cikkek

A komp megmozdul, lassan eltávolodik a parttól. A család integet, lélekben bizonyára már a túlsó oldalon vannak, ahol magyarországi ismerősök, barátok várnak rájuk. Az ebédszünet miatti másfél órás várakozás letelt. A család a Duna menti cserkésztáborba megy, te előbb haza, majd falugyűlésre.

(Elhangzott 1994 augusztusában, az 1992–1994 közötti csonka időszak záróülésén. A megszólítás – egy mondat – szlovákul és magyarul hangzott el, emiatt a politikusok és az újságírók éles kritikával illettek)

Az indulás ideges hangulatú volt, mint oly sokszor. Hiába a pontos szervezés, hiába a fogadkozások, ahol labilis a politikai élet és kiszámíthatatlan egy-egy parlamenti ülés lefolyása, ott nehéz előre tervezni. Pedig annyi helyre hívtak az előző héten is: iskolákba, önkormányzati ülésékre, kulturális rendezvényekre.

(Gágyor Aliz interjúja az Új Szóban, 1994) Harmadik nekifutásra a szlovák törvényhozás jóváhagyta a táblatörvényt, amely lehetővé teszi a vegyes lakosságú községek kisebbségi nyelven történő megjelölését. Hogy konkrétan mely községek határába kerülhet ki a kék alapon fehér betűkkel feltüntetett megjelölés, és mikortól, arról Csáky Pált, az MKDM parlamenti frakcióvezetőjét kérdeztük.

(Elhangzott Komáromban, 1994. május 15-én. Az első díjazott Esterházy János volt in memoriam, a díjat – Nagy János szobrászművész alkotását – lánya, Esterházy Aliz vette át) Hölgyeim és uraim! Képviselőtársaim nevében is szeretettel köszöntöm önöket a szlovákiai magyarság I. emléknapján. Megköszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek, és elnézést kérek mindazoktól, …

Vasárnap hajnal egy lévai bérházban: az asztalon gyertya pislákol, mellette kis tranzisztoros rádió szól. Odakint alig érezhetően ritkul a sötétség, idebent minden csendes. Csendes a lépcsőház, nem jár a mindig nyikorgó lift sem, nem csapódik újra és újra a bejárati ajtó.

(Elhangzott magyar és szlovák nyelven, az I. szlovák–magyar értelmiségi fórumon, amelyre 1994. március 30-án került sor a párkányi Csemadok-házban, a Balassi Bálint Kulturális Napok keretében)

Az éles márciusi szél meglepő erővel söpör végig Párizs utcáin. Az idelátogató akár hálás is lehet ezért: a hideg beszorítja őt a több ezer kávéház egyike-másikába, ahol megismerkedhet emez intézmények utánozhatatlan hangulatával.Nyugalom, derű és könnyedség sok helyen, a pár héttel azelőtti sztrájkokra már semmi nem emlékeztet.

A lágy szellő, amely végigsimítja a domboldalt, magával sodor néhány sárga falevelet, s belekap az asztalon terebélyesedő virágcsokorba is. Odalent a város jólesően nyújtózik a késő őszi napsütésben. Idefent, szüret után, szusszannak egyet az emberek, az alig forrásnak indult murcit kóstolgatják, s mellette mi mást is tennének: politizálnak.

Miklósi Péter interjúja a Vasárnapban, 1993 – Képviselő úr, milyen ma a felvidéki magyar ember közérzete?