Esterházy János ballasztjai

Esterházy-év van, szerényen csordogál egy-egy rendezvény. A kibertérben megvalósuló konferenciákon néhány emlékező felmondja az érdeklődők számára jobbára már ismert információkat. Ez is fontos, persze, jó, ha a magyar társadalom felé (a felvidéki magyar társadalom felé és a magyarországi társadalom felé is) megpróbáljuk kiszélesíteni a róla szóló információk spektrumát, ugyanakkor talán arra is szükség lehet, hogy új elemeket is felvillantsunk annak vonatkozásában, mit, mennyit lehet kezdeni ma az Esterházy-üzenettel.

Három olyan ballasztot szeretnék itt megnevezni, amely sajnos húzza az Esterházy-témát lefelé.

Az első és legfontosabb: mit kezdjünk egyáltalán az Esterházy-jelenséggel? A kérdés megválaszolása csak egy tágabb keretbe helyezve lehetséges: mit akar kezdeni a szlovákiai magyar közösség önmagával, s ha építkezni akar (ahogyan én szeretném) és nem csak vegetálni? Képes-e arra, hogy támpontokat jelöljön meg önmagának a jövőnek való nekirugaszkodás folyamatában? A közelmúltban ki is bontakozott egy enyhe vita azt illetően, kell-e, szabad-e misztifikálni Esterházy János személyét.

Én úgy gondolom, hogy minden egészséges közösségnek szüksége van példaképekre – ezt minden nemzet, minden egyház, minden szervezet stb. így gondolja, a példaképek sorát tudatosan építi. Esterházy János személye kétségkívül alkalmas arra, hogy egy példakép legyen. Ez nem azt jelenti, hogy az egyedüli: az őrült huszadik század nagyon megpróbálta közösségünket, elismerem, hogy nem könnyű „makulátlan” példaképeket találni. De vannak ilyenek: kétségkívül azok közt kell keresnünk őket, akik erkölcsi szempontból példaértékű hozzáállásról adtak tanúbizonyságot. Erről többet kellene beszélnünk, tavaly magam is beindítottam egy kezdeményezést, ha sikerült volna megvédenem mandátumomat az EP-ben, ma már egy komoly összefoglaló kiadványt bocsátanánk az útjára Tóth Lászlóval és Molnár Imrével együtt. Azt gondolom ugyanis, hogy a felvidéki magyar társadalom új elitjének tagjai elé, mint ahogy az értelmiség tagjai elé is oda kell tennünk olyan publikációkat, amelyek feldolgozzák múltunkat. Ezzel elkerülhető lenne, hogy a vezetésre aspiráló új emberek olyan mantrákat ismételjenek, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt megvitattunk és véleményt mondtunk róluk. Ehhez persze az is kell, hogy a fiatal, közösségi vezetésre aspiráló jelöltek olvassanak. Közbeszédünk jelenlegi szintje ugyanis bosszantóan alacsony szintű, tartalmatlan. S persze, szinte már hallom a kérdést: mit teszek az ügyben én? Az elkövetkező 12 hónapban két kötetet is le szeretnék tenni az asztalra, Büszkeség és harag, illetve A penge élén címmel, amelyekben az elmúlt 30 év szlovákiai magyar útjait, s azok általam megfogalmazott tanulságait szeretném az érdeklődők elé tárni. Hogy ne körbe-körbe forogjon a felvidéki magyar gondolkodás.
Erről szól a Pro Probitate díj is, amelyet még akkor alapítottunk, amikor volt igény közösségi ügyeink magasabb intellektuális szinten való megvitatására, s az ezen alapuló közösségi építkezésre.
Megegyezhetünk tehát abban, hogy felmutatható példaképekre szükség van, s Esterházy János kétségkívül az egyik alkalmas személyiség erre a szerepre. Mindazonáltal igaz az a felvetés is, hogy politikusi munkája nem hiba nélküli. De kérdem, hol található hiba nélküli ember? Politikusi tevékenységét meg kell vitatni (miért nem tesszük?), ám az már most látható, hogy legfontosabb tette kiállja a legkeményebb kritikát is, s a bonyolult huszadik század legőrültebb pillanataiban megvalósult kevés világszinten is felmutatható pozitív példák egyikét jelentheti. Ez nem túlzás: nézze meg bárki, hogyan viselkedtek a hollandok, franciák (Vichy-i Köztársaság), csehek (protektorátus), szlovákok (500 birodalmi márkát fizettek minden elvitt zsidóért) … abban a korban, amikor Esterházy tudatosan mondott nemet 1942. május 15-én a zsidókat megsemmisíteni akaró szlovák törvényre. Ha valaki tud ettől nagyobb tettet szlovákiai magyar közéleti ember részéről, azt kérem, tudassa a közzel – mert szerintem nincs ilyen.

S ha ezen felül valaki misztifikálni akarja személyét az 1945 utáni meghurcolások viszonylatában? Aki akarja, fogadja el, aki pedig nem akarja, az tartsa tiszteletben ezt a véleményt, mert erről megint a felvidéki magyar közösség mondott ítéletet az elmúlt 30 évben. Nem nagyon tudok európai szinten sem mutatni olyan személyiséget, akit a hivatalos hatalom máig háborús bűnösnek tart, ugyanakkor a saját közössége több, mint kéttucatnyi emlékhellyel, szoborral, emléktáblával tisztelt meg. Visszakanyarodtunk gondolatmenetünk elejére: ez a tény bizonyítja a legfényesebben, hogy közösségünknek szüksége van példaképekre, s a közösség számos sejtje (önkormányzatok, kulturális szervezetek, …) őt erre alkalmasnak tartja.

Nézzük röviden a második ballasztot: ez hivatalos, jogi rehabilitációjának kérdése. A ballasztot ez esetben Jozef Tisónak hívják, akit ugyanazon népbírósági törvény ugyanama paragrafusának alapján ítéltek halálra, mint Esterházyt. 1999-ben első kormányba kerülésünk idején volt egy kegyelmi pillanat, amikor a pozsonyi miniszterelnöki hivatalban komolyan megvitattuk ezt a kérdést a szlovák igazságügyi minisztérium elemzése alapján. Nem lövöm itt le a sztorit, az érdeklődők szíves figyelmébe ajánlom A penge élén című kötetemet, ahol mindezt részletezem. A resumé viszont az, hogy politikai okokból ez nem volt megvalósítható.

S ott a harmadik ballaszt is, akit Ján Vojtaššáknak hívnak. A szepesi egyházmegye püspöke volt, akit a kommunisták keményen meghurcoltak az ötvenes években. Bonyolult személyiség egy bonyolult évszázadban: 1918-ban maga is aláírta a Túrócszentmártoni nyilatkozatot, amelyben a szlovákok a csehekkel való egyesülés mellett döntöttek. A mélypontra az önálló szlovák állam kikiáltása után süllyedt: 1940 és 45 között az akkori Államtanács alelnöke volt, jogosan mondják tehát sokan, hogy komoly felelősség terheli őt a második világháború idején történtekért. Nos, a szlovák püspökök Ján Vojtaššákot boldoggá kívánják avattatni a Vatikánnal. 1995-ben, II. János Pál pápa szlovákiai látogatásakor lőcsei beszédében szinte felszólította a püspököket a boldoggá avatási folyamat beindítására (Tomkó bíboros kézjegye), erre František Tondra szepességi püspök 1996-ban kezdeményezte is azt. 2003-ban a Szentszék titkársága leállította a folyamatot a politikai jellegű kritikákra hivatkozva, ám a közelmúltban a szlovák püspöki kar a folyamat felújítását kezdeményezte. Hogy ez mennyire érzékeny kérdés napjaikban is, mutatja az a tény hogy a szlovák közszolgálati televízió tegnapelőtt (2021. május 19-én) este főműsorban készült bemutatni egy Vojtaššákról szóló dokumentumfilmet. A médiában megjelent kritikákra reagálva a televízió vezetősége a vetítés elhalasztása mellett döntött, s helyette – mint a régi jó kommunista világban – egy szép természetfilmben gyönyörködhettek a nézők. Mindezt azért írom le, hogy tudatosítsa mindenki, akit illet: Vojtaššák boldoggá avatási pere komoly kihatással lesz Esterházy perére is.

Nos, vissza az alapkérdéshez: akarjuk építeni a szlovákiai magyar közösséget belülről, akarjuk-e növelni belső kohézióját vagy sem? Akarjuk-e a jelenleginél magasabb intellektuális szintre emelni közgondolkodásunkat és a közbeszédet?

Egyáltalán: van ilyesmire igény 2021-ben?

Csáky Pál / fb