Istváni örökségünk

Magyarországi barátaim mondják: van itt egy érdekes paradoxon. Az utóbbi időkben gyakran hallani a magyarországi társadalomban kritikát Európáról, kritikát az Európai Unióról. Mint az már lenni szokott, indokolt és indokolatlan kritikát is. S mégis: Magyarország polgárai a közvélemény-kutatók szerint a leginkább elkötelezettek közé tartoznak Európa és az EU vonatkozásában, kiemelkedőn Európa-pártiak. Mi lehet ennek az oka? Távol áll tőlem, hogy a társadalom minden jelenségét történelmi összefüggésekből próbáljam meg levezetni, ugyanakkor nagy hibának tartanám a történelmi összefüggések negligálását is. Napjaink európai történéseinek megítélésénél számos tényezőt figyelembe kell venni, de nem lehet megkerülni egy alaptézist: mi, magyarok, eredendően európai nép vagyunk (némi ázsiai vérvonallal, természetesen). S ez az alaptétel ezer év alatt égett bele a génjeinkbe. Ezer évvel ezelőtt csatlakoztunk Európához, európai államként viselkedtünk törökkel, tatárral szemben. Többen közülünk európaiként próbáltak meg hinni valamiféle nyugati elismerésben, támogatásban 1918-20-ban, 1938-40-ben, 1944-45-ben, 1956-ban, s 1989-ben is. Hogy milyen eredménnyel az közismert – de a vektor, az alapkötődés minden alkalommal működött bennünk. Még akkor is, amikor az identitásunkért harcoltunk a Habsburgokkal szemben. Ez az írás azért született meg, hogy rámutassak eme mély kötődés fontosságára. Mert ez a kötődés a jelek szerint nagyon mélyen bennünk él annak ellenére, hogy többször is csalatkoznunk kellett a Nyugatban. Nem akarok itt és most arról értekezni, milyen mértékben befolyásolják a történelmet a beidegződések – vagy a másik oldalon: a véletlennek tűnő helyzetek, mennyire lehet ezeket irányítani, vagy a létrejöttüket befolyásolni, illetve hogy milyen erős lehet a személyiségek szerepe a történelmi fordulatok levezénylésében. Egy dolog bizonyos: többször előfordult, hogy nagyon erős egyéniségek nem jutottak esélyhez, nem tudták megmutatni, mire képesek, illetve megvalósult ennek az ellenkezője is: kulcshelyzetekben tehetségtelen emberek jutottak hatalomhoz, s ez később erősen megbosszulta magát. Az valóban kegyelmi helyzetnek tekinthető, amikor egy tehetséges és tisztességes elit kerül döntéshelyzetbe olyankor, amikor a történelem óriási lehetőséget kínál fel a közösség számára. Egy ilyen helyzet alakult ki számunkra a tizedik század végén. Európa új rendbe szerveződött, sorra alakultak az akkori államok, s mi, magyarok sem kerülhettük meg ezt a szükségszerű lépést. S óriási szerencsénk volt, hogy akkor két tehetséges ember s körülöttük egy tehetséges elit játszott – nem könnyű helyzetben – meghatározó szerepet nemzetünk életében. Géza és fia, a Vajknak született István szerepe ezért megkerülhetetlen a magyar történelemben, mert ilyen csak egyszer (vagy kevésszer) történik meg egy nemzet életében: államot alapítani (vagy néha újraalapítani). Géza és István (és az őket körülvevő elit) nagysága ebben van: megértették a kor szavát, s egy olyan művet alkottak, amelynek létrehozatala nélkül a magyar nép felmorzsolódott volna a történelem folyamán. A magyar állam védte minden polgárát (nemzetiségre való tekintet nélkül) évszázadokon keresztül – már amennyire ez a különböző korokban lehetséges volt. Függetlenül azonban az állam erejéről – vagy éppen átmeneti gyengeségétől – a magyarok, a hungarusok számára megtartó erőt, támaszt és reményt jelentett diadalmas és emberpróbáló helyzetekben egyaránt. Nem kevesebbről beszélek, mint arról, hogy ma nélküle biztosan nem élnénk itt, a Kárpát-medencében, magyarul beszélő közösségként. Ezt a gondolatmenetet gyakran hallhatjuk beszédekben, egyéb megnyilvánulásokban is állami ünnepeinken, joggal. Ám ezen a ponton gyakran megállnak a magyarországi szónokok, elemzők. Bővítsük tehát a felvetést két további kérdéssel: mi történik akkor, ha az ország elveszíti védelmi képességét, s ezzel együtt működőképességét, vagy mi van akkor, ha a nemzet tagjainak egy része az ország határain kívülre kerül? Tegyük tehát hozzá az alapdefinícióhoz a kérdést, amelyet amerikai vagy nyugat-európai partnereink gyakran felvetnek: hogy lehet az, hogy a külhoni magyarok, köztük a felvidéki magyar közösség is, száz évvel az impériumváltás után is őrzi nyelvét, kultúráját és hagyományait, s többségében nem akar asszimilálódni? Vagy még tovább megyek: hogy lehet az, hogy a nemzet túlélte azokat az időszakokat is, amikor az állam lényegében megszűnt létezni? Gondolok itt például a török időkre, amikor közel másfél évszázadig kaotikus viszonyok uralkodtak, de a klasszikus magyar nemzeti szállásterületen – eltérően néhány balkáni régiótól – egyetlen település sem vált muzulmánná? S persze, ez a belső tartás nem csupán magyar sajátosság: nézzük csak meg pl. a lengyelek történelmét, hiszen őket többször is felosztották, de a lengyel nemzet, a nyelv, a kultúra mindezek ellenére túlélte mindeme tortúrákat? Nos, most értünk talán egy mélyebb igazsághoz. Az állam léte fontos, néha akár cél is lehet a létrehozatala, de még fontosabb az a spirituális-belső tartalom, amely élteti azt. Ez az istváni tett igazi nagyszerűsége: ő ugyanis nem csak szerkezetileg, hanem tartalmilag is Európához csatolt bennünket. Ahhoz a klasszikus európai gondolatkörhöz, amelyhez a jelek szerint máig kitörölhetetlen kapocs köt bennünket, s amely igazi tartalmának néha ma hűebb őrzői a volt szocialista országok társadalmai, mint a néha értéktelenségbe (ál-liberalizmusba) süllyedő nyugat-európai társadalmi rétegek. Ám mi se feledjük: az európai hagyományt minden generáció továbbfejleszti, s a zsidó-keresztény és a görög-római pillérekhez hangsúlyosan kell, hogy csatlakozzanak az elmúlt évszázadok vívmányai is. Igen, a nagy francia forradalom által generált szabadságeszmék csakúgy, mint a később megjelent szocialisztikus eszmék, amelyek alapeleme, a szociális igazságosságra való törekvés napjainkban sem elhanyagolható elem. Az igazi művészet, az igazi kihívás minden generáció számára ebből új szintézist, új minőséget létrehozni. Ne feledjük tehát: Európába mi nem 2004-ben, hanem ezer évvel előtte léptünk be. Ez a mi igazi otthonunk, amelynek értékei gazdagítanak bennünket. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk.

Csáky Pál

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …