Angyali ének

Ültetek az angyallal egy felhő szélén, és hallgattatok. Odalent lassan leszállt az este, elcsendesedett a világ. Fények gyúltak szerteszét, mintha millió szentjánosbogár szállt volna le a földre. Távol, a hegyek alján, sűrű pelyhekben hullott a hó.

Arra gondoltál, most nem szabad megszólalni, megtörni a varázst. Nem szabad megmoccanni sem, széttörni ezt a csodás állapotot.

– Mire gondolsz? – Meglepődtél, amikor hozzád ért az angyal szava. Nem hallottad, inkább érezted a kérdést.
– Arra, hogy milyen felemelő állapot ez – válaszoltad. – S arra, hogy sokan még ma sem tudnak lazítani. Félek, hogy sokan ünnepelni sem tudnak már.
– Nem túlzol? – nézett rád csodálkozva.
– Annyi a gond ott lent – válaszoltál. – Háborúk, ínség, brutalitás. Erőszak és gáncsoskodás, szegénység és kishitűség. Cinizmus, mások becsapása. Nagyon megkeményedtek az emberi szívek. A szeretet – néztél rá -, a szeretet mintha eltűnőben lenne.
– Az emberi szív mélysége végtelen – mondta ő határozottan. – A szeretet végtelen, te is tudod. Nem szabad elcsüggedni, ma különösen nem.
– Idealizálni sem szabad a dolgokat – válaszoltad. – Ha becsapjuk önmagunkat, azzal semmit nem oldunk meg. Te is tudod, mennyire földhözragadt, kicsinyes lény az ember. Bosszúálló, gyakran kegyetlen.
– Ne csak a rossz oldalát nézd – dorgált meg. – A helyzet sosem reménytelen. Látod, most is nyugalom van odalent.
– Huszonnégy órára – mondtad, majdnem lekicsinylően. – Karácsony kicsit visszafogja a lelkeket. Azután újra kezdődik majd minden.
Ahogy felé tekintettél, észrevetted, hogy nem figyel rád. Az arca megfeszült, egy pontra meredt odalent.

Kis, megrongált házban alig harmincéves anya szoptatta gyermekét. Mellette, az ágyban, jó harmincas férfi feküdt, reszketett a láztól.

Jobban megnézted, Szíria fölött voltatok. A háborútól próbált Szíria egyik falucskája fölött. Azt is észrevetted, hogy az ágy fölött egy kereszt feszül.
Az angyal azonban nem a fiatal párt nézte. Öt marcona férfira meredt a tekintete, akik egy keskeny ösvényen a ház felé tartottak. Sötét fejkendővel takarták el arcukat. Innen, fentről minden világos volt: ölni küldték őket. Bosszúból, könyörtelenül.

Megmerevedtél, ahogy észrevetted őket. – Hát még ma is? – sikoltottál fel. – Még ma sem lehet nyugalom?

Az angyal már másfelé nézett, érdektelenül dúdolt valamit.
– Te beszéltél nekem megértésről? – kiáltottál rá. – Oda nézz, ezek még ma is ölni akarnak! – jajdultál fel.
Az angyal nem reagált, tekintete továbbra is a távolba meredt. A csapat odalent a házhoz ért. Arab feliratos fekete zászló volt egyikük kezében.
– Nem látod, mi történik? – üvöltöttél rá. – Tegyél valamit, különben ezek gyilkolni fognak!
– Szabad akaratotok van, nem? – válaszolt, szinte flegmán. – Ti, teremtés koronái!
Nem bírtad ki, leugrottál. Lehuppantál, egyenesen az ösvényre, a ház mellé. A katonák épp akkor értek oda. Próbáltad volna feltartóztatni őket, ám mint rossz álomban, a végtagjaid nem engedelmeskedtek. A katonák elmasíroztak melletted, be a házba. Egyikük kibiztosította a fegyverét. A fejkendője kissé félrecsúszott, s te rádöbbentél, láttad már valahol ezt az arcot. Egy hányingert keltő kisfilmben a világhálón, amely egy ártatlan fogoly lemészárlását mutatta be.
– Nem, Istenem, csak ezt ne! – próbáltál volna utánuk mozdulni, minden erődet összeszedve. Nem ment, mint sóbálvány, áltál ott tehetetlenül. – Ne! – akartad volna üvölteni még egyszer, ösztönösen, de nem jött ki hang a torkodon. – Ne! – Úgy érezted, az agyad kiloccsan a nagy erőlködéstől. Egész lényedet átjárta az erős igyekezet.

Ekkor egy hatalmas csattanás, éles hang zúgott végig a tájon. Nem hallottad, érezted inkább az angyal szavát: – Nem!
Egy pillanatra minden mozdulat megmerevedett. Utána már csak a békésen cuppogó kisdedet láttad anyjával, csendesen. A fekete egyenruhába öltözött katonák eltűntek, az anya jobb kezével letörölte férje homlokáról az izzadságot.
– Legalább ez egyszer – sóhajtottál fel megkönnyebbülten. – Legalább ma nem.
Felnéztél, az angyal a felhőn ült. – Ezt szépen csináltad – mondtad neki. Kár, hogy nem vagy itt mindig, amikor ilyesmi készül.
– Te kellettél hozzá, a te akaratod – válaszolta csendben. – Az, hogy kimondd: ne!
– De nélküled…
– Megy az úgy is, hidd el – nézett rád éles tekintettel. – Csak keresd a hangot magadban…

Azután hirtelen eltűnt, csak az énekét hallottad vibrálni az éterben. A fölfoghatatlan, csodaszép énekét, amely ékes harmóniává állt össze a szívedben.
Forróságot éreztél odabent, s úgy láttad, minden megolvad, fényre gyullad körülötted.

Csáky Pál
Megjelent az Előretolt helyőrség karácsonyi különszámában.