Vérben született igazság

Ünnepi beszéd 2010. október 22-én Miskolcon, a Fráter György Katolikus Gimnázium aulájában.
Itt vagyunk Miskolcon, együtt, magyarok, és emlékezünk. S az emlékezés kapcsán keressük is – önmagunkat  és igazságainkat. Létünk, tetteink, gondolataink értelmét és erejét.

Ereje van ma is 1956 üzenetének. Erő, amely arra késztet, hogy országhatárokon innen és túlról találkozzunk a mai ünnepségeken, hogy együttlétünk ünnepi, felemelő pillanataival megtiszteljünk mindenkit, aki 1956-ban és azóta tanúsított kiállásával hozzájárult  ahhoz, hogy ma szabadon és mesterséges korlátozások nélkül elmélkedhetünk történelmünk összefüggéseiről.

Külön öröm számomra, hogy a közigazgatási határon túl élő magyarként jelen lehetek ezen a szép ünnepségen. Talán üzenet is, itthonra és otthonra egyaránt. Szimbólum, amely azt mondja, hogy félre kell tennünk a bizonytalanságot és a féloldalas magyarázatokat, amely felmutatja, hogy 1956 a miénk is, a nemzet minden tagjáé. Még akkor is, ha ötvennégy évvel ezelőtt mi, külhoni magyarok mintegy karanténból  voltunk kénytelenek szemlélni a történéseket. Trianonig ugyanis együtt éltük meg történelmünk minden eseményét – még akkor is, ha bizonyos korszakokban, mint például a török hódoltság korában, szintén különböző fennhatóságú területek életlehetőségeinek prizmáján keresztül voltunk kénytelenek látni – voltak kénytelenek látni eleink – vívódásainkat és küzdelmeinket. Szellemileg, lelkileg azonban egyek voltunk, egy pillanatig nem volt kétséges a nemzet  belső egysége. Szállásterületünkön egyetlen település sem lett muzulmánná, népünk a legrosszabb időkben sem adta fel hitét és egységre törekvő igyekezetét. Utoljára ilyen közös megpróbáltatás-élménysor a második világháború időszaka volt, s később bizonyos fokig az 1989 utáni történések, amikor ott ültünk a rádió és a televízió mellett, és szurkoltunk az – úgymond – legvidámabb barakk polgárainak azért, hogy legyenek sikeresek, mutassanak meg ismét valamit a magyar bátorságból és ügyességből, amely példa lehet a régió népei számára. Tudtuk, ha Magyarország sikeres lesz, az egy picit a mi sikerünk is, ez a mi esélyeink növelésének a lehetősége is.

1956 és 1968 két olyan kataklizma, amelyek zavaró intermezzóként ékelődnek be ebbe a folyamatba. 1968 azért, mert akkor a szovjet világbirodalom intrikája egymással szembeállított minket, 1956 meg azért, mert bár szurkoltunk, szurkoltak apáink is, de a nyilvánvaló korlátok miatt fizikailag nem kapcsolódhattunk be a történésekbe. Az ezen izoláltságból fakadó zavarodottság máig érezhető a határon túliak hozzáállásában. Ezért is köszönöm, hogy itt lehetek, s szólhatok önökhöz, mert ezzel a gesztussal újból üzenhetünk mindenkinek: ha elfogadjuk, hogy 1956 a magyar nemzet szabadságáért vívott küzdelem volt, akkor azt joggal érezheti magáénak a nemzet minden tagja, annak üzenetét joggal vállalja fel minden magyar – még akkor is, ha de facto a küzdelmekbe személyesen nem is tudott belekapcsolódni. A máig szóló üzenet így egyértelműen mindnyájunké.

Mi lehet ez az üzenet napjainkban?

Talán az, hogy az igazságot nem lehet elhallgattatni, az igazság előbb-utóbb  győzni fog. Akkor  is, ha néha óriási túlerővel áll szemben, akkor is, ha a hazugságok, a manipulációk ideig-óráig ellepnek, agresszív rozsdaként  látszólag felmarnak mindent. Mert mi más lehet október 23-a itt, a 21. század elején, a győzhetetlennek hitt világbirodalom, a Szovjetunió felbomlása után közel két évtizeddel, mint az igazi győzelem valódi ünnepe. A nagy, mindenki által vágyott igazság elemi helyreállásának emléknapja.

Persze, a történelem, s benne a mi kis élettörténeteink  sem egysíkú folyamatsorok. Senkinek nem lehetett könnyű megtapasztalni 1957. május 1-jét, a budapesti százezres felvonulást. Nem volt könnyű – a legvidámabb barakk polgáraként sem – átélni a Kádár-kor összekacsintós simlizéseit. Magyarország   máig  ettől  szenved, a  magyar társadalom egyértelmű dinamikájának ma ez a legnagyobb visszafogója. Az, hogy még jóformán véget sem ér a kiejtett mondat, a tudatalattink már azt vizsgálja, hogyan lehet negligálni, megkerülni vagy legalább is módosítani az éppen kifejtett szándékot.

A magyar történelemben  bőven vannak azonban olyan mozzanatok, amelyeket véleményem szerint nem igazán lehet csak emberi ésszel megmagyarázni. Valami többről, létfelettiről van szó ezekben az esetekben. Nem is csupán shakespeare-i mélységű drámákról, inkább valami mélyebb, spirituális megtartó erőről.

Megvallom Önöknek, erre a beszédre készülve tegnap meghallgattam Kádár János utolsó beszédének felvételét, amelyet 1989. április 12-én mondott el az MSZMP Központi Bizottságának ülésén. Az a Kádár valóban egy szétesett ember benyomását  kelti, valahol az őrület határán. S lényegében ő maga mond ítéletet saját maga felett: nem tudja túltenni magát azon, amit el- követett, főleg azon nem, hogy megölette Nagy Imrét. Elmondja azt is, hogy a saját hatalma elismerését féltette, miután Nagy Imre nem volt hajlandó sem posztot vállalni az új – úgymond – forradalmi munkás-paraszt kormányban, de írásban lemondani sem a miniszterelnöki posztról. Ezért az egyértelműségéért kellett meghalnia – mondja ki indirekt módon Kádár.

Kinek van tehát igaza, kinek volt igaza? Az oroszokhoz átállt Kádárnak vagy a magyar nemzethez a halálig hűnek maradt Nagy Imrének? Azt még beállíthatnánk a pszichikai folyamatok hatásának, hogy Kádár jobb keze aznap bénult meg, amikor leváltották őt az MSZMP főtitkári tisztségéből. Az ugyanis egy pillanatig nem kétséges, hogy ezt a lépést meg kellett tenni – sőt, ezt a lépést sokkal korábban kellett volna megtenni. Ám mit mondjunk annak a vitathatatlan ténynek a tudatában, hogy Kádár János azon a napon,

1989. július 6-án halt meg, reggel kilenc órakor, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre perét újratárgyalta és felmentő ítéletet hozott.

Szinte bénító látni a misztikumot ezekben a történetekben. Kádár szinte könyörgött a feloldozásért. Kerényi Lajos szerint – az új Mindszenty-filmben mondja ezt – a Mindszenty-per vérbírája is esdekelt a bűnbocsánatért halálos ágyán. Hozzáteszem: Pozsonyban találkoztam azzal a pappal, akit Gustáv Husák hívatott a halálos ágyához, hogy feloldozza őt.

Létezik misztikum a történelemben? Létezik történelmi igazságosság? Ha igen, akkor remény is van. Akkor, nekünk, magyaroknak, esélyünk is van.

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …