Furcsa történet

A temető kint volt a város szélén. Parcelláit sűrű koszorúba fogták évszázados fáinak bő koronái. Hajnalonként messze hangzó madárdal árasztotta el a környéket.
A temetőben reggel nyolc felé kezdődött az élet.

Öreg nénikék jöttek, kicserélték a megzöldült vizet a nagy potrohú befőttesüvegekben, átrendezték a megfonynyadt csokrokat és a márványlapokról lesöpörték a faleveleket. A parcellák közötti széles utakon kutyák kóboroltak, s miután megtisztelték egy-egy fa törzsét, gyors vakkantással futottak tovább.

Egy reggel az egyik fa törzsén hatalmas fémtábla jelent meg. Senki nem tudta, hogyan, ki által került oda. A felirata is szokatlan volt: „Bejárónőt felveszek mindennemű munka elvégzésére. Munkaidő éjjel 1-től 3-ig. Igényes vagyok! (Bőkezű is!) Gróf R., III. parcella, 57. számú kripta.” Az emberek csodálkozva álltak meg a tábla előtt, elolvasták, aztán nevetve legyintettek: valaki gúnyt űz a jámbor látogatókból. És mosolyogva folytatták sétájukat az apró köveken.

Délután három óra tájt fekete rongyokba burkolózott asszonyság lépett be a temető kapuján. Megállt a tábla előtt és még egyszer elolvasta a hirdetést. Bólintott, és megindult a hármas parcella felé. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamar megtalálta a kriptát.

A kripta nagyon rossz állapotban volt, oldaláról nagy darabokban málladozott a vakolat, ajtaja alá vastag sávot húzott a lepergő rozsda. Két oldalán egy-egy jegenye rugaszkodott hivalkodóan az ég felé. Az asszonyság lélegzett egy mélyet, és megragadta az óriási kilincset. A hatalmas ajtó szinte magától nyílt ki. Hideg dohszag csapta meg az arcát.
Belépett, körülfogta őt a sötétség. A sarokban megmozdult valami, úgy érezte, a félelem szétfeszíti az agyát. Eltartott néhány percig, amíg szeme hozzászokott a sötétséghez. A kriptában tűrhető rend uralkodott. Bal oldalán, szép egymásutánban sorakoztak a hatalmas kőkoporsók. A jobb oldal üres volt, csak egy rongyos denevér csüngött alá bódult félálomban a plafonról.
Hamar megtalálta a gróf szarkofágját. Harmadik volt a sorban, szép, gazdag ornamentikával díszített koporsó. Megkopogtatta az oldalát:
– Itt vagyok, gróf úr! – szólt.

A vastag márvány tompán visszhangzott. Néhány pillanatig még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a választ. A kriptában azonban csend volt, semmi sem mozdult.
– Gróf úr, akkor munkaidőben majd visszajövök – szólalt meg, miután nem bírta kivárni a választ. – Éjjel egyre – fejezte még be, azután megfordult és kilépett az ajtón.
Odakint furcsának érezte a levegőt, hiányzott a kripta hűvös nyugalma.
– Elintézem a gróf úrnál, hogy engem is ide temessenek – mormolta maga elé. – Jó ember a gróf úr, biztosan megengedi.
Éjjel egykor újból ott állt a vasajtó előtt. A széles rozsdacsík fölött halvány világosság szűrődött ki a kriptából. Már várnak, gondolta jólesően, és benyitott. A kellemes, hűvös levegőben leheletfinom fény remegett, meg nem tudta volna mondani, honnan származik. Körülnézett, délután óta semmi nem változott. Még a bamba denevér is ugyanott lógott, ahol délután. csak amikor közelebb lépett, vette észre, hogy néhány tárgy már ki van készítve számára.

A szarkofág mellett kis márványlapon egy halotti ing, egy fekete csokornyakkendő, egy pár ünnepi cipő és egy csaknem ép alsó állkapocs hevert. Közelebb hajolt, megvizsgálta őket: az ing nyakán háromszáz éves piszokcsík éktelenkedett, a csokornyakkendő poros, gyűrött volt, a cipők koszosak, sárosak, az állkapocs erősen elhanyagolt. Rosszallóan rázta meg a fejét: – Már éppen ideje volt, gróf úr, már éppen ideje – szólt a szarkofághoz.
Előhúzta a táskáját, szép óvatosan belerakta a dolgokat. Az állkapocs alatt egy cetlit talált, a felső sarokban a gróf címerével. A lapon ugyanazzal a jellegzetes írással, amit annak idején a táblán látott, ez a szöveg: „Remélem, nem csalódom magában. Utólag fizetek. Gróf R.”
Elmosolyodott.
– Legyen nyugodt, gróf úr, olyan lesz, mint az új – szólalt meg hangosan, és sarkon fordult.

A másnap ráment a tisztításra. Délelőtt az inget mosta, keményítette ki, a csokornyakkendőt tisztította. A cipőkkel viszonylag hamar elkészült, az állkapocs rendbehozatala viszont egész délután megtartott. Először langyos szappanos vízzel mosta le, utána fél órát olajos petróleumban áztatta, majd konzerválta, kifényesítette az egészet. Csak mikor már készen volt, vette észre, hogy egy fog kiesett belőle. Bántotta a dolog, a fogat külön megtisztította, kifényesítette és becsomagolta a többi közé. Este nyolctól már türelmetlenül várta az éjfélt.
Öt perccel egy óra előtt ért az ajtóhoz. Látta a melegen vibráló fényt. Odabent kirakott mindent a márványlapra, mint régen a férjének az ebédet. Tetszelegve vette kezébe az inget: – Ezt nézze, gróf úr, meglátja, mennyire másként érzi majd magát ebben – mutatta a szarkofág felé a vakító ingnyakat. – Ezek a cipők meg olyan puhák és könnyűek lettek, hogy öröm lesz bennük járni, meglátja.

– Gróf úr – szólalt meg kis szünet után, hangjában megjelent a szorongás. – Hanem az a fog, gróf úr, kiesett, úgy vigyáztam rá, mégis kiesett. Gondoltam, megcsináltatom, gróf úr, csak előtte meg akartam kérdezni magát. Holnapra meghozom – ígérte a szarkofágnak.
 Semmi jel nem mutatta a gróf véleményét. Az állkapcsot és a fogat visszatette a táskába, és elköszönt. – Hát akkor holnap, gróf úr – és sarkon fordult.
Másnap a legjobb fogorvossal csináltatta meg a fogat. Éjjel a szarkofág mellett néhány újabb tárgy és egy levél várta. „Köszönöm, hogy nem csalódtam Önben – szólt a levél. – Hálám jeléül fogadja el tőlem ezt a csekélységet” – és egy arany karperec hullott pengő villanással a kőpadlóra.
– De gróf úr – szólalt meg félelemtől vegyes örömmel. – Ezt nem szabad, ezt nem lehet, hova gondol – simította el szégyenlősen a szoknyáját maga körül. A kriptában csak a csend sommázta a gróf véleményét.
– Hát nem bánom – szólalt meg vonakodva. – De ez aztán az utolsó eset legyen, az első és egyben az utolsó, különben felmondok – fenyegette meg huncutul a szarkofágot. Összepakolt, és elindult hazafelé.

A másnap délelőtt egy vállcsont pucolásával telt el. A két ízületen látszott, jócskán megkínozta őket a reuma, de a súrolópor minden nyomot eltüntetett róluk.  Dél körül elégedetten emelte maga elé a hatalmas csontot. No, gróf úr, gondolta, ha én minden tagját így kiszidolozom, úgy megifjodik, hogy még a bölcsőben sem voltak különb csontjai.
Délután egy grófi alsónadrágot kellett befoltoznia. Kiváló anyag volt valamikor, meg kell adni, régi fényéből még ma is mutatott valamit, de az idő már erősen megviselte. Különösen a grófi monogram körül volt rozoga állapotban, kész művészet volt helyrehozni, de végül is szépen sikerült. Megfelelő tisztítószerrel még a grófi címer is visszakapott valamit régi fényéből.
Este a márványasztalon egy boríték és egy hatalmas csokor rózsa várta. „Maga olyan jó hozzám, hogy ilyen még az anyám sem volt – olvasta a gróf meghatódott sorait. – Nagyon, de nagyon hálás vagyok Önnek ezért. Hódolatom jeléül fogadja el, kérem, ezt a csokrot.”
– Ejnye, ejnye, gróf úr, már megint – szólalt meg. Rosszalló felhangot akart ráerőltetni a hangjára, de sehogy sem sikerült. – Én ide házvezetőnőnek szegődtem, nem primadonnának!

A következő hetekben a gróf egyre kedvesebb és figyelmesebb lett. Egyszer aztán az asszonyság megtalálta a levélben azt, amitől régóta tartott: „Asszonyom, és kimondhatatlanul tisztelem Önt. Kedvessége és irántam való figyelmessége kimeríthetetlen. Asszonyom, én szeretem Önt. Boldog lennék, ha örökké velem maradna.”
Boldog hónapok következtek Az aszszonyság mámorosan tisztította a csontokat, mosott, vasalt, csevegett a gróffal, a kriptában töltött időt négy-öt órára is felemelte. Nappal is sűrűn tett-vett a környéken, a hármas parcella arculata teljesen megváltozott. Még a kutyák is tisztelettel vágtattak rajta keresztül, s eszükbe nem jutott volna, hogy valamelyik tekintélyes fa törzsénél akár egy pillanatra is megálljanak.
A gróf kedves és figyelmes, bár kissé bohém volt. Az asszonyságot elhalmozta bókjaival, ajándékaival. Egy alkalommal alig lehetett őt lebeszélni, mindenáron Velencébe akart utazni nászútra. Az asszonyság elvi kifogást nem is igen talált, a dolog gyakorlati kivitelezését támadta meg.

– Ej, ej, gróf úr, hát hogy gondolja? Nászútra menjek egy koporsóval? Bolondok házába zárnának! De hova is gondol? Kikocsikáznánk városnézésre éjjel, vagy beülnénk valamelyik gondolába? Merthogy ön csak éjjel egy és három között életképes. Higgye el, a legjobb nekünk az, ha szép csendben itthon maradunk és megtartjuk a titkainkat magunknak.

Egy este azonban nagyon megváltozott az asszonyság. Zavart volt és ideges, a koporsó gyöngyöző oldalát háromszor is megtörölte, amíg meg mert szólalni.
– Gróf úr – kezdett neki végül is. – Gróf úr, holnapra, ha lehetne, holnap estére egy kis szabadot kérnék. Ne haragudjon, nagyon fontos elintézni való dolgom akadt. Ledolgozom, majd ledolgozom máskor. Elviszek, két napra való munkát viszek, hogy a gróf úr ne veszítsem semmit. Én nem is tudom, jaj, én nem gondoltam, hogy… és zavarában már harmadszor vágta főbe a szegény bódult denevért.

A másnap lázas türelmetlenségben telt el. Sehogy nem tudott odafigyelni a munkájára. A hatalmas lábszárcsontot, amelylyel a természet a grófot megáldotta, már negyedszer tisztította végig, de mindig csak az egyik oldalát. Letette, térült-fordult, meglátta a koszos oldalt, sóhajtozott és kezdte az egészet elölről.

Az este az asszonyságot egy délceg úr társaságában lelte. Az asszonyságra rá sem lehetett ismerni: vidám volt, pajkos gödröcskék játszottak az arca két oldalán, s a szeme, a szem kifejezetten izgató volt. Egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy vacsora után a délceg úr megfogta az asszonyság kezét, s ő nem tiltakozott.

Másnap félve várta az estét. Bűntudattal nyitott be a kriptába, de a hűvös levegő, a szétfolyt fény megnyugtatta. Nagy buzgalommal tett-vett a köveken, még a koporsóközt is felsöpörte, amit eddig még egy alkalommal sem tett meg. Rossz érzése újra feltámadt, amikor látta, hogy a márványlap, amelyre a gróf a munkát szokta kikészíteni, üres.
– Akkor mennék is, gróf úr – szólalt meg. Rossz érzéssel hagyta el a kriptát, s odakint a kavargó sötétség csak fokozta benne a félelmet.
A délceg urat másnap este egy utcasarkon halva találták. A hátából egy, a gróf címerével ékesített nyelű kés állt ki. Az asszonyság, mikor meghallotta a hírt, csak egy szót szólt: – A gróf…! – sikoltott fel, és összeesett.

Rendőrök fogták körbe a hármas parcellát. Hatalmas, véres nyomok vezettek a grófi kripta felé. A kripta körül fagyos hideg volt. A nyomok eltűntek a hatalmas, málló ajtó alatt. Beléptek, a kriptában vaksötét volt. Az egyik rendőr lámpát húzott elő. A nyomok világosan a harmadik koporsóhoz vezettek. A szarkofág vértócsában állt. A rendőrök megdöbbentek. A márványlapon, a koporsó mellett egy levél feküdt. „Ég Önnel, aszszonyom!” – állt a grófi címer alatt. A kripta félelmetes volt, mintha egy rémmeséből varázsolták volna elő.
Két rendőr a koporsóhoz lépett, egy harmadik kibiztosította a fegyverét. Felemelték a koporsó fedelét.

Üres volt és vakítóan tiszta. Csak egy elárvult pók szőtte az egyik sarokban csúfondárosan a hálóját.

Cikkajánló

Apró kérdezz-felelek az elbukott oktatási törvényről

– Nagyon megosztott a felvidéki magyarság. Ilyen helyzetben kisajátíthatja egyetlen párt, esetünkben a Most-Híd a …