátos gömöri és bodrogközi színekkel és ízekkel, meleg emberi érzelemmel teli lírája is értékes színe­ző eleme irodalmunk történetének. A „harmincasok” életműve minden­képpen gazdag örökség és követendő példa az ifjabb generációk számá­ra.

Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető en­titás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pil­lérei, s azok milyen kondícióban vannak?

Létezik, de félő, hogy hovatovább csak statisztikai adatként, entitás­ként alig érzékelhető módon. A sokat ócsárolt „átkos” idejében sokkal erősebb volt az összetartás, az együvé tartozás, az egymás iránti felelős­ség érzete. Nincs szervezet, amely az összefogást, az együttgondolkodást szorgalmazná. Az egykori Csemadok a szocialista kultúrpolitika nyomá­sa alatt, helyi csoportjainak hálózatával hasznosabb tevékenységet fejtett ki ezen a téren, mint most a magyar érdekeltségű pártok és a mai Csema- dok együttvéve. Nem csodálkozhatunk a legutóbbi népszámlálás eredmé­nyein. Hol vagyunk már Győry Dezső lelkes látleletétől: „Dévénytől Vereckéig hosszú sávban / mint roppant búvópatak kanyarog / egy nép viharba bontott pántlikája, / majd egymillió testvér, magyarok” (Szegény szép pántlika). A harmincas évek óta bizony alaposan megtépték, elvéko­nyították a történelmi viharok ezt a pántlikát, olyannyira, hogy napjaink­ban vihar sem kell hozzá, vékonyodik, ritkul magától. Műszaki és humán értelmiségünk egyaránt hallgat, szinte nyoma sincs a sajtóban. Hiányzik a közgondolkodást befolyásoló esszé, a mélyenszántó szociológiai, gaz­dasági, politikai elemzés. Íróink távol tartják magukat nemcsak a társa­dalmi-politikai, hanem a kulturális élet zajlásától, problémáitól is. A szlo­vákiai magyarság helyzettudata, identitása nem kap erősítést sehonnan. Hiányzik az emberség hangja, egy új vox humana ebben a fenyegető ár­nyakkal teli, kaotikus korban. Nincs egy karizmatikus személy, akire fel­nézhetnénk, aki inspiráló-irányító hatással lenne a közgondolkodásra. Az a szerep betöltetlen, ami Fábry volt nekünk a hatvanas-hetvenes években. Lehangoló, perspektívátlan állapot.

Magyar szakos tanár vagy, egész életedet a magyar kultúra és iroda­lom szolgálatában töltötted el. Napjainkban hogyan éled meg magyarsá­godat, mit jelent számodra magyarnak lenni?

Csallóköz keleti csücskében születtem, Jókai városában. A ház, amelyben világra jöttem, légvonalban mintegy négyszáz méterre van a Vág és a Duna találkozásától, s alig több mint fél kilométerre a magyar határtól, amely a Duna közepén van. Mindezt csupán azért említem, mert azon a fél kilométeren múlott, hogy az immár hosszúnak minősíthető éle­temből mindössze hét évet éltem magyar állampolgárként, s az már kife­jezetten történelmi balszerencse, hogy mindezt a félmúlt történelmének legsötétebb időszakában. A legfogékonyabb éveim, ifjúkori álmaim a Horthy-korszak tömény etnocentrizmusában és a világháború véres ka­taklizmáiban váltak köddé. Az etnocentrizmus kirekesztő, intoleráns nemzetfelfogás, amelyet sokan az egészséges nemzettudattól az elvakult nacionalizmushoz vezető út közbülső állomásának tartanak. A nemzettu­dat tudvalevőleg szocializációs fejlemény, a szinkron és diakron kommu­nikáció eredménye. Egyike az emberi közösségek kohézióját biztosító igen hatékony tényezőknek. Az identitást erősítő nemzettudat az egymást követő nemzedékek tapasztalatainak, anyagi-szellemi tevékenységének, az adott közösség történelmi útjának az eredménye. Fejlesztésének eről­tetett, szélsőséges formái azonban könnyen etnocentrizmushoz vezetnek, amelynek első meghatározását William Graham Summer amerikai szoci­ológusnak köszönhetjük, aki az 1906-ban megjelent Folkway című köny­vében így fogalmaz: „Mindegyik népcsoport saját büszkeségét és hiúsá­gát ápolja, felsőbbrendűnek tartja magát, magasztalja saját isteneit, és megvetéssel tekint a kívülállókra. Mindegyik népcsoport azt hiszi, hogy az ő viselkedési szokásai az egyedüli helyénvalók, és ha azt veszi észre, hogy a többi csoportnak más szokásai vannak, azok nevetésre ingerlik.”

Nincs jó emlékem a Horthy-korszakból. A kötelező leventeoktatás nem volt ínyemre, undorodtam a szoldateszka szellemétől. Magyar iden­titásom súlyos próbája volt az én tinédzser korom, de inkább csak meg­edződtem benne, mintsem károsodtam volna. Anyanyelvem magyar, csak magyarul vagyok egész ember, önmagammal teljesen azonos. A németül és franciául anyanyelvi szinten beszélő és író, olaszul és angolul folyéko­nyan beszélő Márai a szívemből mondja: „ hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok, arról, ami számomra becses.”

Kérdésedre azonban csak közhelyesen tudok válaszolni, mégpedig egy szóban: nehéz. Ez azért közhely, mert minden időben nehéz volt, de kü­lönösen nehéz kisebbségi sorban. A kisebbségi helyzet természetellenes állapot, egy retardált léthelyzet, amely minden ízében meghatározza éle­tünket, áthangolja a fogalmainkat. Érzelmi, hangulati töltésükben, logikai tartalmukban, jelentésükben egyaránt árnyalja, bővíti vagy szegényíti je­lentésmezejüket. A „táj, haza, nemzet, nemzettudat, hazafiság, helyzettu­dat stb.” szavak akusztikája más a többségi hazában élők tudatában, mint a kisebbségi sorsot élőkében. Nyelvhasználatunk pontatlansága, hogy nemzetiségként aposztrofáljuk magunkat, holott valójában nem vagyunk azok. Nemzetiség csak olyan közösség, népcsoport, amelyiknek nincs többségi hazája (országa, állama), mint például a romák, kurdok stb. Mi a magyar nemzet részei vagyunk, akik az „anyaországuk” határain kívül kénytelenek élni. Az idézőjel további kétségeimet tükrözi, hiszen valójá­ban anyaországunk sincs. Anyaországuk csak az elvándoroltaknak, az emigránsoknak van, akik önként, menekülve hagyták el hazájukat. Mi nem menekültünk, nem szakadtunk ki sehonnan, a szülőföldünkön élünk. Innen ered az a lélektani folyamat, amelynek során a szülőföld tájélmé­nye fokozatosan beleolvad a haza fogalmába, és körvonalazódik egy tipi­kusan kisebbségi fogalom, a tájhaza fogalma. Íróink idősebb nemzedéke tudatában volt ennek, és műveikben méltó helyet kap a táj, a környezet. Nekünk igazi hazánk a szülőföldünk és anyaországunk az anyanyelvünk, ahogy Márai mondta: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”, de a többsé­gi hazában élő, magyarul beszélő közösség, a magyar nemzet szerves ré­sze vagyunk. A nyelvünk által vagyunk magyarok, más ismertető jelünk nincs. Gottfried Herder 1791-ben tett megállapítása: „A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni”. Fordítva valósult meg: a nyelvünk fennmaradt, de az etnikai magyarság a történelmi viszontagságok következményeképpen legfel­jebb szórványokban fordul elő. A Kárpát-medence egy olvasztótégely, ta­lán nincs még egy nemzet, amelyik annyi etnikai közösséget magába ol­vasztott volna, mint a magyar. Csak néhány adat a magyar nyelv erejének és életképességének bizonyítására: a világ 3000-re becsült nyelve közül a 19 ismert finnugor nyelvet 22 millióan beszélik, és ezekből mintegy 15 millióan a magyart vallhatják anyanyelvüknek. S ebből a 3000 nyelvből mindössze 29 nyelven beszélnek 10 milliónál többen. Czeizel Endrének – akitől az adatokat vettem – pedig elhihetjük: „A magyarság antropoló­giailag kevert népesség, amelyre a keveredésnek – még a jelentősnek mondható európai keveredés mértékét is felülmúló – magas aránya a jel­lemző” (A magyarság genetikája). Ami pedig nyelvünk ősi eredetét ille­ti, Sir John Bronwning (1792-1872), kora világhírű, magyarul is beszélő, magyar verseket angolra fordító nyelvészét idézzük, aki több mint száz­ötven évvel ezelőtt ezt írta a magyar nyelvről: „…eredete a messzeségbe nyúlik vissza… rendkívül különös módon fejlődött, és struktúrája a mély­múltból származik, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett…”

Nemes gesztus volt a magyar politikai vezetéstől az állampolgárság ki­terjesztése a határon túli magyarságra, de a szavazati jog megadása, már pusztán a támogató voksokra utazó politikai manőver. Lehet-e tiszta lel­kiismerettel beleszólni egy olyan társadalom életébe, melyet nem ismer az ember, amelynek belső titkai láthatatlanok számára? Tájékozódásában csupán a médiára, a kormányzat által manipulált orgánumokra támasz­kodhat? A felelet, úgy vélem, egyértelműen: nem.

A kisebbségi magyarság problémáit pedig helyben kell megoldani, és azokkal közösen, akikkel együtt élünk. Ez elkerülhetetlen, még ha jelenleg megoldhatatlannak tűnik is. A közel- és régmúlt öröksége rátelepedik a szlo­vák-magyar viszonyra. A monarchiában felgyülemlett magyargyűlöletet Horthy Miklós „őfőméltóságának” az ostoba és felelőtlen „Mindent vissza!” politikájával sikerült ébren tartania, aminek hatását a felvidéki magyarság ugyancsak megsínylette 1945-1949 között. Sajnos egyre kevesebben élünk, akik még saját bőrükön tapasztalták a középkori szabadrablásokat idéző, a rabszolgatartó társadalom körülményeire emlékeztető időszakot.

A „szocializmus” alatt a szőnyeg alá söpörték ezt a problémát. Irodal­munk nem dolgozhatta fel nyíltan és szabadon drámákban, regényekben azt a tengernyi szenvedést, sorstragédiát, amit a felvidéki magyarság át­élt. Lassan elfogynak a tanúk. Az idő pedig könyörtelenül maga alá teme­ti a történteket, minden elfelejtődik, mintha mi sem történt volna. A mai fiatalok semmit sem tudnak a „zárójeles négy év” (Fábry) gyötrelmeiről. Nem is érdekli őket, az iskolában sem hallhattak róla. Nem kötelező ol­vasmány A vádlott megszólal. A szlovákság még elnézést sem kért. A kommunista vezetés csak 1963-ban volt hajlandó elítélni a történteket.

Íróink nem érzik hátrányát a kisebbségi sorsnak. Munkásságukban nyoma sincs az identitás, a helyzettudat a nemzeti hovatartozás problémá­inak. Nincs szervezet, amely az összefogást, az együvé tartozás eszméjét, az együttgondolkodást szorgalmazná.

A kisebbséget senki sem akarja, jegyezte meg egyik írásában ironiku­san Láng Gusztáv, az Erdélyből magyarhonba áttelepült irodalomtörté­nész, még saját maga se, hiszen többség szeretne lenni. A többségi hazá­ban élő magyarok túlnyomó többsége pedig úgy éli meg az elszakított nemzetrészek támogatását, mint a számára teljesen indokolatlan adót, életszínvonalának folyamatos megkárosítását. Ezt az ominózus (2004. december 5.) népszavazás eredményei is meggyőzően bizonyították, amellyel tejtestvéreink kimutatták a foguk fehérét. Hiába akarja a mai po­litikai vezetés ezt a kudarcot a baloldali politikusok nyakába varrni! Ha valakinek elvei vannak, őszintén akar segíteni, nem térítheti el semmilyen ellenpropaganda.

Nagy csalódás volt ez minden határon túli magyar számára. Nem in­dokolatlan, ha nem is általános érvényű Láng Gusztáv kifakadása: „Csonka-Magyarországon csonka-magyarok élnek.”

A legnagyobb értékű és hatású segítség az lenne számunkra, ha Ma­gyarország egy prosperáló, Európa-szerte megbecsült ország lenne, mint volt a rendszerváltás után egy nagyon rövid ideig, de távolról sincs így. A versengő kis közép-európai országok között, jelenleg a „futottak még” kategóriába tartozik. A mai magyar politika, az „egy fej, egy akarat”-féle kormányzás előbb-utóbb önmaga karikatúrájává válik. A történelem ebben az egyben megbízható, a diktátorok mind elbuknak egyszer, kicsik és nagyok egyaránt.

Jórészt a mai magyar belpolitika által generált körülmények okozzák, hogy a fiatalok, különösen a diplomások százezrei külföldön keresik a jobb megélhetést, tehetségük-tudásuk kibontakozását, megbecsülését. Merő önámítás és hiú ábránd a magyar kormányzat részéről, hogy majd évek múlva, gazdag tapasztalatokkal felvértezve mindannyian hazatér­nek, és hathatósan hozzájárulnak Magyarország felvirágoztatásához. A jó emlékű Czeizel Endre, a világszerte ismert genetikus mesélte rezignáltan, talán a legutolsó tévéinterjúja alkalmával, hogy gyakori londoni tartózko­dásai idején mindig ugyanabban az étteremben étkezett, s mindig ugyan­annál a magyar felszolgáló asszonynál rendelte meg az étkét. Az asszony évekkel korábban a jobb kereseti lehetőség és életminőség reményében hagyta el férjével együtt Magyarországot. Legutolsó ottlétekor Czeizel hogylétük felőli érdeklődésére így válaszolt: „Most már egyenesben va­gyunk, lakást vettünk. Nem megyünk haza, végleg itt maradunk. Nem ké­rünk az otthoni életből. Nem érdemes magyarnak lenni.” Félő, hogy ez az egyszerű asszony nincs egyedül a véleményével és döntésével, s a kül­földön élő sok ezer fiatalnak, főként magasan képzett értelmiségnek a zö­me is hasonlóan vélekedik, és a jobb anyagi és társadalmi megbecsülés, a rendezettebb, emberibb körülmények, a valódibb és működő demokrácia vonzásában a végleges maradás mellett dönt, esetleg nyugdíjasnak vagy csak öreg korára, meghalni tér haza.

Ha kinézünk a világba, azt látjuk, hogy megjelent egy új fenyegetés is az Iszlám Állam által reprezentált muzulmán világkalifátus víziója formá­jában, amelynek nevében eme terrorszervezet katonái élő adásban brutá­lisan gyilkolnak. Emberek milliói menekültek és folyamatosan menekül­nek el a térségből a fenyegetettség és a nyomor elől, és veszik útjukat Eu­rópa felé. Szerinted hova vezet ez?

– Ilyen drámaian súlyos, szinte beláthatatlanul tragikus következmé­nyekkel fenyegető kihívással talán csak az ókorban nézett szembe ha­zánk, a keresztény Európa, mint amilyen a napjainkban már népvándor­lási, sőt inváziós jelleget öltő migráció. A beszélgetés születése idejében milliós nagyságrendű tömegek özönlenek Afrikából, Kis-Ázsiából, Ázsi­ából Európába az életveszély elől vagy a nyomorúságos életből menekül­ve egy emberibb élet reményében. Döbbenetes látvány, ahogy végelátha­tatlan sorokban kígyózik a tömeg vasúti sínek mentén, autópályán, erdei­mezei ösvényeken. Asszonyok hátukon apró gyerekkel, öregek, fiatalok, nők, férfiak konok elszántsággal menetelnek egy megálmodott cél felé. A jóléti országokba bárhová, csak haza ne, jelszó alatt. Micsoda körülmé­nyek késztethették őket erre a kockázatos lépésre? Talán csak a tehetetle­nek, a nagyon öregek, az aggastyán korúak maradhattak otthon. Bonyo­lult és drámai kihívás ez Európa országai számára, amely sürgős és hu­mánus megoldásra vár. Egyensúlyt kell teremteni a humanitárius kötele­zettség és a biztonság között. Rendkívül súlyos probléma. Ezért születik annyi hibás, kellően át nem gondolt döntés. Ha nem sikerül őket konszo­lidált körülmények között ellátni, és néhány éven belül visszatelepíteni hazájukba, Európa etnikai térképe és sajátos kultúrája drámai, sőt kataszt­rofális módon megváltozhat. A kényszerű együttélés, a várható súlyos adóteher idegengyűlölethez, etnocentrizmushoz vezethet, és rövid időn belül akár véres összetűzések, regionális háborúk gerjesztője lehet. Jelen pillanatban azonban segítségre szorulnak a hazájukat elhagyni kénysze­rülők. Sürgős és hathatós segítségre, még akkor is, ha ez a terroristák és másfajta bűnözők beszivárgásának veszélyével, valamint súlyos anyagi megterheléssel jár, ami majd – mint mindig – a munkavállaló kisember adójában fog a legsúlyosabban manifesztálódni.

Magyarország – mint történelme folyamán mindig – most is ütköző­pont kelet és nyugat között. Földrajzi helyzete révén a nyugati és északi országokba tartó migráció útvonalába esik. Ezzel olyan teher zúdul rá, amely – szegény ország lévén – messze meghaladja lehetőségeinek hatá­rait. Kormánya pedig a jelek szerint a nyugati államokban ellenszenvet kiváltó és meglehetősen ellentmondásos intézkedéseket foganatosít. A ki­épített határzár nem oldotta meg véglegesen a problémát, mindenesetre egy időre csökkentette a feszültséget. Ugyanakkor sokakban az egykori vasfüggöny nyomasztó emlékét idézte fel. Világméretű tragédia lenne, a történelmet fél évszázaddal visszaforgatná, ha az Európai Unió államai arra kényszerülnének, hogy lezárják, fegyveres védelem alá helyezzék határaikat, mert csak így védhetik meg a jólétet, a törvény uralmát, a nyu­gati zsidó-keresztény civilizáció megannyi vívmányát, és általában a sza­badságot egy olyan világ elől, amelyet eláraszt a nincstelenek tömege, a szegénység, a nyomor, egy idegen civilizáció páriái. Ez a bezárkózás her­metikusan zárt társadalmat eredményezne, amely – gazdag történelmi ta­pasztalatok bizonyítják – romboló hatással van az emberi tudatra, a gon­dolkodásra, az ítélőképességre. Hátborzongató, félelmetes kilátás, újra az elszigeteltség, a beltenyészet várna ránk.

Lehetetlennek és embertelennek tűnő eljárás viszont háborús menekül­tekre és a jobb életre vágyókra osztani őket. Nyomós ok nélkül senki sem hagyja el otthonát, és nem vág neki minden veszélyt vállalva gyalog a nagyvilágnak. A magyar kormány nem felejtheti el, hogy az 56-os mene­kültek százezreinek zöme sem a várható megtorlás elől menekült, hanem a határzár megszűntét kihasználva a jobb, emberibb élet reményében hagyta el elszegényedett, kifosztott, soha igazi demokráciát nem látott ha­záját. Nagyon sokan, főként a legértékesebb emberanyag, sohasem tért vissza. A nyugati államok akkor nem szelektáltak, hanem segítettek.

Nem érdemes azonban hosszan időzni ennél a rendkívül kényes és bo­nyolult problémánál, mivel okai, indító rugói, gerjesztői az átlagember számára beláthatatlanok. Az arab világ forrongása nem új keletű. A síiták és szunniták dogmatikai és ideológiai ellentéte Mohamed haláláig (632) nyúlik vissza. Ez a viszály és gyűlölködés napjainkban azonban erősen telítődik hatalmi érdekellentétekkel.

Az egymást takfírnak (eretneknek) tartó ellenfelek viszályában, amely a Korán különböző értelmezéséből ered, az enyhülés egyelőre nem vár­ható. Ahhoz új prófétának, új Mohamednek kellene megszületnie, aki összebékítené a széthúzó arab világot. Jelenleg csak az ádáz Nyugat-elle- nesség köti őket össze. Vallási alapon mindent gyűlölnek, ami a nyugati civilizációval kapcsolatos (női egyenjogúság, ruházkodás, demokrácia stb.). Jellemző, hogy az Iszlám Állammal szövetséges Boko Haram neve „nyugatról semmit” jelentésű, azaz nem szabad se mutatni, se oktatni semmit, ami a nyugati civilizációval összefügg.

E beszélgetés idején a zűrzavar és feszültség még megállíthatatlanul tart, sőt fokozódik. Nyilvánvaló azonban, hogy az unió összeomlása, a teljes humanitárius katasztrófa, a modern világ vívmányait, a szabadsá­got, a nyitottságot, a toleranciát, az alapvető emberi jogok biztonságát, a nők egyenjogúságát, a parlamentáris demokrácia minden eredményét ve­szélyeztető világméretű probléma megoldása nem lehet a közép-európai kis országok feladata, még a fejlett nyugati államoké sem. Világméretű összefogás, a világ nagyhatalmainak szoros és korrekt együttműködése szükséges, ha kell közös katonai erővel lecsapni a magát Iszlám Állam­nak nevező terrorista szervezetre. Ezt követően, konszolidálva a helyze­tet a migránsok hazájában, fokozatosan visszatelepíteni őket.

Fejtegetéseink végére néhány kényelmetlenül tolakodó kérdés: Vajon ki pénzeli, ki látja el fegyveres és anyagi utánpótlással az állandóan har­coló és gyilkoló Iszlám Államot? Miért nem kapcsolódnak be radikális módon a dúsgazdag arab államok a migráció problémájának megoldásá­ba? Honnét van pénzük a nyomorúságból menekülő migránsoknak az embercsempészek lefizetésére, az irdatlanul hosszú út kiadásaira? És még sorolhatnám. Aki ezeket a rébuszokat megfejti, Nobel Békedíjat érdemel.

Cikkajánló

uzenet2

Üzenet – Gyüre Lajos könyvismertetője

Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely …