A csillag ereje

A férfi fáradtan ült le a sziklára. Közel volt már a város, de a hosszú út megviselte őt. Kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát.
Az öröm azonban ott volt a szívében. Örült, hogy a hosszú távollét után végre hazaérhet. A csend, amely körbefogta, mintha pihekönnyű álomgolyóba zárta volna őt, a behavazott fenyves a háta mögött szinte földöntúli keretet vont köré.

Egyszerre azonban úgy érezte, nincs egyedül. Oldalra pillantott: az egyik sziklán egy angyal ült. Éppen feléje fordította a tekintetét.
Még a lélegzete is elakadt. Hihetetlen, szürrealisztikus volt a kép, elképzelhetetlen, megálmodhatatlan a modern világban.

Az angyal szólalt meg végül is.

– Miért? Tudod már, miért?

Baráti volt a hang, visszafogott, csendes. Bársonyos, meleg alt.

Az első reakciója az volt, hogy csendben marad. Nem fog megszólalni, nehogy elárulja az esetleg erre tévedőknek, hogy képzelődik. Váltig nem akarta elhinni, hogy valóság lehet az, ami történik vele.

– Megértelek, nem egyszerű a válasz – folytatta néhány másodperc után az angyal. – De ti tettétek bonyolulttá.

Nem értett semmit az egészből. Itt ül egy hideg sziklán, fáradtan, pár száz méterre az otthonától, egy pici erdő szélén – és látomása van. Vagy képzelődik. A huszonegyedik században ilyen bizonyára nincs, nem lehet. Annyira várta már, hogy hazaérjen, annyira vágyta már az ünnepet, hogy tessék: már látomása is van. Félve nézett oldalra: az angyal tényleg ott ült.

– Nem először próbálok meg beszélni veled, de otthon nem megy – folytatta az angyal, mintha mi sem történt volna. – A sok zaj meg a sok fény megöli az érzékeket – mondta csak úgy, magának. –

De úgy látszik ez egy ilyen világ. Azért érdekelne: jól érzed magad benne?

– Nem tudom, mire gondolsz – szánta rá magát a félszeg válaszra. – Nincs hatalmam, hogy megváltoztassam a valóságot.

– Alibista válasz – mosolyodott el. – Nem is vártam mást. Mind ezt mondjátok: ilyen a világ, ilyen a környezetünk, el kell fogadnunk a játékszabályokat.

– Egy egyszerű ember vagyok csupán – válaszolta. – Nem én teremtem létünk szabályait.

– De viszonyulni tudsz hozzájuk. Valamit elfogadsz és valamit elutasíthatsz. Szabad akaratod van, nem?

– Nem is tudom – mondta bizonytalanul. – Bizonyos korlátok között talán…

– Már megint a mellébeszélés… – mosolyodott el. – Mindnyájan ezt csináljátok. Most nem azért sietsz haza, hogy szembenézz magaddal? Ne mondd nekem, hogy a szinte a giccs határát súroló külsőségek érintenek csak meg. A karácsonyfa, a festett-faragott jászol, vagy csak az ajándékok. Eddig érne fel az emberiség, hogy egy jól kigondolt, szép születés-történet bénítaná így le?

Nem értette, miről beszél az angyal. Csak sejtette, hogy a közelgő ünnepek mélysége az, amit érzékeltetni akar vele.

Az angyal, mintha belelátna gondolataiba, folytatta.

– Nézd meg, pár napra mi történik az emberrel: még a legelvetemültebb is megszelídül néhány percre. Csak a külsőségek tennék ezt? Csak a hagyomány? Egy olyan korban, amikor semmi sem szent és sokan a lét határait feszegetik: ezen a néhány napon mindenkivel történik valami. Ott, belül. Tudod, mi az? S tudod, hogy mindez miért történik éppen most?

– Egy gyönyörű hagyomány, egy nagyon szép ünnep… – próbálta elmagyarázni, amire gondol, de pillanatról pillanatra erősebben érezte, hogyan súlytalanodnak el szavai.

Az angyal elmosolyodott.

– Ennyi? Csak ennyi, azt gondolod? Némi csilingelés, egy kis fenyőfa-dísz, egyházi vagy világi üzenet – miről is?

Még jobban elbizonytalanodott. Nem tudta, gúnyt akar-e űzni belőle, vagy esetleg más szándéka is van vele. A csendet szinte vágni lehetett közöttük.

Az angyal szólalt meg végül.

– Ijesztően gagyi világban éltek. Igen, azt hiszem, ez komoly gond. Meg a mérhetetlen önzésetek. És a rosszakarat, a féktelen rosszakarat. Ez mérgezi meg az életeteket, s ti nem tudtok mit kezdeni vele.

Hitetlenkedve hallgatta az angyal szavát.

– Ezt érezhetitek, ezt az idők kezdete óta körülöttetek vibráló ridegséget, amelytől retteg az emberi lélek. A világűr felé nyújtóztok, ugyanakkor a lehető legprimitívebb, legerkölcstelenebb módon pusztítjátok egymást. Olyan méretű igazságtalanságot engedtek magatok közé, amire nem volt példa, az egyenlőtlenségek is közöttetek egyre riasztóbbak. Dől rátok a technika, az információ-óceán – és ti egyre magányosabbnak érzitek magatokat. Egyre több javatok van és egyre ridegebbnek érzitek társaságukban a világot. Ez az igazság, nem gondolod: egyre magányosabbak, egyre kiszolgáltatottabbak vagytok.

A férfi mintha lebénult volna, az agya is alig működött. Az angyal azonban folytatta.

– Igen, a gyűlölet és az önzés, amely rengeteg bajotokat okozza. S a hazugságok. Néha úgy tűnik kívülről, mintha az egész modern világotok erre épülne. Az illúziókra. Nem gondolod?

A férfi szinte lebénult.

– S erre álmodtok magatoknak karácsonykor egy ellenszert. El akartok lopni a mindenségből egy pici belső melegséget. Ezt adja nektek ez az ünnep. Nem a külsőségeket, hanem a belső reményt. Magatokat keresnétek benne, legalábbis nekem úgy tűnik. A jobbik énetek előtt rogynátok térdre. A kisded csak megjeleníti mindezt, ezt az ős-erejű belső vágyat, nem gondolod? Pedig látnotok kellene, hogy belső békétek meglelése nélkül nincs megváltás… Persze, ehhez tartalom is kívánatik a csöndben…

Nem tudta hirtelen, mit gondoljon minderről. A fáradtsága csodálatosképpen elmúlt, pihentnek, lelkileg is feltöltöttnek érezte magát. Felállt, hogy továbbinduljon, csodálatos módon nem érezte a hideget sem. Az angyal felé fordult, hogy elköszönjön tőle, de már nem volt ott. Üres, rideg volt a szikla, amelyen ült.

Elindult, öles léptekkel sietett hazafelé. Csak a lelkében hallotta újra a hangot: – Azért emeld fel néha a tekintetedet. Ne csak a földet vizsgáld, nézz a magasba is néha.

Engedelmeskedett a szavának. S a város fölött, otthona fölött megpillantotta a bizonyságot: a fényes, erőt sugalló, csodálatos csillagot.

Csáky Pál