Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Hölgyeim és Uraim!
Megtiszteltetés számomra, hogy a mai tisztelgő megemlékezésen magam is fejet hajthatok az előtt az ember előtt, akit emberként és politikusként is nagyon tiszteltem.
A mai ünnep valóban nem lenne teljes a határon túl élő magyarok képviselője nélkül.
Az első kifejezés, amely eszembe ötlik a mai ünnep alkalmából, az elégtétel. Igen, nem kis elégtétellel olvasom, hallgatom mindama visszaemlékezéseket, amelyeket most, 2007-ben fogalmaznak meg politikusok, elemzők, újságírók. Az elismerés hangja a meghatározó, s így a helyes. Olyan, érdekes tartalmú mondatokat is hallok, hogy most azok is, akik másfél évtizeddel ezelőtt kritikusabban közelítettek a miniszterelnök úr személyéhez és tevékenységéhez, mára nagyrészt átértékelték véleményüket, sokkal megértőbbek, sokkal elfogadóbbak. Őszintén örülök ennek – s csak nagy csendben teszem hozzá, mennyivel dinamikusabban tudta volna megoldani az átmenet problémáit Magyarország, ha ez a sok megértő agy tizenöt évvel ezelőtt is megértőbb, együttműködőbb lett volna. Nyolc évig voltam Szlovákia miniszterelnök- helyettese: pontosan tudom, hogy minden emberi lény, a politikus is behatárolt energiakapacitásokkal rendelkezik. A fő tevékenységtől elvont energiák kisebb hatásfokkal hasznosulhattak: nagy ballaszt volt mindez a miniszterelnök úr nyakán; mekkora visszahúzó erő az a tény, hogy sokan már az első hónapoktól öncélú hatalmi játszmákra használták fel a megszerzett szabadságot, nehezítve ezzel a közösségi előrehaladást. Ám mindezek ellenére marad a lényeg, amit ma mindenki elismer: Antall József a magyarországi rendszerváltó folyamat megkerülhetetlen vezető személyisége, s mint ilyennek, rengeteget köszönhet neki az ország, a nemzet.
A második fontos fogalom, amelyről ma itt szólni kell, s ami még ma is felfoghatatlan sokak számára: a gondolkodás államférfiúi szintű horizontja. Tudom, mindazok számára, akik a kisstílű intrikák, trükkös vagyon- vagy befolyásszerzések szempontjai szerint értékelik a közélet lehetőségeit, némiképp érthetetlen, amiről beszélek. Amikor néhányan a közösségi vagyon magánosításán fáradoztak, Antall József kelet-európai reformer barátaival a Varsói Szerződés megszüntetésével és a szovjet csapatok kivonásának biztosításával voltak elfoglalva. Amikor mások a szovjet érdekszféra gazdasági csatornáiból próbálták meg kisajtolni a maradék cseppeket, ő a KGST ősbartell módszerének megváltoztatásán, a valódi fizetőképesség helyreállításának lehetőségein gondolkodott. Amikor ebben az országban sokan régi és újabb, kis, közösségi és magánhatalmuk megszerzésén, átmentésén fáradoztak, Antall József európai viszonyok megteremtéséről álmodozott, ezek érdekében szónokolt és cselekedett, a kádári gulyásnihilizmus helyett a polgári értékrend visszahozatalán fáradozott. Vállalva a gyanúsítgatásokat, a durva támadásokat is. Nekem a sorstól megadatott, hogy egyszerre tudtam kívülről és belülről is szemlélni ezeket a folyamatokat. Én eredetiben olvashatom Havelt és Walesát, Dubčekot, Čarnogurskýt vagy Mikloškot, össze tudom hasonlítani őket, s még azzal a gondolattal is eljátszhatok, milyen fordulatokat vehetett volna a kelet-európai fejlődés, ha egyikük-másikuk bizonyos történelmi időpontban nem lett volna jelen a folyamatokban. A szlovákok az 1990-es években is elsősorban köldöknézők voltak, megkésett történelmi fejlődésük miatt elsősorban saját kis nemzeti ügyeikkel – elsősorban a csehektől való elszakadással – voltak leterhelve. Ez a folyamat Václav Haveltől is sok energiát elvont, bár ő kétségkívül európai formátumú személyiség. Többször is együtt dolgozhattam vele, így 1992 júliusában, a szerencsétlen kimenetelű parlamenti választások után is személyesen találkoztunk. Kevés olyan megtört embert láttam életemben, mint amilyen akkor Havel volt: Masaryk mesterségesen megkreált országa ment akkor éppen a szeme előtt tönkre. 1990– 1991-ben azonban energiái nagy részét a kelet-európai stratégiai változásokra is fel tudta használni, s ebben méltó párja volt Antall Józsefnek. Csakúgy, mint a visegrádi csapat harmadik személyisége, Lech Walesa, aki keményfejűségének, karizmájának sokat köszönhet Kelet-Európa, de aki néha a kelleténél jobban belebonyolódott a lengyel belpolitika hínárjába, s akit hiányzó mélyebb műveltsége gyakran kárhoztatott a lehetségesnél korlátozottabb történelmi szerepre. Antall tehát kétségkívül vezető személyisége, integráló egyénisége a régiónak, aki képes volt pontosan megérteni a kor szavát, és a széthulló szovjet birodalom árnyékában is képes volt új paradigmát megfogalmazni, nem csupán Magyarországnak, hanem az egész kelt-közép-európai posztkommunista szférának.
S hogy tényleg három legyen a magyar igazság: képes volt és mert nemzetben gondolkodni, új dimenziót adni a majdnem elsorvadt, elbizonytalanodott, tartalmát és irányát veszített nemzeti gondolatnak is. Az még szóban ma is nehezen kifejezhető, mit jelentett az oly sokszor megalázott, megtépázott, kint élő magyaroknak az a tudat, hogy aMagyar Köztársaság miniszterelnöke számon tartja őket. 1993-ban egy találkozóra jöttem át Magyarországra, és Ipolyság mellett az egyik benzinkútnál megálltam tankolni. Egy ismerős parasztbácsika tankolt szintén a szomszéd állványnál. Megkérdezte, hová visz ilyen sietősen az utam. Mondtam, Budapestre, Antall miniszterelnök úr hívott meg egy beszélgetésre. Azt a helyzetet látniuk kellett volna. Az öregúr vigyázzba állt a benzinkút állványai között, levette a kalapját, s azt mondta: képviselő úr, tiszteltetem a Miniszterelnök Urat. Ő egy jó ember, jó magyar, ő egy igazi úriember. Mondja meg neki, hogy sok híve van itt is, sok tisztességes ember szurkol neki.
Hölgyeim és uraim!
Megtiszteltetés volt számomra, hogy azt az üzenetet most, tizennégy év után ismét átadhattam.
(Elhangzott a 2007. április 11-én, Cegléden rendezett Antall József-emlékesten)
