Pártegyesítés után „Itt álok, másként nem tehetek” – mondja Kolhaas Mihály Sütő András gyönyörű, emberi nekifeszülésekkel teli drámájában, az Egy lócsiszár virágvasárnapjában.
Kolhaas látja, érzi: visszafelé nem vezet út, a múltja visszahozhatatlanul mögötte maradt. Azonban az sem világos számára, mi van előtte. Sejti, merre vezethet az ösvény a jövőbe, de érzi annak minden veszélyét, sejti minden bizonytalanságát. Egy pillanatra megáll, ég és föld között, aztán nekiindul, mert tudja: ez a sorsa, ezt diktálja az élet törvénye.
Valahogy így állunk mi is itt, múlt és jövő határán, egy gyorsan, s nem fájdalommentesen megvalósított pártegyesítés után, s a jövőt kémleljük. Valamit elvesztettünk, annak jó és rossz oldalával egyetemben. Mögöttünk van a politikai pluralizmus sokszínűsége, mögöttünk a pozitív és negatív elemeket egyaránt hordozó politikai versenyhelyzet. Mögöttünk az egymásnak feszülések, talán az energiák fölösleges elpocsékolásának gyakorlata, a politikai homokozóban való, egymás közti játszadozás is.
Előttünk valami új, amit még nem ismerünk. A lehetőséget magunknak kell megtöltenünk tartalommal. Jó lenne, ha ez a tartalom értékes lenne, és sokkal több pozitív elemet tartalmazna, mint negatívat. Persze, rajtunk is múlik, hogy így lesz-e.
Erősebb politikai potenciált nyerhetünk a pártegyesítéssel, ha okosan élünk megnövekedett erőinkkel. A létrehozandó platformok talán kellő mozgásteret is biztosítanak mindenki számára, érdekek és gondolatok számára egyaránt. A keresztény-konzervatív platform elnökeként talán nem bűn véleményeznem, hogy a szlovákiai magyar közösség túlnyomó többsége, talán több mint 70 százaléka ehhez az eszmerendszerhez tartozónak vallja magát.
Ezt a tényt bizonyára nem szabad elhanyagolnunk, ha nem akarunk elszakadni támogatóinktól, s a szlovákiai magyar társadalomtól.
A lépések, amelyek június 21-éhez, a pártegyesítési folyamat végső lépéséhez vezettek, átgondoltak és óvatosak voltak. Az új választási törvény azonban mementóként ott lebegett a fejünk felett, mert három pártunk számára nehezen teljesíthető feltételeket szabott meg. Mondjuk ki nyíltan: a kényszer is, de talán a józan ész is arrafelé sodort bennünket, hogy félretéve az önzést, felelősségteljes lépéseket tegyünk meg.
Mivel a három párt közül a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom volt a legerősebb, először ennek a pártnak kellett lépnie. Április 18-án Galántán átnevezte magát Magyar Koalíció Pártjára, s ezt a névváltozást a szlovák belügyminisztérium május 22-én be is jegyezte. Erre a lépésre azért volt szükség, mert tudtuk, hogy egy nem demokratikus hatalom áll velünk szemben.
Mečiar és támogatói sok mindenre képesek, arra is, hogy a magyar pártokat kisakkozzák a parlamentből. Ezt mi nem engedhettük meg: ezért lépett az egyik pártunk, új nevet választva magának, s várta a folyamat alakulását a másik kettő. Ha valami gond akadt volna a belügyminisztériumban, a másik két párt sértetlenül tudott volna a tartalékúton továbbmenni.
A belügyminisztériumnak azonban nem adtunk okot az ellenlépésre, s így nem maradt számára más, mint bejegyezni az új nevű régi pártot. Az Együttélés és a Magyar Polgári Párt pedig ezután nyugodtan beléphetett a már bejegyzett Magyar Koalíció Pártjába. Június 21-én Dunaszerdahelyen befejeződött a pártegyesítés.
A jövőt azonban nem látjuk, mindent beburkoló köd van előttünk. Talán egy Mózes-botra lesz majd szükség ahhoz, hogy rést üssön bele. A valóságban a választók akarata teheti ezt meg: jó lenne, ha megnövekedett politikai potenciálunkkal tevékenyen hozzá tudnánk járulni a mečiarizmus befejezéséhez, s egy új remény kialakításához választóink és az ország számára. Jó lenne, ha nem kellene tovább dagasztanunk az elmúlt négy év gyászos sarát.
Megszenvedtük már a múltat, s a jövendőt. Jöjjön már egy kis nyugalom, és béke. (1998)