Szeretnénk, ha szeretnének?

Van a sokrétű szlovák−magyar  viszonyban egy elem, amelynek véleményem szerint kevés figyelmet szentelünk. Ez pedig a következő, eléggé profánul hangzó mondattal írható le: ki kit néz le a két nemzet tagjai közül, ki kire kíván (akár tudat alatt is) felnézni – magyarán: kinek kivel szemben vannak komoly komplexusai.

Ez a lélektani momentum ugyanis szerintem sok esetben a szlovákiai magyarság nyílt vagy tudatalatti viselkedésének egyik mozgatórugója, asszimilációs sodródásának egyik hajtóereje.

Nem új jelenség ez persze a Nap alatt. Az úgynevezett kultúrfölény megléte vagy propagandaeszközként  való használata végighúzódik az emberiség történelmén. Ez a tudat hathat az egyénre, és hathat az egész közösségre. Ha az egyén sodródik  ilyen útra, más jellemzőkkel felruházva, esetenként némi lelkiismeret-furdalással terhelten, vagy éppen hiperkompenzációs feszültségektől indíttatva, volt közössége ellen fordulva – individuumként éli tovább az életét, de a közösség számára  elveszik. Kis népek, kisebbségi közösségek esetén azonban az önmagába vetett hit eltűnése és a közösség felmorzsolódása van a folyamat végén.

Bibó István így írt erről a jelenségről: „Bár mindenféle  asszimiláció lényegében azonos tartalmú folyamat, érdemes figyelnünk arra a különbségre, mely egyének különálló, személyes, egyéni asszimilációja és az egész közösség globális, együttes asszimilációja között van. Az egyéni asszimiláció esetében a hangsúly az egyik közösség elhagyásán vagy meghatározó erejének és kötőerejének a megszűnésén és valami máshoz való csatlakozáson van. Az együttes asszimilációnál a hangsúly nem a közösség egyéni elhagyásán, ha- nem az egész közösség feloldódásán, meghatározó erejének fokozatos csökkenésén, a közösségi hovatartozás  egyéb meghatározói mellett való háttérbe szorulásán van. Az együttes asszimiláció semmivel sem egyszerűbb és könnyebben lezajló folyamat, mint az egyéni, annál semmivel sem egyszerűbb és könnyebb, mert hiszen egyéni asszimilációkból tevődik össze. Legfeljebb az teszi aránylag észrevétlenebbé és lassúbbá, hogy az érdekeltek nem egyenként, hanem sokadmagukkal mennek át rajta.”

A folyamat hátterével, indítóokaival való foglalkozás csakúgy elkerülhetetlen, mint az azokat fékezni tudó mechanizmusok felkutatása. „Az asszimiláció folyamatát a legkülönbözőbb tényezők tehetik nehezebbé vagy könnyebbé: mindenekelőtt a régi közösség meghatározó erejének a foka, a két közösség közti távolság nagysága, az új közösség vonzóereje, belső rendje és egyensúlya, viselkedése az asszimiláltakkal szemben stb.” – folytatja Bibó. Szerinte is meghatározó elem a két közösségről alkotott – vagy kialakítandó  − kép: esetünkben az általános kép a magyar és a szlovák nemzetről, illetve ezek kölcsönös viszonya: milyennek látja nagy általánosságban az átlag magyar a szlovák közösséget, és fordítva.

Az ezzel kapcsolatos nézetekkel és félelmekkel szlovák értelmiségiek is foglalkoztak. Az idézetek azt mutatják, mennyire mélyek a beidegződések a témában. Klenóc város választott tanácsa határozatának  ezzel kapcsolatos alapmondata az 1870-es évekből így hangzik: „A nem magyar nemzetek kérelmeinek magyar-arisztokratikus fogadtatása, ha azt a magyarok időben le nem gyűrik magukban, az egész országot pusztulásba sodorja.” Štúr sem adja alább: „A magyarok önmagukat tartják a legtöbbre, s ezzel bitót állítanak más nemzetek feje fölé.” Vladimír Mináč alaphivatkozásként az Itt nemzet él című esszéjében báró Eötvös József egyik kijelentését idézi, mint a magyar szupremácia mintamondatát: „Minden nemzeti törekvésnek alapja: felsőbbségének érzete. A célja: uralkodás.” A 19. század végi csalódások hatásának  le- csapódását pedig ekképpen fogalmazza meg Mináč: „Az újabb és újabb csalódások következményeképpen   kialakult egy komplexus, amely a magyarokhoz való viszonyunkat irányította:  ennek meghatározó eleme a gyanakvás és a bizalmatlanság volt. A bizalmatlanságnak, meg nem értésnek és ellenséges viszonynak ez a forrása kezdettől fogva létezik: a szlovák mozgalom markánsan plebejus jellegű.” S hadd teljesítse ki a képet a Kollártól eredeztetett alapjelszó: „Aki élni akar, hajladozzon.” Sőt, a Pešťbudínske vedomosti programcikkében a 19 század végén még ennél is tovább megy: „Ezért nem szégyenkezünk, de nem is késlekedünk nyíltan kijelenteni, hogy a (magyar) hazafiság önmagában, szlovák nemzetiségünk  elismerése nélkül, számunkra teher.”

Vannak, akik később, Csehszlovákia megalakítása után is viszik tovább a vonalat. Daniel Rapant 1930-ban nem kertel, Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia című írásában nyíltan elmondja, ami a szívén van: „Ezer éven át szolgálta a többi nemzet a magyarokat. Uralkodó helyzetüknek köszönhetően az országban a magyarok kisajátították a többi nemzet munkájának eredményeit is.” Nem más ez, mint egy torz mítosz a javából: igaztalan és igazságtalan – de él.

Magyarán: a szlovákság egy részében az elmúlt közel két évszázad folyamán – bizonyos fokig érthetően − kialakult egy kisebbségi érzés a magyarokkal szemben. Ennek a nyomai a mai szlovák társadalomban is megtalálhatók, ez a beidegződés élteti véleményem szerint a ma is fellelhető primitív, zsigeri magyarellenességet. Ezt persze lehet neveléssel befolyásolni, de ezen a téren a helyzet igencsak felemás. A legmeggyőzőbb bizonyíték eme komplexus meglétére a jelenkori szlovák parlament működése. Ha megnézzük, milyen politikai jellegű határozatokat fogadott el a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa az elmúlt öt évben, akkor ott a magyarsággal, Magyarországgal kapcsolatos kérdések kiemelkedően dominálnak. A helyzet pikantériája abban van, hogy azok, akik szóban a legjobban ágálnak amellett, hogy Szlovákia független ország és a szlovák identitást a magyaroktól és − kisebb mértékben − a csehektől való függetlenedésből vezetik le, lényegében úgy viselkednek, mintha napjainkban is a Magyar Királyság alattvalói lennének. Ami- kor 2009-ben, az Európai Parlamentbe  történő választások kampányában az MKP egyetlen egy közös rendezvényt tartott Esztergomban magyarországi testvérpártjával, a Fidesszel, a szlovák parlament  másfél napig tárgyalta az ügyet és külön határozatot  fogadott el eme lépés kapcsán. (Az viszont senkit sem zavart, hogy Robert Fico akkori miniszterelnök részt vett Prágában a szociáldemokraták  nagygyűlésén, és fordítva, a cseh vezetők is többször megjelentek szlovák testvérpártjaik  rendezvényein.) 2010-ben, amikor a magyar parlament  egy átgondolatlan időpontban elfogadta a kedvezményes visszahonosításról szóló törvényt, a szlovák parlament ismét két napos üléssel válaszolt erre, s elfogadta a szerencsétlen ellentörvényt. 2011-ben, az új magyar alaptörvény elfogadásakor a világ parlamentjei közül egyedül a szlovák parlament reagált hivatalos határozattal, amelyben többek közt elítélték az alaptörvény ama részét, amely határozottabb odafigyelést ír elő a magyar alkotmányos szervek számára a külhoni magyarság vonatkozásában.

S hogy ne legyünk egyoldalúak: néhány magyarban valóban máig él egyfajta lekezelő hozzáállás a szlováksággal szemben, amely esetenként csak fokozza a fent leírt szlovák gátlásokat.

A szlovák (csehszlovák) hozzáállás már a múlt század húszas éveiben megpróbálta megalkotni a fenti gondolati konstrukció ellentettjét. Megpróbálták a szlávság presztízsét  minél magasabbra, s ugyanakkor a magyarság presztízsét  minél mélyebbre szorítani. Betelepítéssel, telepes falvak létrehozatalával a kompakt magyarlakta régiókban, a közigazgatási határok átszervezésével, szláv hivatalnokok  és a szláv − először a cseh, majd a szlovák − nyelvek használatának  erőltetésével és a magyar nyelv használatának korlátozásával próbálták meg szétzilálni a magyar tudatot. Ennek az igyekezetfolyamnak a máig ható, legerősebb gócpontjai a magyar gyerekek szlovák iskolába csalogatása, a sajtó − kiemelten a magyar nyelven írott sajtó − felhasználása a magyar nemzettudat pilléreinek aláásására, legdurvább lépése pedig a teljes szlovenszkói magyar értelmiség kitelepítése volt a második világháború után. Ennek a hol erősebb, hol gyengébb intenzitású,  de folyamatosan  jelen levő igyekezetnek idővel meg is lettek az eredményei. Az alapsugallat az volt, hogy magyarnak maradni valami vaskalapos, ósdi dolgot jelent, a trendi az, aki az úgymond hivatalos érvényesülés nyelvét, világlátását teszi magáévá. Magam is találkoztam olyan nagymamákkal, akik büszkék arra, hogy az unokájuk − aki már nem is tud magyarul − milyen jól bírja az „államnyelvet”,  a városba szakadt gyerekeik otthon is már csak a „hivatalos” nyelvet használják.

Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül, hogy a lelki elidegenítési folyamat ért el sikereket. S bizonyára összefügg ez a helyzet négy további ténnyel is. Az első: a szlovákiai magyar értelmiség aránya a féloldalas szlovákiai magyar társadalomban  csak fele az országos átlagnak. A második: a modernizációs folyamatok rossz értelmezése is efelé viszi el a dolgokat. A harmadik: gyakran megjelenik a képben az érdek, a mindenkori hatalom ezzel a torz manipulációval is ügyesen tud játszani. S ott van valahol a képben a szlovákiai magyar értelmiség felkészületlensége is. Több, a szlovákokkal való érintkezésben szerepet vállaló magyar értelmiséginek nincs egyetemi képzettsége, s ez érezhetően − és lényegében érthetetlen módon − frusztrálja őket. Úgy érzik, szlovák értelmiségi barátaikkal való kapcsolataikban nem versenyképesek, ezért gyakran szinte automatikusan  elfogadják azok premisszáit. Csak hát a szlovák értelmiség önmagában is a leggyöngébb ebben a régióban, a saját nemzete dolgait nem képes mindig adekvát szinten kezelni − nem beszélve arról, hogy számunkra a kínálatuk a nullával egyenlő. Bosszantó, hogy hiányoznak a közös platformok, viták, lapos a közbeszéd – s így nem alakul- hatnak ki értelmes közös víziók sem.

Nos, az az érzésem, hogy egy nagy gödör mélyére érkeztünk, ahonnan nehéz kiutat találni. Egy esély van: önmagunk  újrafogalmazása.

„A beteg szervezetet az egészség hiánya kínozza” – mondja Rejtő Jenő. „A beteg lélekben a lélek hiánya fáj.”

Keressük meg saját autentikus lelkeinket.

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …