Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Kicsit féloldalas ez a mi szlovákiai magyar valóságunk. A Szlovákián belüli földrajzi jellegzetességek erősen befolyásolják a régiók egymásra hatását is. Számomra meglepetés volt a nyolcvanas-kilencvenes években megtapasztalni, hogy a Bodrogköz és az Ungvidék számára mennyire távoli a Csallóköz vagy a Mátyusföld, s mennyire a szomszédos magyarországi, romániai és kárpátaljai régiók felé orientálódnak. Ez bizonyos fokig természetes is, a történelmi beidegződések – s gyakran a napi élet logikája is – ezt indokolják, s nem csak, hogy kevés idő volt a Pozsonytól Nagykaposig elnyúló szlovákiai magyar szállásterület belső kohéziójának kialakulására, de komolyabb kényszerítő erők sem hatottak eme folyamat erőteljesebbé válására.
Ez azt is okozta, hogy bizonyos – a keleti vagy nyugati rész számára fontos – kérdésekben alig tudunk valamit a másik specifikus történelméről, az ott élők számára fontos történésekről. Ilyen a málenkij robot kérdése is a jelenlegi Szlovákia területén, amely jellegzetesen keleti történés.
A problémát – jellegéből adódóan – évtizedekig elhallgatták, hivatalos kutatása lehetetlen volt. Most is – erősen megkésve – főleg amatőr történészek foglalkoznak a kérdéssel, illetve magánkiadásban megjelent kiadványok próbálják rögzíteni az akkori történéseket, korabeli dokumentumok és visszaemlékezések alapján. Ez utóbbi egyre nehezebb, tekintettel arra, hogy a túlélők nagy része már nincs az élők sorában.
Ilyen kiadvány a Malenkij robot a jelenlegi Szlovákia területén – A szlovákiai magyarság sorsa 1944-53 című történelemórai kísérőanyag, amelyet a Csemadok jelentetett meg, s amelynek szerzője Köteles László. Ehhez csatlakozik az Elfelejtett történelmünk című, Bobaly István Szögliget-i, illetve Pásztor Géza Késmárk-i illetőségű volt foglyok visszaemlékezéseit tartalmazó, szintén a Csemadok égisze alatt megjelentetett kiadvány, amelynek első felét Köteles László jegyezte le, második része pedig Pásztor Géza Németországban kiadott emlékiratai alapján került rögzítésre. Ahogy az első kiadvány prológusában szerepel: „ A tömeges deportálások által érintett magyar községekben az emberi életekben márt veszteség szinte mindenütt meghaladta a háborús veszteségeket. Ennek ellenére a szinte minden községben még ma is megtalálható egy jól látható köztéren elhelyezett, a „dicsőséges, felszabadító Szovjet Hadsereg” emlékét megörökítő emléktábla, míg az áldozatok emléke sok helyen csak az özvegyek és árvák szívében él. Meggyőződésem, hogy közösségünk fontos társadalmi feladata, hogy emlékezzen és emlékeztessen azokra az eseményekre, amelyek meghatározó módon befolyásolták létét.”
A folyamat elemzéséből kitűnik, hogy az elhurcolások célja a német nemzetiségű polgári lakosság és a magyar nemzetiségű férfiak eltávolítása volt, valamint a lakhelyén maradt magyar lakosság megfélemlítése. A deportálások követték a magyar-szlovák etnikai határt, a nagyobb számban történt elhurcolások csak a magyar jellegű községeket érintették. Csak a deportálások második szakaszában érezhető, hogy a deportáltakat már elsősorban munkaerőként veszik számba.
A civil lakosság deportálását illető döntéseknél az illető település és lakosság politikai, nemzeti hozzáállása semmilyen szerepet nem játszott. Például a mindig is antifasiszta érzelmű Bódva-menti német Mecenzéf kisváros ún. mánta, tehát német lakosságát brutálisabban deportálták, mint a környező magyar települések férfijait. Sőt, ebből a kisvárosból a magyar jellegű községekkel ellentétben még nőket, lányokat és fiatalkorúakat is elhurcoltak az NKVD egységei.
Az elemzők a felvidéki deportálásokat hét korszakra osztják:
1. az 1944 novemberétől 1945 februárjáig terjedő időszak, amely a tömeges deportálások ideje volt Bodrogköz, Ung-vidék, Kassa városa, az abaúj-tornai, s kis mértékben a gömöri és a kishonti régiókban Szlovákia területén
2. utána a deportálások személyre szabott formában folytatódtak 1945 áprilisáig. Ebbe a csoportba a megbízhatatlannak tartott, vagy mások által feljelentett polgárok elhurcolása tartozik.
3. 1945 februárjától 1945 júniusáig tartott a deportáltak átszállítása gyűjtőtáborokból a végleges munkatáborokba, szinkronban a berendezkedő csehszlovák hatalom magyar- és németellenes egyéb intézkedéseivel
4. 1945 júliusától 1949-ig tartott a munkatáborok működése, az időszak második felében a deportáltak meghatározó részének hazatérése
5. 1949-től 1953 decemberéig tartott a deportáltak utolsó csoportjainak hazatérése
6. utána következett a kierőszakolt kollektív felejtés időszaka, 1989-ig
7. 1990-től lehetséges a deportálásokkal kapcsolatos emlékek felelevenítése, majd az első szlovák és magyar kárpótlási törvények megszületése.
A szovjet fogságba elhurcolt felvidéki magyarok és németek száma a mai napig pontatlan, s valószínűleg más soha nem lesz pontosítható. A deportálások első időszakában ugyanis nem vezetettek pontos feljegyzéseket az elhurcoltakról. Gyakran nem is volt egyértelmű, hogy az elhurcoltakat civilként, katonaként, esetleg katonakötelesként, vagy leventeként deportálták. Ehhez az állapothoz hozzájárul az utólag szemérmessé vált csehszlovák közigazgatás is, amely 1947-től már csak hadifoglyokról hajlandó beszélni, sőt 1948 decemberében hivatalosan kijelenti, hogy Csehszlovákiának már nincsenek hadifoglyai a Szovjetunióban.
Nem vezettek pontos feljegyzéseket a más országokon keresztül hazatérőkről sem. Hasonlóan pontatlanok a városokból elhurcoltak számai is, akiket a falvakkal ellentétben nem tartott számon saját emlékező közösség. Hasonló a helyzet a kitelepített, elűzött vagy deportált magyar és német szórvány települések lakosságával is. A deportált polgári lakosság összlétszámát a pozsonyi Nemzeti Emlékezet Hivatala 7419-re teszi. A magyar Igazságügyi Minisztérium „jogtalanul elhurcoltak” kárpótlásával foglalkozó osztálya 6973-ra teszi a deportáltak számát és 524 főre a deportálás ideje alatt elhalálozottak számát. Az elhurcoltak érdekvédelmével foglalkozó Volt Csehszlovák Politikai Foglyok Világszövetsége – Svetové združenie bývalých československých politických väzňov nevű szervezet adatai szerint 6982 polgári személyt deportáltak a jelenlegi Szlovákia területéről, közülük 210 volt nő. Az ő adataik szerint fogságban meghalt 532 személyt, 17-et pedig kivégeztek.
Az utókor kötelessége tisztelettel emlékezni rájuk is, ártatlanul meghurcoltakra. S ideje lenne egy központi emlékhelyet is létrehozni azért, hogy mártíromságuk ne menjen feledésbe.
Csáky Pál (fb-jegyzet)
