Előretolt helyőrség

Megjelenik a Magyar 7-ben

Kezdjük talán ott, hogy az UNESCO nem éppen hízelgő eredményt hozó felmérése szerint a múlt század nyolcvanas éveitől hülyül az emberiség. Vagyis a fokozott tempóban ránk zúduló információáradat és a műszaki lehetőségek soha nem látott szintű kibővülése nem az ember itelligenciahányadosának növekedésével, hanem ellenkezőleg: csökkenésével járt.

Szomorú megállapítás ez, persze, de ha megnézzük a mindenki számára elérhető, több tucatnyi televíziós csatorna bármelyik napi kínálatát, nem is csodálkozhatunk ezen. Vagy az interneten található információs szemét mennyiségét: egyszerűen ijesztő a emberi butaság ama áradata, amellyel ott találkozhat az ember. Nagyon lefelé tolódott az intellektuális ingerküszöb, s mindez – véleményem szerint – összefügg az irodalom erős háttérbe szorulásával is. Nem is merem már felhozni, nehogy nevetségessé váljak, mennyire esemény volt még ötven évvel ezelőtt is egy-egy új kötet megjelenése, vagy néhány költő, író személyes megjelenése valamelyik településen vagy iskolában, író-olvasó találkozó okán. Persze, lehet erre azt is mondani, hogy más volt akkor a világ, másak voltak a lét koordinátái – s ez kétségkívül igaz. De a bátrabbak egy másik kérdést is megfogalmazhatnak: elfogadjuk-e a napjaink által kínált lehetőség-szintet, a könyvterjesztés ellehetetlenülését, az irodalommal való foglalkozás szekta-szintre süllyedését, vagy megpróbálunk valamit tenni is ellene. Legalább kísérletet tenni arra, hogy visszahozzunk valamit ama korszak lehetőségeiből, amikor még minden, magára picit is adó hetilap (Vasárnapi Új Szó, Nő, Hét…) tartalmazott irodalmi mellékletet is, azzal az igénnyel, hogy lehetőséget nyújtson az irodalmároknak publikálásra, illetve az érdeklődő, igényesebb olvasónak a létrejött alkotások befogadására. Mert ha nem hiszünk abban, hogy még napjainkban is létezik egy olyan réteg, amely igényli a veretes irodalmi szövegeket, léteznek gondolkodó emberek, akiket zavar az, hogy néha csak bonyolult úton tudnak hozzájutni a felvidéki magyar szellemi termékekhez, akkor végleg le is mondunk arról, hogy egy ilyen réteg újraéleszthető, megerősíthető.

Nos, ilyen megfontolás alapján született meg a gondolat, hogy egy, már létező hetilap terjesztési lehetőségeit kihasználva több ezer háztartásba eljuthasson egy irodalmi havilap is, az Előretolt helyőrség. A felvidéki lehetőség némi vitát is gerjesztett a Szlovákiai Magyar Írók Társaságában, amely vita egyébként másról szólt, nem a fenti összefüggésekről. Inkább az motiválta egyesek hozzáállását, hogy sérülni érezték ama (vélt vagy valós) dominancia mindenhatóságát, amelynek alapján csak bizonyos kiváltságos körök juthatnak közlési lehetőséghez, ők hivatottak meghatározni, mi a jó irodalom, művészet és mi nem, s milyen oldalról kell fenntartani a gyanút politikai befolyásolási szándék okán és milyenről nem. Nem kívánom itt ezt a vitát újraéleszteni, csak megismétlem, hogy az Előretolt helyőrség című kezdeményezés arról szól: próbáljuk meg befolyásolni a negatív tendenciákat és közelebb vinni az írott szót az emberekhez. Mindezt azért is merem állítani, mert jelen voltam az egyik írószövetségi beszélgetésen, ahol ez téma volt, s ahol a lap szerkesztői kijelentették, mindenkitől elfogadnak kéziratot, mindenki számára biztosítani kívánják a megjelenés lehetőségét.

Persze, ott van még két megkerülhetetlen követelmény: az értékrend és a színvonal. Nos, ezekről lehet és kell vitázni, akár ítéletet is mondani – de ahhoz a műveknek előbb létre kell jönniük, meg kell jelenniük, a hozzászólók részéről pedig illik, hogy esetleg el is olvassák őket. Nézzük tehát a legfrissebb, a novemberi számot.

Az első oldalon Bordás Sándor tanár, pszichológus értekezik az értékek elvesztéséről egy tartalmas írásban, fölötte Kövesdi Károly provokál egy frappáns, rövid verssel „a csodás 21. századról”. Ha csak a harmadik oldalt jelentették volna meg, már az is fontos és szükséges tett lett volna: Nagy Erika beszélgetése a 83 éves Gál Sándorral kedves és méltó. Tóth László Grendel Lajosról és Fábry Zoltánról szóló írásai gazdagítanak mindenkit, ezekhez hasznos adalék Ravasz József A stószi remete című írása. A Csipetnyi fény (Z. Németh István), Daszvant árnyéka (Hogya György) és Érkezés Aritmiából (Bodnár Gyula) című kötetekről szóló rövid recenziók az egymásra való odafigyelés szükséges minimumai, amint Juhász Kornélia színházi jegyzete is. Tóth László még egy fontos írást jegyez: hetvenedik születésnapja alkalmából köszönti a már-már elfeledett Vajkai Miklóst, Póda Erzsébet pedig Dobos László kitaposott ösvényeit veszi észre. A további versek és novellák is kiteljesítő, alkotó kellékei a kiadványnak, de megvallom, engem a két doyen, Tőzsér Árpád és Koncsol László egymásra üzengetése fogott meg leginkább. Idemásolom, hogy mindenki véleményt alkothasson róla:

ÜZENETVÁLTÁS

Tőzsér Árpád
Koncsol Laci utolsó bagatelljei

Ez voltam: a lét szomorú lelence,
Nem pátyolt sors, nem kedvezett szerencse.
Másnak Alpok jutott, nekem csak Gemence,
S ha fogadott is, csak rímként Velence.
S leszek hamarost már férgek kegyence,
Vár rám a végső rím: egy deszkaszelence.

Koncsol László válasza a PENTA kórházból

Pentaméter… hexaméter…
fütyülőmben egy katéter,
orromban az édes éter,
s repesve vár rám Szent Péter.

Nos, mindenki eldöntheti, szükség van-e az ilyesmire. Nem az én írásom alapján, hanem a lap elolvasása után.
Használati utasítás: vigyázat, örömet okoz!

Csáky Pál

Cikkajánló

Veszélyben a pozsonyi parlament?

Olvasom az egyik honlapon a talán költőinek szánt kérdést, elképzelhető-e, hogy tüntetők Pozsonyban is úgy …