Kóbor és a többiek

(A fotó 2006-ból való. Pozsonyi koncertjük előtt vendégül láttam őket a Miniszterelnöki Hivatalban, s az ottani zongora segítségével a Petróleumlámpát énekeltük.)

Ezt a történetet is végig kell mondani egyszer. Elhunyt Kóbor János, s ezzel az Omega együttes is befejezte pályafutását. Egy fontos kulturális korszak lassan, fokozatosan lezárulni látszik.

Szakértők most elemezni fogják pályáját, az Omega pályáját és zenei hatásait is. Érdekes, hogy nem ő volt a csapat fő szerzője, hangszeres játéktudása sem volt kiemelkedő, s énekhangja is inkább jellegzetes volt, mint szépnek mondható férfihang. Mégis, ő „vitte a showt”, ő jelenítette meg a csapatot. Mivel az együttes tagjai példa értékűen összetartottak – együtt keresvén az új utakat is -, fenn tudtak maradni mindmáig. A megkeresett pénz jelentős részét is visszaforgatták a közös vállalkozásukba, megteremtve ezzel a lehetőségeket a hangzás- és látványbeli kiugrásokra. Ezen a téren is kiemelkedőt nyújtottak évtizedeken keresztül, s tapasztalatból tudom, hogy a csapatban Kóbor vezető szerepe mindig is meghatározó volt. A hatvanas évektől kezdve legalább négyszer meg tudtak újulni zeneileg is, korszakaik új utak lehetséges pilléreit jelentették, s így nem csoda, hogy a magyar rockzene nemzetközi téren is legismertebb és legelismertebb képviselőivé váltak. Nagyon meg kell köszönnünk a sorsnak, hogy magyarnak születtek, s ezáltal a magyar rockzenét emelték olyan nemzetközi magasságokba, amely egyenrangú volt a bázis angolszász versenytársakkal. Valamilyen tehetség-vírus a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben egyébként is belenghette a Kárpát-medencét, mert itt nagyon sok, nemzetközi mércével mérhető zenekar, szerző és énekes termett. Amit a magyar könnyűzenei szubkultúra a hőskorszakban alkotott, az méltán tekinthető világszínvonalúnak, s csak örülhetünk, hogy a modern technikának köszönhetően léteznek hanghordozók, amelyek örökre megőrzik nekünk ezt a kincset.

Itt most megszakítom ezt a gondolatmenetet, a részleteket elmondják majd a tőlem avatottabbak. Én a továbbiaknak a kulturális-szellemi hatásuk egy tágabb dimenziójára szeretném felhívni a figyelmet. S miután ezek a korszakok az én életem aktív korszakai is, tanúként állítom, hogy ez a szubkultúra nagyban hozzájárult a volt szocialista rendszer szürke hétköznapjainak színesebbé tételéhez, s ezzel az akkori társadalmi bigottság lazításához, a rendszer korlátainak szétzilálásához. Amit produkáltak, jóval több volt, mint zene. Az életérzés, amelyet ezek a dalok kisugároztak, a szabadság felé lódította a lelkeket, s a sok konfliktus ellenére, amelyeket okoztak, az esetek többségében a felszabadulás erejével hatottak. Mert okoztak konfliktusokat is, ezt ne tagadjuk le, s a konfliktusok nem csak ideológiaiak voltak, hanem generációs jellegűek is, családokon belül is. De nekem meggyőződésem, hogy ez a zene és annak lelki hatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország a nyolcvanas évek második felére a szabadság rikkancsává vált a régióban. Ezen a ponton talán figyelembe lehet venni azt a tényt is, hogy a cseh, a szlovák, a keletnémet és a balkáni országokban akkor dívó populáris zene sokkal kommerszebb, nyálasabb, édeskésebb volt, teljesen alkalmatlan a lázadás szítására. Egyedül a lengyel zene bizonyos áramlatai hasonlíthatóak össze a magyar beatzene színvonalával, bár Lengyelországban a meghatározó erő mégiscsak a vallásosság volt. A változó világ tehát a világérzés változásainak új kihívásait generálta a lelkekben, ám a válaszok míves kimunkálásához nagyon kellett a tehetség. Nincs még egy olyan nemzet a kontinentális Európában, amely az Illés-Omega-Metró klasszikus hármas után zenekarok, szerzők és énekesek olyan minőségi kavalkádját tudta volna felvonultatni, mint mi, magyarok. Éltetve a reményt az emberi lelkekben, hogy létezhet egy jobb, szabadabb, értelmesebb világ, eljöhet egyszer egy színesebb, felemelőbb, teljesebb emberi lét.

Még valamire megtanított az Omega. Soha nem gondoltam volna a hatvanas-hetvenes években, hogy az együttes 2021-ben hivatalosan is arra kér majd mindenkit, hogy imádkozzon Kóbor Jánosért. A lázadás, a korlátlan szabadság szellemét hirdető zenekar érett korára porba hull Isten előtt. Úgy látszik, valami van a lelkünk mélyén, valami nagyon mély bizonytalanság, amely akkor, amikor földi erőink végét érezzük, arra ösztökél bennünket, hogy felemeljük a lelkünket, tekintetünket, s a vélt-valós földöntúli hatalomhoz fohászkodjunk. Ez valahol talán az emberi léleknek a fizikai érzékelhetőség fölötti kapcsolatairól, sejtéseiről is árulkodik.

Kedves János, nagyon sok, amit tőled, tőletek kaptunk. Azzal, ahogy kiteljesítettétek magatokat, egész világunkat tágítottátok, a lelkeinket emeltétek. Köszönet érte, nyugodj békében!

Csáky Pál

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …