Csáky Pál Csáky Pál honlapja
(Interjú – Hitel) Hitel: Csáky úr, azt halljuk, hogy az MKP komolyan elkezdett foglalkozni az autonómia témájával. Ön évek óta foglalkozik nemzetpolitikával is. Milyen állapotban van most a felvidéki magyarság?
CSÁKY PÁL: Őszintén azt tudom mondani, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Kezdjük talán a kellemesebbel. Méltánylandó, hogy a magyar társadalom visszatalált a helyes önkereső útra, és megpróbál egy olyan víziót megalkotni a nemzet vonatkozásában, amelynek az alaptörvényben már megvannak a kontúrjai, de talán a társadalomban ez még nem teljesen látszik. A nemzet nem teljes a felvidéki magyarság nélkül. Azt is látni kell, hogy sok idő telt el Trianon óta, és mi magyarok – ha önkritikus akarok lenni – nem igazán jól sáfárkodtunk az idővel és az energiákkal a XX. században. A népszavazásnak, melyet fölemlítettetek, szerves oka és háttere van. Ha csak egy szomszéddal hasonlítom össze magunkat, egy olyan szomszéddal, akivel hosszú ideig egy országban éltünk – a Monarchiára gondolok és az osztrákokra -, akkor azt kell látnunk, hogy abban a pillanatban, amint megbillentek a hatalmi egyensúlyok, az osztrákok nagyon kemény módon védelmezték a nemzeti érdekeiket – sajnos még velünk szemben is. Övék lett Burgenland és majdnem megkapták Pozsonyt is. Ugyanakkor bármilyen színezetű osztrák kormány volt hatalmon az elmúlt évtizedekben, abban konszenzus volt a politikusok között és a parlament körein belül, hogy a külhonban rekedt osztrákok ügye az összes osztrák ügye. Dél-Tirol tudja felmutatni már hosszú évek óta Európa egyik legjobban működő autonómiáját. S ha mi azt mondjuk, hogy Dél-Tirol sikeresebb volt, mint Erdély, Felvidék, vagy Kárpátalja, észre kell vennünk, hogy azt a dél-tiroliak sem az égből kapták, azért ők maguk és Ausztria is megküzdött. Bruno Kreiskiről legyen bármi a véleményünk, de két alkalommal az ENSZ közgyűlése elé vitte a dél-tiroli kérdést. Ennek köszönhetően kapott ENSZ jóváhagyással Ausztria egyfajta védhatalmi státuszt Dél-Tirol fölött.
Mi magyarok kerestük magunkat a Trianon utáni sokk két évtizedében. Mindamellett akkor még létezett egy viszonylag egy irányba ható gondolat, akkor a lelkek talán egészségesebbek voltak. Létezett egy elképzelés, volt egy filozófia, amelynek értelmében az anyaország is és a kint rekedt nemzettestek is próbáltak cselekedni. Az már más kérdés, hogy ez minden elemében helyes és reális volt-e, de kétségtelen, hogy második világháború kontextusában bizonyos megoldások létrejöttek, például a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély vagy a Délvidék vonatkozásában. A háború végén egy új traumákkal terhelt időszak kezdődött, amelyik a hatvanas évek vége felé egyfajta konszolidáció irányába mozdult el az egész keleti blokkban. Ekkor jöttek létre talán az első komolyabb törések, amelyek okozták aztán 2004-et, is, és a külhoni magyaroknál is ekkor kezdtek megjelenni az első komolyabb tudati repedések. Ha a hetvenes-nyolcvanas évekre tekintünk: Romániában egy félőrült van hatalmon, aki a felszínen szocializmust hirdet, különféle kommunisztikus elképzeléseket próbál megvalósítani, ugyanakkor durván nacionalista is. Amit csak lehet, bevet az ottani kisebbségek ellen, elsősorban a magyarok ellen. Tito rendszere hasonló játékot játszik. Hivatalosan kommunista, de a fű alatt próbál a hajszálgyökerekből elnyirbálni, egyre nehezebb helyzetbe került a délvidéki magyarság is. Gustáv Husák Csehszlovákiájában ugyanez a durva nacionalizmus valósul meg, amely főleg a felszín alatt próbálja meg szétzilálni a kisebbségi közösségeket. S most tegyük melléjük Magyarországot. Mi történik itt? A kádári rendszerben annyira fél a hatalom a nemzeti kérdéstől, hogy mint témát is kiirtja azt az iskolákból, a közbeszédből, a médiából a hivatalos és a kevésbé hivatalos diktatúra eszközeivel. S hogy néz ki mindez felülről? Előre nyomul nemzetállamként Csehszlovákia, nyomul bizonyos fokig a Szovjetunió, nyomul Románia, Jugoszlávia és az utódállamok egy része – Magyarország pedig fölteszi a kezét, mintha megadná magát. Ennek a következménye az a meghasadás, amely a fejekben és lelkekben van Magyarországon és a Felvidéken. Tavaly jelent meg az Álom a szabadságról című könyvem, amely a nemzettudatról szól. A megrepedezett felvidéki magyar nemzettudatról és annak helyrekalapálási esélyeiről. Fölolvasom most a fülszövegét, hogy világos legyen, én milyen víziót kínálok a felvidéki magyarságnak: „Magyarságunkról pedig soha nem mondunk le. Történelmi, nyelvi, kulturális szempontból ugyanolyan magyarnak érezzük magunkat, mint Esztergom vagy Budapest bármelyik polgára. Számunkra nem az asszimiláció és nem az önfeladás a követendő út, hanem polgári és nemzeti létünk kiteljesedése, a minden szempontból szabad élet s az ezen az alapon nyugvó szellemi és anyagi gazdagodás. Így, magyarként értelmezzük az európai szabadságelveket és mi ilyen Európát szeretnénk.” Síró szemről is beszéltem. Említettem, hogy a felvidéki félmilliós magyarság egyik fele még mindig fogékony az ilyen témákra. A másik fele viszont eléggé meghasonult. A Felvidéken tehát felemás a helyzet, a szlovák retorziók miatt kevesen kérik az állampolgárságot is. Ennek a mi belső elbizonytalanodásunk mellett a durva szlovák nacionalizmus és a magyarellenesség is az oka.
Hitel: Magyarok Európában – így tudnám jellemezni a következő kérdéskört. Úgy tudom, Önhöz fog átkerülni a felvidéki magyarság Európa-politikája.
Cs. P.: Nekem a nemzetpolitika negyven éve az életem. Egy olyan kis vagy közepes lélekszámú közösség, mint a magyar, nem élheti túl a történelmet, ha nem becsüli meg önmagát. Itt volt a török százötven évig, s mutasson valaki a magyar szállásterületen egy olyan községet, amelyik kollektívan fölvette volna a muzulmán vallást! A Balkánon más a helyzet például a bosnyákok esetében. Minket többször megpróbált már a történelem, és azt hiszem, nekünk elsősorban önmagunkat kell megbecsülnünk, ha azt akarjuk, hogy mások is becsüljenek bennünket. A felvetett témákat a jövő évben létrejövendő új Európai Parlamentben is nagyon hangsúlyosan az asztalra kell tenni. Erdélyi barátainkkal próbáltunk és újból megpróbálunk egy olyan népszavazási kezdeményezést indítani az Európai Unióban, melyben egy jól megfogalmazott kérdéssel nem csupán az érintetteket szeretnénk megszólítani. Tehát nem csak a minimálisan előírt egymillió állampolgárt szeretnénk rávenni arra, hogy követelje: az Európai Unió jogrendjébe kerüljön be a nemzeti kisebbségek ügye. Úgy gondolom, egy ilyen folyamatban szövetségeseink lehetnek a katalánok, a baszkok, de bizonyára a skótok és a walesiek is. Ráadásul el tudom képzelni, hogy Dél-Tirol miatt az osztrákok is, sok német is, s a kis nemzetek potenciálisan szintén, hiszen őket is fenyegeti nyelvük és kultúrájuk marginalizálódása.
Nézzük tehát, van-e értelme az asztalra tenni ezt a témát, van-e jogunk és esélyünk beszélni az autonómiáról mint megoldásról? Ha végignézünk az uniós országokon, akkor azt hiszem, gyorsabban fel lehet sorolni azokat az államokat, ahol nincs ilyen megoldás, mint a többséget, ahol valamilyen formában létezik. Az Európai Unión belül Belgiumban, ahol nem csak a vallonoknak és a flamandoknak van parlamentje, a kormánya egy nagyon bonyolult alkotmányjogi rendszerben, de a mintegy hatvanezer fős németajkú közösségnek is. Szintén konföderáció a nem EU-tag Svájc, ahol egy nagyon erős kantonális rendszer működik, az autonómia elvei alapján. Ott van Spanyolország: a baszkok, a katalánok helyzete. Ott Olaszország, ahol szintén erős a régiók helyzete, s ott egy szép példa, Dél-Tirol. Ebbe a csoportba tartozik Finnország is a hat százaléknyi svéd miatt. Svédországban és a szintén nem EU-tag Norvégiában a lappok helyzetében az elmúlt huszonöt évben is komoly és jelentős változások történtek. És még hosszan folytathatnám a sort.
Ami engem lényegében ebben a kérdésben dühít, az, hogy az Európai Unió nyugati része, de a posztkommunista országok is tolerálják a szelektív demokrácia megvalósítását. Az egyik oldalon demokratizálják és liberalizálják a gazdaságot, a bankrendszert, az egészségügyet – nem sorolom végig. Ugyanakkor a kisebbségi kérdés kezelésében előrelépés alig van. Vissza tehát a kérdésedhez: Magyarország sem használt ki minden lehetőséget az elmúlt negyedszázadban, ugyanakkor, ez csak a mondat első fele. Ha korrektek akarunk lenni, akkor mellé kell mindjárt tennünk, hogy nagyon sok pozitív kezdeményezés is megvalósult, előre is lépegettünk. A legnagyobb problémánk nekünk, magyaroknak az a sinus-görbe, ahogy ez a kérdés néha napirendre kerül, majd visszazuhan, napirendre került, s ismét visszazuhant… A választásokat Magyarország polgárai fogják elsősorban eldönteni. Nagyon rossz lenne, ha megint egy zuhanás következne be. Az aktuálpolitikai áthallásokat félretéve mondom, nagyon jó lenne, ha Magyarország azt az utat, amelyet 2010-ben elkezdett, folytatni tudná! A magyarságot szétválasztó határokkal való szembesülés számomra a hatvanas években kezdődött, amikor nyolcéves kisgyerek voltam. Balassagyarmat mellett születtem, és a családunk fele Magyarországon élt. Végül is úgy kerültek Magyarországra apai és anyai oldalról is, hogy ők ott maradtak, ahol éltek, csak közben határt csináltak közöttük 1920-ban, Trianonban. Kezdetben a második világháború után nem lehetett átjárni. Aztán évente kétszer, majd négyszer. Máig emlékszem arra a zokogásra, amikor a nagynénémet egy közeli rokona temetésére a csehszlovák határőrök nem engedték ki, mert már kimerítette a kétszeri lehetőséget. Arra a pofonra is emlékszem, amelyet az unokabátyám kapott tízéves korában az Ipoly hídján. Rokonlátogatóba mentünk Magyarországra. Az édesanyja mutatta neki, hogy látod, ez az Ipoly folyó, ott a határ, ez itt Csehszlovákia, az meg Magyarország. A gyerek pedig azt kérdezte: Anyuka, a határon túl kik élnek? Magyarok élnek, volt a válasz. És a mi falunkban, itt a másik oldalon kik élnek? Itt is magyarok élnek. De anyuka, akkor miért van közöttük határ? És erre az anyuka, aki megijedt, mivel már a határőrök közelébe értünk, nem akarván ezt a kérdést tovább taglalni, jól szájon vágta őt. Ott tanultuk meg mind a ketten az unokabátyámmal – ő keményebb formában –, hogy vannak kérdések, amelyeket nem igazán lehet bizonyos helyeken föltenni. Én miniszterelnök-helyettes voltam 2003-ban.
Eljött hozzánk a német Bundestag külügyi bizottságának elnöke, aki azt kérdezte tőlem, hogy mit fogunk mi, felvidéki magyarok csinálni akkor, ha 2004-ben Szlovákiát nem veszik fel egyszerre Magyarországgal az Unióba, és a határ megmerevedik a két ország között. Ez bizony kemény felvetés volt, nem akárki részéről, s nem akármikor. A mi politikánk az volt, hogy Magyarország és Szlovákia párhuzamosan lépjen be. Úgy gondolom, hogy ez helyes politika volt, a határ ma átjárható.
Ugyanakkor szellemiekben gyakran nincs szinkron a két ország között. Önmaguktól, saját kicsiségüktől, nem is annyira a magyaroktól félnek a szlovákok, a szlovák kormány, a szlovák politika. Ma bizonyos szempontból majdnem ugyanaz történik velünk, ami a beneši dekrétumok alapján a második világháború után. Ha a magyarok Szlovákiában magyar állampolgárságot kérnek, és azt bejelentik, akkor elveszítik a szlovák állampolgárságukat, és lényegében mindenféle ezzel kapcsolatos jogukat Szlovákia területén. Van ezzel kapcsolatban egyetlen kritika, megjegyzés az Európai Unió részéről? Nagyon hittem az európai eszmékben, és hiszek máig is. Nem látom alternatíváját az Európai Uniónak. Nagyon tisztelem Junkers urat, Luxemburg miniszterelnökét, aki azt mondta – Churchill demokráciatételének mintájára –, hogy bár az Európai Unió elbürokratizálódott, rosszul működik, nincs alternatívája. Aki úgy gondolja, hogy nagyon elégedetlen vele, az járjon katonatemetőkbe, mert az az alternatíva, van belőlük sajnos Európában elég. Ezt az Európát normálisabbá, humánusabbá kellene tenni, de mindez anélkül nem fog menni, hogy mi ne vállaljuk fel ezeket a kérdéseket európai szinten is. Bárki lesz itt kormányon 2014 után, én nagyon remélem, hogy a kontinuitás folytatódni fog. Magyarország minden kormányának, a politikai elit és a Parlament minden tagjának azt szeretném mondani, hogy nem fogja megbecsülni a magyart senki a világon, ha mi nem becsüljük meg és nem vállaljuk magunkat és egymást.