Duba Gyula: Merre megy a világ? (A válasz kísérletének csődje) + Epilógus a kezdetekről

Duba Gyula íróval Csáky Pál beszélgetett. Megjelent az Üzenet c. könyvben, melynek epilógusát is Duba Gyula írta.

Furcsa ez a modern világ, mintha eldurvulóban lenne. Néha azt érez­zük, inog minden körülöttünk, a sajtóból naponta zúdul ránk kétes értékű információáradat. Merre megy szerinted a világ?

– „Európa morál nélkül maradt.” Mondat egy híres műből, 1929-ből: José Ortega Y Gasset spanyol filozófus La Rebelión de Las Masas (A tö­megek lázadása) című könyvéből. A szerző Európa korabeli válságát, a civilizáció mély ellentmondásait taglalja benne. Műve nem váltotta meg földrészünket a második világháborútól s annak tragikus kísérő jelensé­geitől. Az első világháború megrendítette, a gazdasági válság megnyo­morította, a második világháború pedig letarolta Európát. Atomveszélyt, majd vasfüggönyt és kétpólusú világot szült. Fél évszázadig kettéhasadt civilizációban éltünk. Melyet demokratikus globalizáció és egyetemes felmelegedés követett, s ma újra ott vagyunk: Európa morál nélkül!

Szemlélődésünk történelmi visszapillantást kíván. A Nagy Francia Forradalom (1789) óta zaklatottan változik az európai gondolkodás. Mintha bizonytalanság és folyamatos válságérzet kísértené. A „cogito, er­go sum” és Newton kozmikus világképe után figyelme mindinkább az (európai) emberre irányult, aki egyre elégedetlenebb létével és önmagá­val. Mintha alkotói eredményei mind pesszimistábbá tennék! A jelensé­get néhány példával érzékeltetem. Már Goethe így írt: „Bölcsebb és belá- tóbb lesz az emberiség, de jobb, boldogabb és cselekvőbb nem lesz.” Stendhal 1829-ben így látta a művészet jövőjét: „Száz esztendő alatt a szabadság megöli a művészi érzést. A kétkamarás rendszer meghódítja majd a világot, és szíven szúrja a művészeteket. Szép templomok építése helyett arra fognak gondolni az uralkodók, hogy elhelyezzék tőkéiket Amerikában, s bukásuk esetén gazdag magánemberek lehessenek… Men­jetek cukorültetvényeseknek és porcelángyárosoknak, akkor hamarább lehettek milliomosok és képviselők!” – tanácsolja a művészeknek. Karl Jaspers heidelbergi filozófus szerint minden új nemzedék elölről kezdi a válságát, a maguk módján érzik a hanyatlást és várják az összeomlást. Spengler Der Untergang des Abendlandes (A nyugat alkonya) című hí­res-hírhedt művében pedig a kultúrák sorsát – születés, élet, hanyatlás -, a kultúrhalál lehetőségét és törvényszerűségét bizonygatja. Fábry Zoltán annak idején „a nyugat amatőr jósának” nevezte őt! Figyelemre méltó, hogy Ortega korában sem az érvényesülő fasizmust, sem a készülődő szo­cializmust nem tartotta alkalmas államformának arra, hogy a válságot megoldja, de érdekes, hogy a nemzetállamot sem fogadta el megfelelő rendezőelvként. Olyan államformát képzelt el, amely leginkább a mai eu­rópai „államszövetség” eszményéhez hasonlítható.

Merre megy a világ? A kérdés gondolatisága, tárgyiasítása bonyolul­tabb és nyomasztóbb, mint valaha. A műszaki fejlődés következtében az eseményeket és történéseket szinte egyidejűségükben érzékeljük. Az in­formációs rendszerek a tények óriási tömegét tárják elénk. Világméretű valóság bűvöletében, dilemmák, titkok és rejtélyek, abszurd dolgok és megfejthetetlen összefüggések káoszában téblábolunk. Az emberiség gondjai rohamoznak állandóan, bennünk nyüzsögnek és ámítanak, teli a tudatunk anélkül, hogy értelmezhetnénk őket. Már a borzalmak sem hat­nak ránk, immunisak vagyunk velük szemben. A tények káoszában mint­ha a régi mondást hallanánk: nem káptalan a fejem. Szellemi fogékony­ságunk sínyli meg a bábeli zűrzavart. Közönyösen sodor az átlagos és megszokott, visz a könnyen emészthető és tömeges felé, ahol a minden­napi formák és lapos közhelyek langyos vizében, bensőséges pocsolyájá­ban leledzünk.

Látjuk, hogy a világot elárasztotta az értéktelen információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni? Elvész a szel­lem ebben a kavalkádban? A jelek szerint Európa a legtanácstalanabb kontinens. Meg lehet szerinted ezt a folyamatot állítani?

– „Elvész a szellem ebben a kavalkádban?” Eltűnnek vagy átalakulnak a klasszikus értékek? Szívesen válaszolnám: nem tudom. Tükrözné az ál­talános helyzetet, akár „világállapotnak” is nevezhetnénk. A példák visszautalnak: máskor is így lehetett. Az európai pesszimizmus – nem „europesszimizmus!” – folyamatos. De talán egyszerűbb világban nem volt ennyire nyilvánvaló! Helyén való gondolat: „a jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb kontinens.” Mintha az emberi civilizáció ko­rábbi „zászlós hajója” iránytű nélkül bolyongana a nyugtalan világtenge­ren! Romantikusnak tűnő kép, mit keres (poszt)modern korunkban? Di­lemma ez, a gondolkodás nagyfokú elbizonytalanodását sejteti. A meta­forák alighanem többet mondanak, mintha érzéseinket, következtetésein­ket logikával szeretnénk aládúcolni Mintha a létünk csak közvetve, meta­forákkal és szimbólumokkal lenne megközelíthető. Az időről szóló jelzők – gyorsuló, rohanó, változó idő – meggyőzően dokumentálják, mennyire a függvényei vagyunk. Apák és fiúk ellentétei ma érvényesülnek igazán! Mintha a nemzedékek közötti árkok szakadékokká mélyülnének. Az ér­zékelés és ízlés vágtájára, a kor valóságának és igazságainak követhetet­len változására, igazságérzetünk brutális metamorfózisaira figyelmeztet­nek. A globalizmus kiismerhetetlen azonosságán belül az érdekek és el­lentétek harca, a részletek aprózódása doppingol. A lét szorgos malomkö­vei kérlelhetetlenül őrlik a nemzedékeket.

Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapaszta­lataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet? Melyek voltak éle­ted meghatározó élményei?

Nemzedékem, nevezzük harmincasoknak, akik a múlt század első harmada végén születtek, vegyesen élte meg a huszadik századot. Ka­maszként látta a háborút, harcolnia még nem kellett, de tragikumában bő része volt, testközelből ismerte meg az ínséget, a pusztulást, a halált. A felszabadulás és a béke különös létélményt hozott számára, a fellélegző világban a „társadalmon kívüliség” állapotát. A „Benes-dekrétumok” egyetemes léthelyzetet teremtettek, melyet fiatalon megéltünk. Formálta igazságérzetünket, meghatározta sorsunkat. Sajátos paradoxon követke­zett belőlük. A diktatúra – a moszkvai bátyuska! -, mely lehetővé tette azokat, és politikai létalapot jelentett a számukra, új hatalmi helyzetében, szabadságunkkal együtt visszaadta korábban elvett jogainkat. S olyan időben éltük meg mindezt, cseperedő fiatalként, amikor a kamasz önma­gára ébred, érzékeny ifjúvá serdül, kitáruló érzés- és ösztönvilága a szép­ség és jóság várományosává, az emberség tudatos vállalójává teszi, majd felnőtté lesz, családot alapít és férfivá érik, delelőre ér és öregedni kezd, miközben része egy felívelő és érvényesülő, majd elbizonytalanodó, s vé­gül összeomló társadalmi rendnek, amely a szocializmus volt.

„Merre megy tehát a világ?” Olcsó és kihívó szellemeskedés lenne azt mondani: amerre a part szakad! Méltatlan lenne, mégsem nehéz belátni, hogy „van benne valami…!” Annál is inkább, mert egyéb körülmények, szemmel látható növekedések és látványos értékvesztések sugallják. Or­tega szerint a nagy francia forradalommal indultak olyan tendenciák, amelyek azóta egyre erősödnek. Az eltelt majd 150 évben az emberiség száma 800 millióról 1800 millióra növekedett. Alig száz év múltán ma ez a szám kb. 7 milliárd, tehát 7000 millió. S a közeljövőben, 35 év múltán a szám 10 milliárd lehet. Nem könnyű átérezni! Ha igaz, hogy a világűr, a kozmosz egyre tágul, méghozzá a fény sebességével, tudatunk a nagy számokat nem képes elgondolni, reálisan tárgyiasítani. Már az állandó tá­gulás jelensége meghaladhatja a képzeletet. S amikor értesülünk, hogy a tudósok felfedeztek egy bolygót, amely földünkhöz hasonló környezettel rendelkezik, bár kétszer olyan nagy, tehát elméletileg élet is lehet rajta, ám ez a „kozmikus útitárs” 29 fényévnyire van tőlünk, akkor az ész tehe­tetlen, és a képzelet feladja a reményt. Ebben csak hinni lehet! Vagy a vi­lág létét érintő számítások! Milyen jelentősége lehet az évmillióknak, év­milliárdoknak, amikor az emberi jelenlétről árulkodó, tárgyi bizonyítéka­ink alig félmillió évesek? írásos kultúránk-emlékezetünk kb. 10 000 év­nyire nyúlik vissza az időben! Persze a tudományos gondolkodás teszi a dolgát, helyesen, de az „egyszerű agy” elfárad, a képzelet megérzi hatá­rait. Az embert a dolgok uralják… De ha a másik irányba indulunk, a ki­csiny dolgok, a mikrovilág felé, sem járunk jobban. A szemmel nem lát­ható dolgok tartománya régóta létezik, ám a nanotechnológiák vívmányai már szintén kívül esnek a képzelet határain. S amikor halljuk, olvassuk, hogy egy hajszálnyi anyagban lyukat fúrnak, s bizonyos műszaki pará- nyok nanoméretűek, már csak a hit segít. S tényként vesszük, hogy ma az emberi tudomány »belátja a végtelent és anyagiasítja a „semmit”!«

Az ókorból kinövő európai gondolkodást, a hit kíséretében olyan esz­mék határozták meg, mint a tudományosság és a humanizmus. A műsza­ki fejlődés, a technikai vívmányok pusztító erőit az életet óvó elvek, az embert védő szolidaritás tartotta egyensúlyban. Akárha az ember legin­kább önmagától féltené – védené magát! A tizenkilencedik századi nem­zeti eszmék térnyerésével, a romboló eszközök növekedésével mintha az egyetemes gondolkodás tudománya, a filozófia mind pesszimistább len­ne! A század végén Nietzsche mondja ki: „Isten halott! Isten halott ma­rad! És mi öltük meg őt!” S a kételkedés kiváló gondolkodója megőrült és belehalt saját szellemi válságába.

A huszadik század igazából az első világháborúval kezdődött, melybe az európai kultúrtudat belerendült. Majd a második világháború betetőz­te és embertelenné tette a brutalitást. S a műre a pontot az atombomba tet­te fel, Hirosima és Nagaszaki az egyetemes megsemmisülésnek, a föld pusztulásának a lehetőségét vitte a gondolkodó tudatba. S talán a globalizmus mai fogalma is erről a tőről hajtott ki, a civilizáció mecha­nizmusa, az emberiség létének a szerkezete áttekinthetetlen! Mintha nem törvényei lennének, csupán tényei és jelenségei. A részletek követhetők s talán kezelhetők, de az okok és összefüggések alig. Churchill híres-hír­hedt mondása a demokratikus társadalomról, amely rossz, de nincs jobb!, fokozottan érvényes. A politika mozgástere „átpolitizálja” az életet. A morális gondolkodást és humánus célszerűséget is. Szűkebb régiónkban, a szocializmus utáni társadalmakban különösen. Korunk hőse – a futbal­lista mellett – alighanem a politikus, a filozófus szerepét pedig a polito­lógus és biztonsági szakértő kezdi betölteni. Sekélyesedik és tömegessé válik a kultúra, technizálódik az alkotás, a szavak a felületen mozognak, s a fogalmak kiürülnek, előtérbe tolakszik a képzelet, mély gondolatok nem fékezik, szabadon csaponghat. Isten halott!, így Nietzsche, s nem tet­te hozzá, hogy helyébe az ember lép, bár érezhette, utalt rá, sejtette…! De azt nem sejthette, hogy a huszonegyedik század nyitányán, a számítógé­pek és digitális tökély korában az emberiség önmagától, az embertől sem lesz képes megvédeni magát! Amikor az élete árán győzni akaró terroris­ta, az önmagát felrobbantó „harcos” minél több ártatlan és gyanútlan ál­dozata halála révén akar megdicsőülni, ez ép emberi aggyal elképzelhe­tetlen! Európai tudattal felfoghatatlan, annyira életidegen!

Mi, magyarok, miben voltunk jók és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban? Ki tudtuk használni a kínálkozó helyezetek, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?

– Tragikus sorstudat lehet, hogy a magyar gondolkodás és nemzeti al­kat annyi indulatos szorongással és szenvedéllyel vájkál múltjában, hogy feltárja léte értelmét, megértse drámáit és megsejtse jövőjét. Aligha van nép, amely oly emésztő kíváncsisággal vizsgálja önmagát, mint mi. Amely annyira szeretné tudni lelki mivoltának rejtélyeit, történelmi elhi­vatottságát és sorsa mozgató erőit. A folyamatos önvizsgálat leköti szel­lemi erőforrásai jelentős részét, meghatározza létszemléletét és közérze­tét, befolyásolja magatartását. Végeredményben öntudatunk és történelmi identitásunk záloga lesz.

A múltunk – az ősmúlt s a régmúlt is – már gyerekkorunkban megérint. A mondák, mítoszok és legendák útján indulva, meseszerűen. Kezdődik a „honfoglalással”, a hét vezérrel és Árpád fejedelemmel, aki egy fehér lóért országot vett Szvatopluktól. Majd a kalandozások révén, a svájci szerzetesek imáival, „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket”, de a vesztett augsburgi ütközet után megcsonkított magyar harcosokkal is, orrukat, fülüket levágva küldték haza a bajorok, ők voltak a „gyászvité­zek”. Mennyi híres tárgy és történet, Botond vitéz buzogánya és Lehel le­gendás kürtje! A kereszténység felvétele és Szent István országalapítása, az Árpád-házi szentek történetei, mennyi szent és mily szép emberi sor­sok! Könyves Kálmán bölcs döntése: boszorkányok pedig nincsenek! Aztán vesztett csata a Muhi pusztán és a szörnyű „tatárjárás”, melyeket IV. Béla életszervező országlása követ. Bár a messzi, dicső múltra vetett pillantást a képzelet és mesélőkedv élteti, a legendák összefüggnek az „önvizsgálódó” érzelemmel. Nagy Lajos hatalmas országa, melynek part­jait „három tenger mossa”, aztán az igazságos Mátyás udvara és kultúr- szomja, aki talán a kor legnagyobb kódexgyűjteményét hozta össze! S közben fel kell figyelnünk István királynak Imre fiához intézett intelme­ire is az idegeneket illetően, akik szívesen látottak a hazában s hasznosak! A német lovagrendek, az olasz tudósok, reneszánsz művészek és a pápa egyházi emberei, főpapjai! A korban pompásan érvényesül az európai magyar jelenlét, a nemzeti királyság a földrész jelentős törvényes hatal­ma, sőt – talán váratlan és friss jelenléte folytán – mintha fontos, egyre szervesebb része lenne.

Fél évezred végére Mohács tesz pontot. Lajos király méltatlan halála a Csele patakban! A tragédia történelmünk nagy metaforája, nemcsak az ország vesztét, hanem a nemzet benső hasadtságának az előjeleit is tük­rözi, s a korai pártütő hajlam tragikusan mély ellentmondásait, melyet a későbbi, akár cinikusnak is mondható paradoxon jelez: több is veszett Mohácsnál! Valamiféle lebegő önteltség és fölény! Mintegy előzménye­ire utalva: Dózsa György parasztháborújára és tüzes trónon való megko­ronázására, melyet Verbőczy István Hármaskönyvének (Tripartitum) bé­csi kinyomtatása követett, és amely a jobbágyságot, a népet kizárta a nemzetből, s röghöz kötötte, és örökös szolgaságra ítélte. Felületesnek ható, emlékképekben élő történelem mindez, akár mítosznak tűnhető ha­gyomány. Amely azonban nemzettudatként él bennünk, és igazságérzetet sugall. Létszemléletünk része, talán mi magunk vagyunk. Megélt dolga­ink sorstudatunk és életösztönünk alapjai hagyományainkkal együtt, mert legendáink és mítoszaink anyanyelvi kultúránk gazdag tartományai.

Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasaink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?

– „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél? / Holott kikeletkor az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él; / Mező jó illatot, az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél.” így hangzik Ba­lassi Bálint realista természetképe és örömteli panteizmusa majd kétszáz évvel Rousseau előtt. S alig fél évszázaddal Villon költészete után, de mennyire más történelmi helyzetben és emberi környezetben! Önmaguk­kal vívódnak mindketten, istenhez fordulva, és nyomukban a halál jár, az egyik gyilkos útonálló és csavargó kocsmatöltelék, utcai lotyók társa, a másik nemes kalandor és katona, költői módon gáláns szerelmes. „Júli­ámra hogy találék / Örömömben így köszönék, / Térdet-fejet neki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék” – íme férfias hangja. Villon nyom nélkül el­tűnik zűrös-bűnös életéből, Balassi 1594-ben Esztergom ostrománál megsebesül, mindkét lába átlőve, Mátyás herceg felcserének hanyag ke­zelése miatt meghal hirtelen, negyven évesen… A „kövér Margot” ölelgetése és a Júlia iránti rajongó imádat két véglete a férfiérzésnek, mind­kettő eltér a korabeli trubadúrok és udvari dalnokok csacsogásától. Köl­tészet mindkettő tehát, ám stílusukban, pontosabban nyelvezetük révén óriási a különbségük. S nem csak tartalmi mondanivalójuk és emberi va­lóságuk következtében! Tudott, hogy például a kor angol óriásának, Shakespeare-nek óangol nyelven írt művei ma olvashatatlanok, Balassit viszont eredeti szövegeiben olvassuk. Villon munkái a folyamatos kiadá­sok és fordítások következtében valószínűleg formálódtak, stílusbeli fi­nomkodásokkal, talán fogalmi, jelentésbeli változások által gazdagodhat­tak, formai és gondolati árnyalatokkal módosulhattak. „Modernizálódhat­tak”, tudjuk, Faludy György saját Villon-kötetet írt! Balassi változatlanul áll a helyén, mint egy monumentum, eredeti nyelvezetén élvezzük és.. alig vagyunk rá büszkék, nem igyekszünk a világ elé emelni, íme. köl­tő a középkorból, magyar lírikus! Világszínvonal..! Ismerjétek meg, értsétek, csodáljátok benne a korának s a magyar léleknek kifejezőjét, az egyetemes mértékkel minősíthető költőt!

S feltolakszik a kérdés: van egyetemes rangú és helyzetű magyar írói név – Petőfit kivéve – az egyetemes emberi kultúra s a világirodalom fénylő egén?! Zavarba ejtő kérdés, habozásra indít, magyarázkodásra késztet. Meg hümmögésre, mérlegelésre, okoskodásra s az egyenes vá­lasz alóli kibúvásra, sumákolásra: lenne, még sincs! Tanulságos a kérdés felvetése is. A modern civilizáció, az a keresztény kultúra s az európai művészet a görög-római világból nőtt ki, nevezetesen a római birodalom halódása és a vallás születése, az egyház megerősödése és a keresztény­ség elterjedése során. Megvalósulását vértanúk és katakombák, hódítások és háborúk, értékváltások és új igék kísérték, az európai embernek új hit kellett, hogy élni tudjon! Évszázadok teltek el, míg a barbárokból keresz­tények, a katakombákból egyház és pápa, s a keresztény hitből és vallás­ból kultúra lett. S mindez megtörtént, mire a magyarok megtelepedtek a Kárpát-medencében, nyugaton történt, római, szász és germán, frank és spanyol meg kelta és angol népek földjén és körében. Kulturális és szel­lemi előnyt biztosított a nyugati világnak. Az Árpád-kor Magyarországá­nak fél évezredes léte attól egyedülállóan nagy és dicső, hogy a meglévő civilizációba betagolódott. Aztán a keleti világ utána nyúlt, történelmébe avatkozott, és Mohácsnál megálljt parancsolt. Másfél évszázad alatt a nyugati civilizáció és kultúrfölény egyértelmű. A kép vázlatos, de szem­léletes. A középkor magyar fiataljai nyugati egyetemeken tanulnak, haza­jőve nagy teljesítményeket nyújtanak – gondoljunk csak Károlyi biblia­fordítására, Szenczi Molnár munkásságára -, de nem találnak kedvező vi­szonyokra, hogy nemzeti kultúra szerveződjön. Hiányzott az udvari kör­nyezet. A rendi társadalom előnyeit a latin nyelv biztosítja, a magyar nyelv a népé maradt. A hitviták korában szikrázik fel – Pázmány, Bor­nemissza -, a líra mintha lappangana, ezért méltó óriásunk Balassi Bálint. Folytathatnánk háborúkkal, összeesküvésekkel, kivégzésekkel és pártüté­sekkel, végvári világgal és nemesi uralommal, a kifosztott és földbe dön­gölt nép sorsával, törökök és nyugati zsoldos dúlásaival. Figyelmünk azonban a nyelv sorsát kíséri, költői értelemben Mária Terézia udvarában Bessenyei és testőr társai körében derül rá fény ismét. Egy tény bizonyos: a nyugati kultúrák folyamatos szellemi fölénye!

Egyébként a kort, a reneszánszot követő felvilágosodás idejét a szétszórt­ság jellemezte, a megismerés új tényeivel járó elbizonytalanodás, amelyben a nagy filozófusok és gondolkodók – Descartes, Newton, Voltaire, Goethe, Locke és Home, Spinoza, Leibnitz stb. – szervezték a gondolkodás rend­szerét, s mely kort a Nagy Francia Forradalmat értékelve Kant így mélta­tott 1798-ban: „Az emberi történelemnek ilyen jelensége soha többé nem felejthető el: felfedezett az emberi természetben olyan gazdagságot és olyan erős hajlamot a jobbra, amilyenre az események addigi folyásából egyetlen politikus sem gondolt volna.” Majd a reformkor eszménnyé tet­te a nemzetállamot, melyben a nyelvi közösség történelmi tapasztalatai és szellemi tudatosodása, érzésvilága és hagyományai, országhatárai a hata­lomszervező tényezők. Az eszmék érzelmi szenvedélyeket hívtak életre, a nemzetállam eszméje igézte meg a tizenkilencedik századot!

Ortega viszont, akinek a művéből kiindultunk, a modern (nem­zetállamról szólva olyan szempontot (is) érez, amely azóta sem valósult meg: „Az állam közös munkaterv és így valósága egészen dinamikus: cse­lekvés, amint a közösség cselekszik. Eszerint a politika alanya mindenki, aki részt vesz a munkában, és az állam cselekvő részét alkotja. – Faj, vér, földrajzi helyzet, társadalmi osztály másodrendűvé szorul. – Ez nem a ko­rábbi, túlhaladott és hagyományos vagy emlékezeti közösség, amely való­jában megváltozhatatlan és át nem alakítható, s amely a politikai együtt­élés jogcímét keresi, hanem a jövő közössége a jelen munkához. Nem ami tegnap voltunk, hanem az jelenti számunkra az államot, amivé holnap kö­zösen lehetünk… Az ilyen politikai tendencia, óhatatlanul, mind kiterjed­tebb egységesítésre fog törekedni, anélkül, hogy őt ebben elvileg bármi is megakadályozná. Nemcsak egy nép egyesülése a másikkal, hanem ami az államra sokkal jellemzőbb: minden társadalmi osztály egysége, minden politikai testen belül. Amint a nemzet testületileg és népességben növek­szik, úgy fokozódik a belső együttműködés. A nemzeti állam lényegében demokratikus, határozottabb értelemben, mint a kormányzat változatai­nak bármely formája.”

Ortega eszményi államot fogalmaz, s bár kora a nyugati demokráciák ideje, de amit elképzel: lehetséges és észszerű, ám aligha keresztülvihe­tő! A nemzetállami alapok – nyelv, történelem, határok – szilárdak, ha­gyományos hatalomvágy és erőfilozófia konzerválta azokat. Annak okán maradandók, hogy a népek történelmi léthelyzete, többség és kisebbség együttléte és kölcsönös viszonya élteti őket. A nemzetállam egyben „többségi” államot jelent. S nemcsak magának az életnek, hanem a de­mokrácia eszméjének is alaptényezője a többség! Melynek akarata eleve döntő a kisebbség számára! A két évszázados modell a civilizáció – tudo­mány műveltség, szervezettség – óriási fejlődését, az életminőség emel­kedését hozta, másrészt két világháborút zúdított a világra, melyek rom­bolásban minden addigi pusztítást felülmúltak. A benső ellentmondáso­kat a nemzeti kisebbségek érzik leginkább, létük dilemmáját jelenti. S hogy mennyire az egyetemes humánum és az ember identitása a tét! Ér­zik az anyanyelv és a történelmi múlt alapértékét és megtartó erejét, s az országhatárok korlátozó voltát, másrészt, hogy ugyanezen értékek több­ségi dominanciájuk révén mennyire megalázók és rombolók lehetnek. S amikor arra utaltunk, hogy Ortega nemzetállam-modellje mintha az euró­pai „államszövetség” révén kezdene megvalósulni, arra gondoltunk, hogy földrészünk az államhatárok és a szabad mozgás kérdését, a zártság di­lemmáját részben már megoldotta. S – bízzunk benne! – a fejlődés útja, hogy „a politika alanya mindenki, aki részt vesz a munkában és az állam cselekvő részét alkotja.”

Európa az utóbbi idóTjen mintha szellemi válságban is lenne. Három­száz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött. Ki lehet ebbőí a válságból jönni?

– Amikor ilyen kérdés merül fel: „Háromszáz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött…” a válasz ez lehet: talán így maradna Európa a globalizmusban „világtényező”, az egyetemes kultúra „zászlóshajója”.

Elégedettek vagytok azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Mi volt a legfőbb támogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentu­mok?

– Az előző fejezetből értelmet nyert a nemzeti kisebbség (minoritás) fogalma, ezt a fejezetet eluralja. Hangsúlyt adva a gondolatnak, hogy a kisebbségben élő író érzései-felismerései, tehát a magam létszemlélete és igazságérzete is, a szlovákiai magyar valóságból és sorsélményekből fa­kad. Nem tudatosan és programszerűen, hanem a tudatalatti és az ösztön­világ értelmében, ahogy az író mindig önmagát írja! Nemzedékemről – harmincasok – már szó esett. Történelmi erők formálták, melyek mindig rajta kívül esők voltak, életében inkább sodródott, mint tudatosan haladt volna. Nem túl hízelgő metaforával szólva: a történelem markában ficán­kolt. Magatartását jó esetben „a másság méltósága” (Sütő András) jelle­mezte. Olyan kérdésre, hogy elégedett-e azzal, „amit generációja letett az asztalra?”, jó szívvel válaszolhatja, hogy inkább elégedett, mint olyan más dolgokkal, amelyek nem tőle függtek! A „sodródás” tényén belül ál­líthatja ezt. S hogy „mi volt számára a legfőbb támogató erő?” Talán a hi­te, önbizalma! Élni akart! Jelentkezésének kora nem volt természetes. Amikor egy nyelvi közösség értelmiség nélkül marad, és irodalmát, szel­lemi életét szétszórják, mintegy sorsára hagyva furcsa légüres térben él.

Lappangó hagyományai szerint, ösztönösen. S amikor egyszerre mindent visszakaphat, ami volt, de már nincs, szabadságával is alig tud mit kezde­ni! A közösségi tudat pusztulása, s amit a kultúra és értelmiség képvisel­ne, óriási hiányt jelent. A kultúra és műveltség olyan érték, mely nem pó­tolható, s mintha árnyából kellene feltámasztani. Az új helyzet gondola­tokat és tennivalókat diktál, s a nemzedék elfogadja azokat, igazodik hoz­zájuk anélkül, hogy átélné lényegüket. Mintegy a forma mundérját ölti magára az ember. Igazából élni akarása mozgatja őt. Az utánzás ösztöne inkább, nem a megismerésvágy alkotó lendülete. Véletlenekből áll össze és érik be a szellemiség értelme. Az egyéniségek, a lelki tartalmak össze­hangolatlanok, mindenki úgy ír, ahogy tud, többnyire kezdő dilettáns mó­don. A kietlen parlagon a sivár ébredésben apró lángokként villannak fel a tehetségek jegyei. A szerveződő (népi) kulturális élet, a fontoskodó kedvű irodalom és utánérzésekből táplálkozó költészet jelenléte esetle­ges. Az ötvenes évek elejének írásbelisége és kultúrkezdeményei, a köz­gondolkodás élni kezd, lennie kell, de mintha maga sem tudná, hogy mi­ért. Egyet határozottan és nyilvánvalóan érez: magyar voltát és anya­nyelvét! A közösségi identitás magzatkora ez, az alkotó lendület origója. A magára ébredt egyéniség petesejtje várja, hogy a tudatos gondolat ivar­sejtje megtermékenyítse! Talán fellengősnek tűnő metafora ez, de a kor­ról és szereplőiről sokat elárul, s hitelesen.

Jó értelemben véve furcsa, szedett-vedett társaság, a „harmincasok” tu­catnyi tagja verődött össze Pozsonyban, hogy irodalmat és magyar nyel­vi kultúrát kezdeményezzen, belőle éljen. Rideg évek után értelmiségi, al­kotó ember kívánt lenni. Vágya természetes! Bonyolulttá lesz, hogy ezt magának kell megszervezni, alapozni és megteremteni. Van iskola, újság és könyvkiadás, de nincs tanító, szerkesztő és író, s a közösség emlékező és anyanyelvű, de még öntudatlan. A népi létforma folyamatos, de a vá­rosi kultúra szinte csak emlékként él. A nemzedéken tanulmányozni le­hetne, hogyan fogan meg, és mint nyer értelmet, mint születik vajúdva az irodalom. Máshol, szerencsésebb társadalmakban, a folyamatosan létező és alkotva élő kultúrában a kezdő író beleszületik az írásbeliség létformá­jába, gyerekkorától művek és példák veszik körül, kortárs írók ösztönzik és műfajok termékenyítik meg képzeletét, irodalomelméleti gondolatok inspirálják, mintegy élő környezete formálja és teremti meg őt, débutja pedig bevezeti az alkotó közösségbe. Nem tett még semmit s már a mű­vészet levegőjét szívja. Feltárulnak előtte a mesterség titkai, hiteles pá­lyatársak ösztönzik és támogatják, állandóan maga körül érzi az alkotás súlyos, termékeny közegét. S ha mindez nincs, legfeljebb a szétszórt kul­túra egy-két régi idős tanúja van jelen, mint esetünkben, akkor a nemze­déknek magának kell megsejteni és formába önteni a sorsáról és közös­ségéről valló, hiteles irodalom alapjait.

Nemzedékemet éppen élményei nem engedték, hogy felelőtlen legyen. Formaérzéke, kompozíciós készsége és létfilozófiája nincs, de komolysá­ga és történelmi igazságérzete annál nagyobb. Olvasmányélményeitől és a kor eszményeitől ihletve önmagát kezdi írni! Szellemi életet komoly­kodva és nagyot akarva, a társadalom jóindulatúan várakozó és kemé­nyen felügyelő figyelmétől kísérve dolgozik. S hogy milyen pozitívumot tett le az asztalra? Aztán, hogy – mint érzékelhető entitás – van-e, létezik- e a szlovákiai magyar társadalom? Ma a kérdéseknek más akusztikája van, mint egykor volt. A kérdéskör máig tisztázatlan. Későbbi nemzedé­kek úgy érzik-vélik, hogy a „szlovákiaiság” fogalma valamiféle elkülö­nülést, önmagunkba való húzódást, szűkülést – karám, védettség, kicsi, de a miénk! – jelenthet. Felületes félreértés! A fogalomnak az egységes nyelvi és történelmi kultúrán belül van sajátos értelme. A kisebbség hely­zetére utalva azt az önerőt és létfenntartó ösztönt nevezi meg, mellyel a magyarság, fejét felemelve talpra állt, kimunkálta identitását, és megal­kotta írásbeliségét. Helytáll az egyetemes nemzeti kultúrában, és partne­re a többségi kultúrának, melyben él, hiteles alanya szellemi környezeté­nek. S emellett része annak a világméretű, bonyolult civilizációnak és globalitásnak, a gondolkodó és cselekvő munkása, amelyről földrészünk­kel kapcsolatban volt szó. Egyszerre érzékeny figyelője saját minoritása valóságának és a világ egyetemességének! Mit kezdjen helyi adottságai és szellemi lehetőségei hatalmas ellentmondásával?! Emlékeztetőül! Fábry Zoltán mondta, s éppen Ortega idejében, hogy „hazánk Európa!” Szó szerint is igaz, de közvetve még inkább: arra célzott, hogy vészterhes készülődés idején a kisebbség elméleti „hazája” az európai morális esz­mék és humánus tartalmak védelmező tartománya, az értékrend és igaz­ságérzet, amely a földrészt mindenek ellenére jellemezte. A kultúra és művészet, az emberi szellem dolgai sosem mentesek bizonyos emelke­dettségtől, az eszmék pátosza elkerülhetetlen. Kiábrándult világban, lel­ketlennek tűnő globalitásban nehéz erről szólni, de kell, mert az igazság és emberség vonásai maguk is emelkedettek, hit kell hozzá, hogy érvé­nyesek lehessenek. Történelmünk, közelmúltunk is erre int, a szocializ­mus négy évtizedének hitt vagy képzelt „racionalizmusa” után, mely megbukott, ismét előtérbe került a véletlen metafizikája, a kiismerhetet­len transzcendenciák. Tragikus tévedés alighanem, hogy meghaladásuk­ban és leküzdésükben talán az irónia, ne adj” isten cinizmus segít.

Az író nem élhet komolytalanul. Bohém módon igen, de lelke mélyén akkor is fájdalom lakik! Hasonló érzés kísérhette és jellemezte – melyről már szóltam – nemzedékemet. S az irodalmat is, melyet kimunkált. Erő­től sosem duzzadhatott, mélyén szorongás rejtőzött, létéből eredően, hi­szen az emberről szólt. Aki emberként él, de valahogy feltételes módban. Világirodalmi vonás, nem lehet magyarázni, csak érezni, a művészet transzcendenciája ez! Abból is következett, ahogy írónk mind avatottab- ban és hozzáértőbben szemlélte létét, mondanivalója elmélyült, képzele­te és alkotó figyelme múltja felé fordult, a saját múltja felé. Önmagát ír­ja tehát, a tárgyi világ és emberi létformák tartományában, az érzelmi és értelmi valóság változatosságában, az elmúlt idő kaotikus burjánzásában a maga jelenlétét keresi, önmagát éli meg ismét, lényegre csupaszítva. Az alkotás egyik döntő tényezője számára az emlékezés. A múlt inspiratív té­nyek roppant halmaza, mintegy az élet elvont hasonmása, amelyben az intuíció, beleérző készség úgy tájékozódik, ahogy az utazó a számára kö­zeli városban és vidéken, az idegen dolgok erdejében az élményekre és igazságra szomjas utazó. Először gyerekként, majd alkotóként fedezi fel a világot. Részben ösztönös, másrészt tudatos figyelmet kívánó munka, általa a személyes lét és egyéni sors a közösségi élet és történelmi jelen­lét metaforájává nemesül. Valamilyen módon „a másság méltósága” fo­galmával rokon. Értelmezni, hogy 1945-ben a békeévek közepén, amikor az európai élet és a világhangulat sóhajtva megnyugodott, a félelmetes pusztulást felszabadult örömzaj és ujjongó mulatozás kedve váltotta fel, s a fiatalság új dalok ritmusára és dallamára táncolt világszerte, amikor a szabadságot hozó béke érvényessé vált, akkor valahol a sorsunkról tár­gyaltak és a világpolitika porondján, az európai újrarendeződés boszor­kánykonyháiban a jövőnk levesét főzték, kavargatták! S ez az akkori je­lenben történt, rajtunk kívül és mintegy rejtőzve, időtlenül és baljóslóan, s míg mások ideje a megújuló élet új ritmusaitól dübörgött, a mi időnk megállt! (Zárójelben kívánkozik ide a filmekből ismert kép: gyanús cso­magok, piros fény villog, s bévül valami halkan ketyeg.)

Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető en­titás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pil­lérei? Es azok milyen kondícióban vannak?

– A hatvanas évek elején A Hét című képes hetilapunk szerkesztősé­gében – mintegy az ötvenes évek véletlenszerűségét ismételve – fiatal írócsoport a lapot s különösen annak Fórum című mellékletét szellemi góccá, némileg emelkedetten gondolkodói „agyközponttá” tette. A botla­dozva járni tanuló irodalom munkásai voltak, nagykorúsodásának és éré­sének kezdeményezői, szerkesztők. A Fórumban volt érzékelhető, mai visszapillantó tekintettel felmérhető, ahogy az irodalom tudata alakul, ahogy küldetése értelmére lel. Amint az író felfedezi és fogalmilag meg­határozza a kultúra, a szellemi élet tényeit és értékeit, amint a valóságot értelmezi, elvont rendszerbe, szövegbe foglalja és felmutatja. S a szét­szórtan és ösztönösen tevékeny kultúra identitást jelentő valósággá, tuda­tos jelrendszerré válik! Ahogy a véletlenszerűen születő vers, a rapszodi- kus történet és elbeszélés, a gondolatébresztő jegyzet és tárcaszerű töp­rengés az anyanyelvi írásbeliség szövete lesz! S hogy képes-e az iroda­lom hatni a társadalomra? Hogy jobb lett-e általa a világ? A szlovákiai magyar közérzet, gondolkodás és szellemi kultúra bizonyára tudatosabb lett általa.

Ebben hinni akár üzenet is lehet az utánunk jövőknek. Hogy milyen­nek tapasztaltuk meg mi – harmincasok – az irodalmi munkát, az alko­tást! Az irodalom nem hat közvetlenül, nem tanít direkt, és nem változtat, bár talán fűti ilyen szándék. Hanem felkutat és láttat valamit az életből, amire sem a tudomány, sem más nem képes. S ezáltal a lét értelmezésé­hez új színt villant fel, és sajátos szempontot sugall. Az irodalom nem szemfényvesztés, nem is sportteljesítmény, hanem bizonyos értelemben bűvészet, mely azonban nem csalás, nem ámítás, hanem igaz….! S ta­pasztalataink birtokában vissza Ortegához! Tehát: Európa morál nélkül maradt?! Talán éppen a kisebbség írója kérdezhet vissza: volt európai morál, amihez a földrész igazodott? A történelem bonyolultabb kérdése ez annál, minthogy eldönthető, megválaszolható legyen! S talán nem is kell eldönteni. Európa van, létezik és él, történelme olyan-amilyen. El­lentmondásokkal küzdő, létproblémákkal terhes, állandóan zaklatott, rit­kán nyugodt! Faji-, nyelvi- és nemzeti sokszínűsége révén sosem volt igazán a tartós béke földje. Civilizációs kultúrája és szellemiségének hu­manizmusa volt látványosabb és hitelesebb. Ilyen értelemben szól Ortega is hanyatlásról, az eszmék megkopásáról, az eltömegesedés okozta érték­vesztésről. A huszadik század mindkét diktatúrája a tömegekre támaszko­dott. Paradoxon talán, hogy ennek ellenére a tömegigények a demokrati­kus társadalomban hatalmasodnak el szinte akadálytalanul. Sőt mintegy törvényszerűen…

Gyakran olyan érzés fog el, hogy a huszonegyedik század arcéle, szer­kezete és értékrendjének jellege korunkban alakul. Erősen változó időben élünk, semmi sem biztos, minden átmeneti, a lét képlékeny, és filozófiá­ja nincs, vagy tetten nem érhető. Szinte mindennek az ellentéte igaz le­hetne, mintha nem lenne bizonyosság. Más értelemben, de a múlt század születése hasonló lehetett, a „boldog békeévek” csikorogni kezdtek, és a kultúra fellazult, formáját veszítette, nagyvonalúan szecessziónak nevez­ték a kort. Képzőművészeti formáját néhány névhez kötötték – Klimt, Mucha -, de egészében sokoldalú és széteső. Századunk a posztmodern felhők szárnyán érkezett, rengeteg elmélettel, megfoghatatlan valósággal. Még szétesőbb, mint a szecesszió volt, mert az emberiség duplájára nőtt, műszaki lehetőségeinek és morális-szellemi elszegényesedésének a mére­tei beláthatatlanok, az író – minden író -: kisebbségbe került a világ kao­tikus voltával szemben. Már a posztmodern is leáldozóban van, Ortega mondata – „Európa morál nélkül maradt” – maradéktalanul beteljesülni látszik.

A kisebbségi író nyeregben érezhetné magát! Oka lenne rá, mégis ber­zenkedik ellene. Úgy véli, hogy ma az irodalom – a művészet – a legde­mokratikusabb szellemi táj, az egyenlőség és szabadság vidéke, ahol még a nyelv igaza és a forma törvényei érvényesek, s a képzelet lehetőségei korlátlanok, és az alkotás filozófiája érvényes egyedül. S ez mintha igaz is lenne vagy lehetne! De mihelyt a szellem magasából visszanyúl léte ta­lajához, biztonságérzete megcsappan, öntudata megrendül, kétely fogja el. Az élet könyörtelen valósága nem identikus a képzelet szárnyalásával, lét és fikció egyensúlya nem harmonikus, tragikusan felbomlott. A for­maképző szabadságérzet minduntalan a létérzékelés realizmusába ütkö­zik! Másrészt a kisebbségi író úgy is vélhetné, hogy közvetlen tapaszta­latai révén az egyetemes igazságérzet marsallbotját birtokolja. Európa nagy kérdései mintha valamiféle „kisebbségi lét” vonzásköréből szár­maznának, egyre vonzóbbá teszik Ortega egykori megfogalmazását a de­mokratikus nemzetállam ideáját illetően: „minden társadalmi osztály egy­sége, minden politikai testen belül.” Mintha a modern kisebbségi lét el­méleti igazságát mondaná. Európa ismét bajban van, talán kevésbé mo­rálja hiánya okán, sokkal inkább a felé indult menekülők áradata miatt, másrészt a – már felvillantott – modern terrorizmus révén, melynek cél­pontja lett. Mindkettő egyesülésének, hatalomfilozófiai reformjának a fé- kezője! A terrorizmus régi jelenség, huszadik századi formái végletesek voltak, de új megnyilvánulási módja azon is kívül esik. S minden eddigi­nél mélyebb közösségi szolidaritást és együttműködő struktúrát követel a védekezés. Hogy Európa önmaga maradjon, ahhoz talán az Ortega által érzékeltetett „nemzetállam”, a kisebbségek érdekei alapján megszerve­zett jogrend lenne a legértelmesebb s legcélszerűbb társadalmi törvény.

+++

Epilógus a kezdetekről

(Duba Gyula zárószava az Üzenet c. könyvben)

Az irodalom a lélek válasza a sorsra.
Szerb Antal

A második világháború után a felvidéki magyar élet és anyanyelvi kul­túra sorsa tragikusan alakult. Törvényen kívüli állapotba került. Az évti­zed végén s az ötvenes évek elején indult újra szabad élete. Visszanyerte állampolgári rangját és társadalmi egyenlőségét. A magyarság közösségi gondolkozásának és öntudatának szervezett formája újjászületett. Nem­zetiségi létünkben sajátosan új fejezet kezdődött. Szinte előzmények nél­kül, mintegy máról-holnapra. Nehézkesen, döcögve indult, ám annál több vágytól és szabadságérzettől fűtve, nem kevés gyanútlanság és hit kísére­tében, ösztönösségében is diadalmasan. Bonyolult lendületének érzékel­tetéséhez hasonlatot, szimbólumot keresve, a kor lelkületét jellemezve akár a népmesék, a mítoszok felé is fordulhatunk. Mindenekelőtt az írás­beliség szerepének a kidomborítása érdekében. Amely természetéből ere­dően a sors kihívásaira érzésbeli és lelki válaszokat keres. Az első világ­háború után, kisebbségi létünk kezdetén korai író-elődeink is így érezték, akárha ez az irodalom küldetése, kánonja lenne! Győry Dezsőék nemze­dékére gondolunk. A költő korabeli írótársairól szólva, füzetnyi verses­könyvének címében s anyagában „láthatatlan gárdáról” szól, s költésze­tükről, amely a magyar életérzést és történelmi sorsot fejezi ki. S valami­féle messianizmusra valló hajlamot, romantikus humanizmust sugall, amely nincs megfogalmazva, morális programként kifejezve, hanem in­kább az élni akarás törvényeként fogható fel. A „gárda” ösztönösen teszi a dolgát és betölti küldetését! Miközben együttélésről, „újarcú magyarok­ról” és hídszerepről beszél. Aztán amikor jóindulatuk és humánus külde­tésük ellenére a történelem forgószele felkapta, és a kietlen idő szétszór­ta, világgá kergette őket, a hazai költői lét és írott magyar szó lehetőségei megszűnnek. Évekre értelmét veszítette! Az újjászülető kulturális létben és magyar életben tűnnek fel olyan jegyek, lírai vonások és írói ösztönök, amelyek a sorsnak népmesei vonásokat és mitikus értékeket kölcsönöz­nek. A születésnek, a sorsok metaforikus újrakezdésének mindig vannak rejtélyes mitikus vonásai. Abból következnek, hogy nemzeti létünk vég­veszélybe kerülése révén olyan tragikus helyzetet éltünk meg, amely kí­vül esik a humánus logika és értelmes emberi sors törvényein. Apokalip­szisek múltán, a váratlan szabadságban, talán a népmesék igazságszolgál­tatásának „csodáihoz” hasonló körülmények közt születik meg és formá­lódik az új valóság!

Kötetünk intellektuális érzésvilága és közéleti gondolatisága mögött hasonló történelmi tények és sorsélmények állnak. Az ötvenes évekkel az írók számára, mintegy a „láthatatlan gárda” örökségeként az élni akarás és ösztönösség kora következett. Mintha Ozsvald Árpád korai lírájának hőse lépne színre: a „legkisebb legény”. A népmesék igazságainak bajno­ka. Ozsvald hasonlóan jön csurgói érettségije után, a soproni erdészeti fő­iskolára már nem mehet vissza, lezárták a határt, a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán tanul tovább. Annak tanárával, Turczel Lajossal lakik albérlet­ben, aki borotválkozás közben vizsga előtt megkérdi a költőt: „Na, ké­szültél, Füles?!” Turczelt viszont Dobos László vizsgáztatja tanársegéd­ként az egyetemen, ám ő maga is vizsgázik Turczelnél, egyikük sem kész diplomás még, bohózati körülmények közt művelődnek, a születő kultú­ra félkész munkásai! Ozsvald már kiadói szerkesztő. A kultúra szerkeze­te működik. Dénes (Dusik) Györgyöt Pelsőcön lelik fel a Csemadok kul­túraszervezői, gyári hivatalnok, a háborús időkben verseskönyve jelent meg Pesten, a Rádió magyar adásának irodalmi szerkesztője lesz egy élet­re, az éter hazai magyar irodalmának egyszemélyes intézménye. Szőke József és Csanda Sándor Budapestről térnek haza, hozzák a „fényes sze­lek” nemzedékének lendületét, Szőke az Új Ifjúság főszerkesztője, Csanda főiskolai tanársegéd. Fónod Zoltán is Csurgóról tér vissza, Szeberényi Zoltán a komáromi hajógyárban technikus, Fónod szerkesztő lesz, Szeberényi tanársegéd, tanulva tanítanak. Az egykori természetes viszonyok ma a mondást juttatják eszünkbe: vak vezet világtalant! Mun­kájukat komor állami tényezők felügyelik, a központi eszme szervei és munkásai vigyázzák az önszerveződést. S a fővárosban tucatnyi fiatalem­ber gyűlt össze, a nagy szétszórtságból érkeztek, mögöttük zaklatott tanu­lás vagy vidéki munkássors és bujkálás, a határon való átszökések és té­tova sorsélmények állnak. S a magyar szellemiség felemeli fejét, készü­lődik az értelmiségi lét, érik a közgondolkodás, és botorkálva téblábol az irodalom…

Persze, a történelem visszapillantó tükrében látjuk így! Az adott hely­zetben, az akkori jelenben a dolgok és tények természetes állapota volt, a mindennapi valóság. A mítoszképző idő képes csupán az egykori hétköz­napok tényeiből és tetteiből bámulatra méltó csodákat, titkokkal felérő, hősi eseményeket teremteni. Meg az elmúlt fiatalság nosztalgikus vará­zsa, a „boldogult úrfikorunkban” csodatévő ereje! Feltétele, hogy a körül­mények szegényessége és fejletlen valóságában igazi értékek szülesse­nek. Amelyek ma emberfeletti csodáknak, jövőteremtő minőségeknek tűnhetnek. A kor, melyben az alkotószabadság és a diktatórikus hatalmi önkény ikertestvérek voltak, alkalmas arra, hogy ilyen mítoszteremtő idő legyen. A kirakatperek és történelmi elnyomás tényei ismertek, felesleges részleteznünk. Az eszmei-szellemi forma adott és kényszerítő. Kötelez és méretein belül szabadságot kínál. A fiatalok elfogadják, és a maguk igé­nyeire „alakítják”, keret lesz, melyben a saját világukat alakítják ki, az ál­talános „építkezésen” belül a maguk „tuszkulánumát” rendezik be, amely sajátosan az övék, mert magyar! Bábi Tibor kijelenti: „… nyolc testvér közül csak én maradtam meg magyarnak..!”

M. I. Sztyeblin-Kamenszkij orosz tudós írja: „A mítosz olyan történet, amelyet ott, ahol született és élt, valóságként éltek meg, bármilyen valósze­rűtlen volt is.” Különös világ keletkezik így, például az ógörögök Olümpo­szán, ahol az istenek laknak és legendákat éltetnek. Bocsánatos nagyvona­lúsággal most így folytatnám a történetet: abban az időben kezdő íróink és költőink, a Pozsonyban összeverődött „gárda” tagjai a Grand Kávéházban találkoztak, és ott töltötték napjaikat – estéiket. Albérleteikbe csak aludni jártak, mindennapi tanyájuk a Grand volt..! Tehát a Grand Kávéház. Ahol Gizike néni, az idős pincérnő Ozsvaldot fiaként szerette, mindenben támogatta. Az öreg Ambrus bácsi viszont engem istápolt gondomban-ba- jomban, segített, bármit kértem. Menedékünk volt a kávéház, hajlék „kó­bor lovagoknak” valamiféle magyar előidőkből. Ahol Bábi Tibor a tányér­ról lelógó bécsi szeleteit ette ebédre, feketét ivott rá, és fizetéskor Szabó úr, a komoly bajszos főpincér türelmesen hallgatta a költőnek az életről és em­berekről szóló észrevételeit és kifogásait, sajátosan sértődött panaszait, Bá- bi legmélyebb átéléssel a Grandban tudott méltatlankodni.

A Grand Kávéház születő irodalmunk kulcsfogalma. Nagy patkó ala­kú pompás terme, a Manderla első emeletén, benyílóival és szögleteivel, a főutcára néző, hatalmas ablakaival, csillogó belterjességével méltán vonzza az Olümposz fogalmát. A fiatal költők páholyokból, puha ülőhe­lyeikről képzelődve és fölényesen szemlélték az utca káoszát, tekintetük előtt rohanva, csikorogva és csengetve fordulnak el a villamosok, már- már egymásnak mennek, s mégsem találkoznak, hiszen külön síneken jár­nak. S az aranyszínű, fehérhabos sör olcsó, kevés pénzbe kerül, futja a honoráriumokból. Korai idők otthonos világa és tanúja a Grand. A ma­gyar irodalom történetéből sok hasonlóról tudunk, a modern irodalom számos műve, a pesti írók munkái kávéházakban – és a redakciókban – születtek. S a New York bizonyára pompásabb hely volt a Grandtól. De a mi kezdeteink nevezetes „Olümposza” mégis a Grand! Legendáját egy­kori kezdők és gyanútlan önjelöltek társasága alapozta meg, alkalom szülte „művészlelkek”, régi idők gyanútlan elhivatottjai.

Némi pátosz kíséretében megértő szeretettel élve felidézzük emlékü­ket. S valamiféle kétellyel önmagunk iránt. Bizonytalanság, sajátos kishi­tűség ez, amely mások, „szerencsésebbek”, kedvezőbb helyzetben esz- mélkedők és munkálkodók felértékelését sugallja. Hajlamosak lettünk valamiféle példakereső odafigyelésre, mások – bár nem jobbak! – bámu­latára. Ami kételyeinkből, a magunk lebecsüléséből ered. Bár a Grand egykori hőseit ez nem jellemezte. Hiszen alig tudtak másokról! Tették a dolgukat, hogy érvényesek legyenek, és megteremtsék létüket. A keretek adottak, meg kell tölteni tartalommal. Célokat fogalmazni, értékrendet munkálni, kultúrát alapozni, mert a lét értelme egyelőre a levegőben lóg! Minden kezdetleges. Az iskolákban hathetes tanfolyamokon képzett „pe­dagógusok” tanítanak. Az újságokat munkáslevelezők szerkesztik. A kul­túrát népi káderek és amatőrök, meg helyi önjelöltek szervezik. Bábi Ti­bor „mindenre kész jánosoknak” nevezi a Csemadok-titkárokat, nagy a felzúdulás! Bár a titkárok a helyi ügyek szervezésétől a tojásbegyűjtésig mindenben részt vesznek. Ma már emlékezetünk sem tartja számon, s a történészek is aligha tudják mindezt, az ötvenes évek tápászkodó közéle- tisége és szellemi eszmélkedése alig értelmezhető. Sajátosan szegényes élettapasztalat az európai kultúrák történetében.

A kor újjáteremtve romboló lendületét tudományos elméletek diktató­rikus realizmusából következtetik. Hazai tájakon maradva, úgy érezzük, hogy akkori életérzésünkben metafizikai természetű ösztönök dolgoztak. Irodalmunk kezdeteiben élt valami a naiv önteremtésből, már-már szűznemzésből! Előadásokat szervezünk az osztályharcos szocialista realiz­musról, az írásokban is bőven tenyészik, nincsenek kételyeink vele szem­ben. Bár fanyar, sematikus ízét sejtjük, s hogy az eszme hatalmát pátyol- gatja, szolgálja, nem az életigazságokat! Az írókat gyanútlanság és hit táplálja, az élni akaró emberként vállalják önmagukat. Sajátos kortünet, jelenség, melyből legendák születhettek. Fábry Zoltán írja Harmadvirágzás (1954) című, irodalmunknak nevet adó esszéjében: „ Szlovákiában, a politikai változásoknak megfelelően a magyar szellem­élet három indulását éltem meg. Az első időszak húsz évig tartott (1918-1938). Alapozás volt ez a semmi talaján, az eredmény ennek meg­felelően csak egy újarcú magyarság kialakulása lehetett.” Fábryt, doku­mentumként bőven idéztük, de kevésbé értelmeztük! Életműve, sorsa és háború utáni írásának, „A vádlott megszólal”-nak a legendája vette körül, melyet nem ismerhettünk. Szellemisége döntően hatott ránk, de tovább­gondolni nem tudtuk! Számunkra csak példa lehetett. S mementó, koráb­bi irodalmunk legendás alakja, a fasizmusban ilavai fogoly, félelmetes kortanú írásai, például a Palackposta (1960) című kötete cenzúrázva je­lennek meg, távoli mánta falujában magányosan él, ő a „stószi remete”. Nemzedékünk bemutatkozásában, a Szőke József válogatta és jegyezte Új hajtások (1953) című antológiában amellett, hogy az újjászületés do­kumentuma, nem talált dicsérni-értékelni valót! Némi biztató jegyeire rá­mutatott, kezdetlegességeit bírálta, egy későbbi esszéje címében mondja: Kevesebb verset, több költészetet! S az ifjú titánok megorroltak, lázadoz­va elégedetlenkedtek és méltatlankodtak, sejtették, hogy Fábrynak igaza van, abba mégsem tudtak belenyugodni, amit munkájukról mondott. Hi­degzuhanynak érezték. S ő Utószó: 1956 című tanulmányában elemezte helyzetét: „…. Dobos László… az írószövetségben, majd az Új Ifjúság­ban nyomtatásban megjelent nyilatkozatában, valami olyant szövegezett le, hogy az én bírálataim „ végszó ”, vagy „ végszövegezés ” jellegűek (a pontos kifejezésre már nem emlékszem), melyek minden vita előtt bezár­ják az ajtót. E nem rossz, de kissé türelmetlen beállítás egy kelletlen és el­nehezedett kritikai magatartás rosszallásaként hatott, és – nem tagadom – első hallásra ez a megállapítás amolyan kirekesztő jellegűnek látszott, a visszautasítás kellemetlen érzetét keltette fel bennem; elefánt lennék egy porcelánüzletben? A megállapítás kissé főbe kólintott: egyszerre idegen lettem a saját portámon…. Ez a halál: az ifjúság „nem ért meg….”

A kor jellemző nemzedéki ellentmondása! A fiataloknak nincs érzékük a valós értékek iránt, sem megalapozott érveik, csak magukban hisznek, s túlbuzog bennük az öntudat, „nagy a mellényük”, sistereg az igyekeze­tük. Tapasztalatlanságukat hetyke kakaskodással fedik el, ez is a kor mí­toszának vonása! Bár Fábry is túlérzékeny, a kor ellentmondásai és a sa­ját sorsa indokolják, nem szembe fordulás ez, csak öncélú kivagyiság és fiatalos éretlenség, s persze jó adag dilettantizmus, a felszabadultság bá­tor vitézkedése. Fábryról is napvilágot lát más vélemény, Turczel Lajos­tól: „.Éppen az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő, izzó igé­nyességét oda merte és tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz. meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, amely az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt.”

Nagy, elemi történelmi metamorfózisokról szólva a kor számos voná­sát kell felidéznünk, hogy az idő mélyére hatoljunk. Lehettek azonban dolgok, a tények értelme és a tettek hangulata, a valóság összefüggései, mintegy a korszak metafizikája, melyet ma értelmezni szinte lehetetlen. A kezdetek gyökérzete, a lelki hajszálerek azóta elszakadoztak, a dolgok értelme elévült, és a színek megfakultak. S ily módon a kort valóban le­gendává, mintegy mítosszá avathatja a történelem, mely ma már nehezen értelmezhető, bár egykor valóság volt. Kétségtelen, hogy az alkotásokban a lírai képek és költői gondolatok, a hiteles prózai jegyek gyér, ám szapo­rodó jelenléte kezdte betölteni és átformálni a kopár évek után nyílt szel­lemiséget. Ozsvald lírai metaforái – „Falun szebb a tél…”, Bábi gondo­lattöredékei – „.ez itt a te hazád / hol minden fűszál ismer téged,” Dé­nes formaérzékenysége és magába fordulása – „ezüst hajszál akadt a fé­sűn”, Gyurcsó gondolatisága és Mács szatirikus hajlama irodalmat előle­geztek. Miközben felsejlett egy olyan életérzés, amelyben az identikus önérzet és a közös célok felé törekvő, építkező önerő érvényesült. Példá­ul Dobos László egyéniségének fémjegye! Mintha benne testesülne meg és kapna hangot a közösségi gondolkodás, az értékek átélésének és össze­gezésének fenoménja, az ösztönösen kitűzött célok képviselete. Mely nél­kül a népközösségek csupán nyájként élnek. A korszak vért izzadva ala­kította a népek sorsát, irodalmunkat nemkülönben. Merő ellentmondás mindenben, ilyen az idő természete. Dobos mellett Turczel gondolatisá­ga sem véletlen. Mindketten az önszerveződés tényezői, közös célt szol­gálnak. Turczel idősebb a többségtől, 1917-ben született, Gyurcsó (1915) nemzedéke, Budapesten szerez jogi diplomát a háborús években, a népi írók eszmeisége és katonai tapasztalatok formálják, igazából a Győry-féle „láthatatlan gárda” szellemiségén szól. Vidéken gazdatiszt, majd komá­romi iskolaigazgató, osztályából rajzott ki a fiatal írók és értelmiségiek nagy része. Pozsonyba kerüléséről már volt szó, neveltjeinek, a Tőzsér-Koncsol-Zs. Nagy csoportnak, volt diákjainak az értékelője és védelmezője lesz. Válogatásában és utószavával jelenik meg 1958-ban a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája.

Ők a harmincas évek közepén, öt-hat évvel később születtek, mint az idősebbek. De ez a fél évtized is más sorsot eredményezett számukra. Há­borús gyerekkort, mely a jogtalanságba nyúlt, rendezettebb középiskolai tanulmányokat, termékenyebb irodalmi előéletet és belépőt. Több s más jellegű felkészültséget. Míg az idősebbek utánérzésekből éltek, rájuk már időszerű olvasmányélmények és inspirációk hatottak. Mintha már nem­csak a kor ideológiájában, hanem az irodalmi jelenben is eszmélkednének. Antológiájuk a hangsúlyozottabb személyességet, a tudatosabb alko­tói hangot hozta. Költészetüket a kor magyar lírája is megérintette, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László vonásait érezni verseiken. S egyben aktuális irodalmi gondolkodást és szellemi frissességet! Költészetüket összevetve Dénesével, Bábiéval, jellemző és érdekes paradoxont sejtünk: azonos valóság és létfeltételek mellett az életérzés különbözőségét s egy­ben az évtized lelki ellentmondásainak egységét! Meg a későbbi nemze­déki ellentmondások természetét! A tizennyolc éves Cselényi László Gömörből, barokkosan ömlő, stílusgazdag nyelvezetével és korai avantgarde hajlamával sajátos egyéniség. Szövegei egészen mások Török Elemér Majakovszkij-formába tördelt kezdeményeinél. Tőzsér Árpád hetykén kihívó hangja erős egyéniséget jelez. Koncsol László nyugodt gondolatisága megbízható háttérről, talán református lelkész apja hatásá­ról árulkodik. Zs. Nagy Lajos romantikus lírájában felvillannak későbbi groteszk öniróniájának és tragikus sorsszerűségének jegyei. Simkó Tibor fejlett formakultúrája, Kulcsár Tibor és Gyüre Lajos érzékisége is új lírai színek. Mindemellett érezni a köteten Turczel keze nyomát, kihívássze- rűen új esztétikai minőséget dokumentál. Mintegy folytatásaként az addig látszólag véletlenszerűen és elszórtan felvillanó költői jegyeknek és érté­keknek. Így sajátos egységben társul a kezdők keszekusza lírájához, hangvételéhez. Annak magasabb szervezettebb egysége. S ebben nincs ellentmondás, mindnyájan azonos korszak termékei, az ötvenes évek for­málták őket!

A háború utáni elrendeződés káoszát ellentmondásai legendás kornak tüntetik fel, s akár mitikussá avathatják a hidegháború megalapozódása- ként, például a szemben álló hatalmi struktúrák kialakulása folytán! Melyben a kezdeti német és lengyel zavargások mellett október 23-a, a magyar Népfelkelés a hatalom önellentmondásaiként összeurópai korfor­dulót jeleztek. Most csak arról szólunk, ami következményként irodal­munkban, kultúránkban is megjelent. Így a nemzeti identitás kérdésének kiéleződése s az állambiztonsági szervek fokozódó figyelme! Az eszme­iség meghasonlása, bizonyos nemzedéki törésvonal jelenléte! A fiatalok Antológiáját sem fogadta általános helyeslés és elismerés! Vita indult az Új Ifjúságban, költészetüket individualizmus vádjával támadták. Turczel mellett a védelmükre kelt Koncsol László, kifejtve esztétikájukat és köl­tői értékeiket. S éppen ez lett a vita hozadéka, hiteles alkotói szempontok és esztétikai elvek jelennek meg az irodalomról szóló közbeszédben. Nagy eredmény az ötvennyolcban megjelenő Irodalmi Szemle is. Meg­előlegezi a következő, a hatvanas évtized fogalomtisztázó és igazságke­reső fellendülését, törekvéseit. Irodalmunk első önálló, összegező folyó­irata, Fábry bevezetőjével – „Ideje már bizony…” -, Dobos szerkesztésé­ben és Tőzsér programversével az élén – Férfikor így jöjj! – a szellemi önállóság és irodalmi identitás letéteményeként hatott.

Ha az ötvenes évek és irodalmi kezdeteink révén népmesei vonásokat, sőt mítoszt említünk, nem kimódolt stílusfogásból vagy erőltetett múltér­zékelésből tesszük. A kor kétségtelenül kaotikus és vajúdó születést, ösztönös újrakezdést és kultúrateremtést hordoz. Nemzetiségi szellemisé­günk történelmi, létfilozófiai metamorfózisát! Közösségi minősége, lelki­sége ma alig jellemezhető, a gondolatiság kristályosodása sem problémamentes, de önismeretünkben alapozó természetű. Az utána következő év­tized, a „prágai tavasz” felfénylésének alkotó erői, élén irodalmárainkkal, már valós alapokra építhettek. Ma sem halott történelem a kor, mítosza máig élő tartomány, magukban hordozzák az egykori „gárda” még élő képviselői. Nagyobbik részük pedig – ahogy mondják! – talán onnan fentről figyeli, hogy itt a földi létben mit tesznek, hogyan sáfárkodnak a múlttal egykori társaik és az egymást követő nemzedékekben kései utó­daik.