Illések és pofonok

1996, Budapest. A sportversenyek szurkolóinak szolid biztatásához szokott stadion falainak kemény decibelek feszülnek. Odalent, a színpadon visszafogott öregurak zenélnek. Némelyikük közelít a hatvanhoz, többen jócskán túl is vannak rajta. A nézők között is erősen képviselteti magát a közép és az idősebb korosztály.

Sima nosztalgiakoncert, mondhatnánk, ha nem látnánk ott a nézők között fiatalokat is szép számmal, ha nem tudnánk, hogy ez a zene mára kétségkívül időtálló értékké vált. A koncert jelentősége túlnő önmagán, főleg olyan megvilágításban, ha figyelembe vesszük azt a szerepet, amelyet ez a kultúra játszott a közgondolkodás megváltoztatásában.

Századunk a sok pozitívum mellett iszonyatos folyamatokat is produkált. Második felének kezdetére a hidegháború feszítő bizonytalansága vetette árnyékát. A volt szocialista táborban tort ült az ázsiai szellem, ám Amerikában is gyanúsítgatták egymást vastagon, s Európa nyugati felében is készültek az atomháborúra. S ekkor történt valami: a korábbi dzsesszhullám rokonaként megjelent a rock and roll, majd később a beatzene. Nemzedékek érezték akkor, hogy ez a jelenség az emberi lét egyik újabb alapkódját jelentheti. Légy laza, szeress, és ne háborúzz, gondolkodj és cselekedj szabadabban – üzente mindenkinek az új szubkultúra, amely a korlátok ellen emelte fel a szavát. Ne hagyjuk, hogy bigott politikusok, korlátolt párttitkárok írják elő, hogyan kell   élnünk – hirdették, s a mentalitás beivódott az új generációk tudatába, és jelentősen hozzájárult a szabadabb gondolkodás kiszélesítéséhez.

Nem volt ez persze ennyire tudatos folyamat. Mi az iskolai szünetekben a Metró–Omega–Illés hármas miatt pofoztuk egymást, a hosszú haj és a farmernadrág hordásának szabadságáért küzdöttünk. A hatalom azonban pontosan tudta, miről van szó, s mivel ebben az üzenethordozásban az Illés járt az élen, nem véletlen, hogy legtöbbet az ő számaikból tiltottak be. Ma csak nevetni tudunk azon, miért lehetett kényelmetlen a hatalomnak a Még fáj minden csók című dal. Vicces, de groteszk is egyben, hogy az orosz módon csókot váltó párttitkárok önmagukat látták benne. A Ha én rózsa volnék című Bródy-dalról nem is beszélve: a lánckerék taposta utca képe nem a legkellemesebb érzéseket váltotta ki 1956 elárulóiban. Déry Tiborunk is ráérzett erre a hullámra. A Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról egyszerre avantgárd és magyar, egyszerre szól egy új nemzedék életérzéséről és a magyar ötvenhatról. Ez az üzenet nem veszíti érvényét, s ha valaki ma, Szlovákiában élő magyarként újraolvassa Ginsberg Üvöltés című versét, ezer oka van, hogy a hideg futkározzon a gerincén.

Voltak e folyamatnak komoly világpolitikai kockázatai is. Azok a hatalmak, amelyek a társadalmi manipulációt politikájuk alapjának tartották, nagyon ügyesen fel tudták használni azt a saját érdekükben.

Emlékezzünk csak vissza: nem voltak-e sokak számára rokonszenvesek az 1960-as évek diákmozgalmai, az amerikai háborúellenes megmozdulások? Lennon békedala lassan klasszikus értékűvé vált, mint ahogy a vietnami háborút elítélő Hair néhány dala is. S nem ismerték-e el Nyugaton is, hogy Magyarországon az ötvenhatos árulót, Kádárt, a nép akár egy titkos választáson is újraválasztaná?

Az 1970–1980-as években hitetlenkedve olvastuk Bibó mondatait, hogy a politikában huzamosabb ideig nem lehet hazudni, a hazugságra épülő rendszert előbb vagy utóbb eléri a végzete. Láttuk, ahogy a Brezsnyev-féle élőhalottak nemhogy egy országot, hanem hovatovább önmagukat sem voltak képesek irányítani. Mégis, a legtöbben lassú változásokban reménykedtünk.

Ám a történelem igazsága kegyetlen. Bibónak lett igaza: a hazugságra épült rendszert nem lehet megreformálni. Újabb téma, s kőkemény kihívás is egyben: mi következett, mi következik ezután? Néhol igazabb, néhol hazugabb rendszerek, s mivel a nép számára már a választás lehetősége is megadatott, az 1989 előtti állapotoktól eltérően most már azt sem lehet mondani, hogy itt eleve „lerendezett” mérkőzésekről lenne szó. Fukuyamának messze nincs igaza, a történelem folytatódik – csak éppen némileg más paraméterek között. Alakításában mindannyian részt veszünk, még az is, aki azt mondja, elegem van az egészből, s megpróbál begubózni. Ebben a folyamatban óriási az értelmiség és a közéleti fórumok szerepe: az istenadta nép ugyanis megtéveszthető, manipulálható. Ne feledjük, hogy a németek például 1942-től kezdtek el megbűnhődni azért, mert 1933-ban Hitlert hatalomra segítették.

A történelem ítél is, s felfedi az összefüggéseket. Ma már tudjuk, hogy az 1960–1970-es évek akkor rokonszenvesnek tűnő diákmozgalmai mögött nagyrészt a szovjet KGB állt. Akkor a diákoknak szurkoltunk, ma remegve gondolunk arra, mi lett volna, ha mégiscsak győznek, ha meginognak a nyugati demokráciák.

És mennyire döbbenetes a rendszer vezetőinek sorsa! Ceauşescu gyakran ment el a végletekig: a sorsa is ilyen irányban teljesedett be. Husák és Honecker végnapjaikban szörnyen meghasonlottak. S Kádár? Shakespeare-drámába illő, ami vele történt. Beleőrült lelkiismeret-furdalásaiba, a kivégzettek emléke öregkorára felőrölte sokat próbált pszichéjét.

Többen kérdezik, mikor fogják Kelet-Európában úgy megbecsülni nagyjaikat, mint a világ boldogabb felén Adenauert, De Gaulle-t, Churchillt? Egyikük sem volt szeplőtlen, de nagyságukat, művüket mégsem vonják kétségbe.

Úgy látszik, mégis van különbség az igazságra és a hazugságra épülő politika között. A történelem ítélni fog: a hazugságon alapuló lét hordozhat pillanatnyi előnyt, de perspektívája sohasem lesz.

(1996)