Kálmán bácsi

Janics Kálmánra emlékezni nem egyszerű feladat. Persze, elemezni lehet a látható felszínt, az írásait, a nyilatkozatait, a politikai tetteit. Meggyőződésem azonban, hogy mindez nem ad igaz képet sem Kálmán bácsiról, sem a korról, amelyben élt, de arról a generációról sem, amelynek tagja volt. Mindez csak felszínes információkkal szolgálhat.

Kálmán bácsi életpályájának, munkásságának üzenete ennél mélyebb: az, hogy ne féljünk a dolgok mélyére nézni, s ne hanyagoljuk el az összefüggések elemzését sem. Kálmán bácsi ugyanis nem volt könnyű ember, s a kor is, amelyben élt, szintén nagyon összetett, sőt embertelen volt.
Janics Kálmán életének és munkásságának vizsgálatakor az igazságot kell keresnünk. Kálmán bácsi szellemi hagyatéka erre kötelez.

Szerintem, ha szembe akarunk nézni a feladattal, három síkon kell megfogalmaznunk véleményünket. Legalább három síkon üzen ugyanis nekünk.

Az első: Janics a rengetegben, mondanám az Ábeli mintára, vagyis Janics a létező szocializmusban. Magyarán: Janics Kálmán világlátása, értékrendje és helytállása, mint máig ható példa.
A második: Janics munkássága, írásai és témái. A nehéz kérdésekkel való szembenézés bátorsága.
A harmadik: Janics politikai éleslátása 1989 után. Az új viszonyok között való berendezkedés normáinak kialakításához való hozzájárulása.
S ne feledkezzünk el a megkerülhetetlen epilógusról sem: mi mindennel tartozunk mi Kálmán bácsinak.

Nézzük először az embert, a polgár Janics Kálmánt.

Én a kilencvenes évek elején ismertem meg őt. Egyet s mást hallottam róla korábban is, A hontalanság éveit szamizdatban olvastam és sokat tanultam belőle.
1990-ben találkoztunk először személyesen, s egy egyszerű, nyílt, szimpatikus embert ismertem meg személyében. Nagyon könnyen összebarátkoztunk, s 1990 júniusától együtt váltunk az akkori Szlovák Nemzeti Tanács képviselőivé.

Kálmán bácsi az MKDM elnöki posztja mellett akkor a frakcióvezetői posztot is betöltötte. Nemsokára világossá vált, hogy ez inkább teher számára. Egyre gyakrabban mondogatta nekem: „Gyerek, nem mennél el helyettem a politikai grémium üléseire?”

Elmentem, persze, s ez nagyon jó politikai iskola volt számomra. A frakcióvezetői posztot azonban hivatalosan csak az 1992-es választások után vettem át tőle annak ellenére, hogy már 91-92-ben is mindenki frakcióvezetőnek tartott. Megbízásából ugyanis sokszor képviseltem az MKDM frakcióját mindenféle rendezvényeken és sokszor voltam az MKDM vezérszónoka is azokban az időkben. Megkedveltük egymást, s tanúsítom, hogy a szlovákiai magyar közösség ügyeiért elkötelezett, odaadó ember volt.  Néha ott, a parlamentben is dolgozott kéziratain: láttam, mennyire megküzdött a szövegekkel, milyen sokszor átdolgozta, újraformálta őket. Kapcsolatainkban kedves volt, közvetlen, bizonyos szempontból tényleg a politikai család bölcseként, szinte apaként viselkedett velünk. Világosan látta helyzetünket, problémáinkat, s nem volt rest azokról nyíltan írni, beszélni sem. Annak a generációnak a tagja volt, akik a politikát még a  közösségért való munkának fogták fel, nem gazdasági marketing-vállalkozásnak. Őszinte ember volt egy nagyon nehéz korban. Egyértelműen tudta, s aszerint is cselekedett, hogy ez a mi közösségünk csak akkor maradhat fel, ha megtartja belső kohézióját, erkölcsi és kulturális értékeit. Azt hiszem, ez az hozzáállása adta azt az erőt számára, hogy vállalta a véleményét és meg is írta azt nagyon barátságtalan körülmények között is.

Az alkotásain meglátszik, hogy nem volt született íróember, s az is, hogy nehezen küzdött meg a betűkkel. Képzett orvosként volt azonban egy hatalmas előnye a főfoglalkozású irodalmárokkal szemben: a tények, dokumentumok iránti vonzódása, s azok puritán rendszerbe helyezésének tehetsége. Ettől támadhatatlan A hontalanság évei: az akkori vezetők sajtóban vagy egyéb dokumentumokban megjelent kijelentései és tetteik rendszerszerű felfűzésével olyan szöveg keletkezett, amelyet egyszerűen nem lehetett megtámadni. El kellett titkolni, szerzőjét tönkre kellett tenni – de meg nem történté tenni nem lehetett. A szöveg kalandos körülmények között kikerült Nyugatra, s ott napvilágot látott. Szamizdat formájában sokunk éleslátásának kialakulását segítette, 1990 után alapirodalommá vált.

S itt meg kell állnunk egy pillanatra. Jelenkori paranoiás állapotainkat mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az Új Szó című napilapban pár hónappal ezelőtt megjelent egy mondat, amely Illyés Gyula hetvenes-nyolcvanas évekbeli hozzáállását a nemzeti kérdéshez zsákutcának nevezte. Azét az Illyés Gyuláét, aki doyenként alányúlt Janics kéziratának is és előszót írt hozzá, s aki elkötelezett magyarként írt és alkotott.

Nem kerülhetjük meg ezt a kérdést: Janicsot ugyanis csak az ünnepelheti hitelesen, aki elfogadja nemcsak életművét, de szellemi-erkölcsi-politikai alapállását is azt illetően, hogy csakis az igazi nemzeti érdekek felvállalása és továbbvitele lehet az az út, amely a megmaradáshoz vezet. Minden egyéb cinikus mellébeszélés.

Janiccsal sokat beszélgettem a kilencvenes években megjelentetett publikációiról is, s az igazat megvallva némelyiket nem elég kidolgozottnak, bizonyos állításait túlzónak vagy nem kellőképpen alátámasztottnak tartottam. Most nem kis tisztelettel és jelentős önkritikával azt kell belátnom, hogy akár Dubček halálával, akár az ún. pozsonyi katynnal kapcsolatos véleményeit is többen osztják, sőt, a magyar leventék pozsonyi legéppuskázásával kapcsolatban ma már egyre több tárgyi bizonyíték is előkerül. Mindez csak azt bizonyítja, hogy Kálmán bácsi nem félt a rázós témáktól sem, s bele mert vágni olyan kérdések nyilvános taglalásába is, amelyeket a többség akkor még nem értett vagy nem időszerűnek, esetenként kontraproduktívnak tartott. Igaza volt: az igazság soha nem lehet kontraproduktív.

Szinte törvényszerű volt, hogy 1990-ben az MKDM élére került. Már 1989 decemberében megjelent egy felhívás, amely a szlovákiai magyar polgárokat is keresztény klubok létrehozatalára szólította fel azzal a céllal, hogy a kialakuló hálózat egy magyar keresztény szerveződés alapja lehet. Ezen a felhíváson együtt szerepel a nevünk.

1990 januárja és márciusa között fontos kérdés volt annak megvitatása, hogy a politizálást az új viszonyok között önálló magyar párt(ok) létrehozatalával folytassuk, vagy tagozódjunk be az éppen létrejövő szlovák pártokba. 1990 márciusában Pozsonyban, a Csemadok dísztermében Kálmán bácsi felvezető szövegében a független Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom létrehozatala mellett érvelt, s felszólalásomban magam is erősen e megoldás mellett kardoskodtam. A másik tábor lassan elfogyott, emlékeim szerint a szavazásnál csupán két szavazat támogatta a KDH-ba való betagozódást. S hogy a KDH már akkor milyen tisztességtelen játékot űzött velünk, mutatja, hogy végül is a listájukra az 1990-es első szabad választáson két olyan szlovákiai magyar személyt vettek fel, akik – minden tiszteletem ellenére – alkalmatlanok voltak a magyarság ügyeinek fajsúlyosabb képviseletére. Kálmán bácsi tehát mindig is az autonóm szlovákiai magyar politikai gondolkodás híve volt, s ez fontos volt a további lépések megtervezése szempontjából.

S van még egy szép emlékem Kálmán bácsi lelki iránytűjéről. 1990 októberében megkezdődtek Pozsonyban az ún. Maticás nyelvtörvény melletti tüntetések, még „éhségsztrájkolók“ is voltak az SZNF téren. Egy pénteki napon, a parlamenti ülés megkezdése előtt, azzal jött utánunk Andráš  akkori belügyminiszter, hogy olyan híreik vannak, melyek szerint magyarok akarnak autóbuszokkal bejönni Pozsonyba, s ellentüntetést szervezni a maticások ellen.

Ez akkor történt, amikor a tüntetők egyszer már ránk törték a parlament ajtaját. Akkoriban többször voltak 30-50-70 ezres tüntetések Pozsonyban, gyakran magyarellenes éllel is. Arra kért bennünket, hogy valaki közülünk készüljön fel egy magyar nyelvű szöveggel, amelyet majd a szlovák televízióban és közszolgálati rádióban elmondana. A tartalma szerint arra kérnénk a tünteni igyekvőket, hogy ne jöjjenek Pozsonyba, mert itt összeütközések várhatók, kérjük őket, maradjanak otthon. Andráš azt kérte, beszéljük meg egymás közt a dolgot, addig ő elmegy telefonálni Mečiar miniszterelnöknek, s telefonál a rádióba és a televízióba is.

Mi eléggé megszeppentünk a hír és a kérés hallatán, telefonálgatni kezdtünk Komáromba, Szerdahelyre, ellenőrizni a hírt, s már azon kedtünk el gondolkodni, ki legyen az, aki felszólal a médiában és mit kell mondania. Kálmán bácsi, akinek késett a vonata, ekkor ért be a parlamentbe. Valamelyikünk elmondta neki miről van szó, de mielőtt bármit is megbeszélhettünk volna, nyílt az ajtó és megjelent ott Andráš. Kálmán bácsit soha nem láttam még olyan határozottnak, aznap jó passzban volt. Odafordult a belügyminiszterhez és rossz szlováksággal, de nagyon határozott hangon leteremtette:

–         Mit akar maga miniszter úr?
–         Azt a nyilatkozatot, amelyről a kollégáival beszéltünk.
–         Nem kell ide semmi nyilatkozat – mondta Kálmán bácsi. – Mennyi autóbuszról van tudomásuk?
–         Vagy tíz-tizenötről – mondta a belügyminiszter elbizonytalanodva.
–         Ugyan már, miniszter úr – csapott le rá Kálmán bácsi. – Mennyi ember fér be egy buszba maga szerint?
–         Úgy negyven-ötven.
–         Tehát maga olyan hülyének gondolja a magyarokat, hogy hatszázan bejönnek ide Pozsony közepébe tüntetni, s hagyni megverni magukat a több ezres szlovák tüntetők által?

Nem jön ide egy se, higgye el. Ha majd tüntetni akarunk, akkor elmegyünk Komáromba.
A belügyminiszternek erre nem volt szava, s közülünk mindenki egyetértett Kálmán bácsival. Pár órán belül az is kiderült, hogy vaklármáról vagy provokációról van szó, sehol nem szerveztek tüntetést Pozsonyba.

Végezetül, hangsúlyosan: Kálmán bácsi azon generáció gyermeke, amelyet nagyon megpróbált a történelem. Néhány vonatkozásban részben meg is nyomorította az akkor közösségi szerepet vállalók lelkét, bizonyos fokig Kálmán bácsiét is. Erről sem szabad hallgatni, sőt, egyszer fel kellene tárni és meg kellene írni a különböző titkosszolgálatok szerepét a szlovákiai magyar történetben. Nem azért, hogy bántsunk bárkit is, hanem azért, hogy tisztán lássunk, s jobban megértsük napjaink folyamatait is. Rossz és káros, hogy ezt a témát bambán elhallgatjuk – de hát ez messze nem az egyedüli deformáció a mi kis szlovákiai magyar világunkban. Engedtessék meg nekem ezen a ponton egy kis önreklám: a Csend és lélek című könyvemben foglalkozom a témával, kiemelten a Feloldozás című írásban. Kellene azonban egy rendszerszerű feltáró munka is erről a kérdésről, mert nem kizárt, hogy a volt ŠTB és az elmúlt évekbeli SIS néha hatékonyabban írta a szlovákiai magyar történetet, mint a látható politika.

S végezetül, de nem utolsó sorban: egy ilyen konferenciát csak azzal zárhatunk tisztességesen, ha elismerjük, hogy tartozásunk van Janics Kálmán irányában. Ő (is) megérdemli, hogy ne feledjük el a nevét. Polgármestereink, önkormányzati képviselőink figyelmébe ajánlom tehát ezt a témát, s megvallom, a közeljövőben szívesen részt vennék egy Janics Kálmán utca, Janics Kálmán Alapiskola vagy Janics Kálmán könyvtár avatóján.

Kellenek nekünk a mementók, s a világítótornyok. Kellenek a viselkedési normák. Kell a példa a bátorságra, és az egyértelműségre.

Hiszen ma is többen vannak közöttünk, akik csak a pillanatnak élnek és sodródnak az árral.
Szókratészről jegyezték fel a görög írástudók, hogy egyszer tanítványaival felfelé ballagott egy domboldalon, s fáradtak és izzadtak voltak a nagy melegben. Velük szembe jött egy nagy csapat a hegyről, egy léha ifjú vezetésével. Az ifjú nem állhatta meg, hogy meg ne fricskázza a bölcset.
–         De lassan haladtok – mondta neki kivagyian. – S mintha kevesen lennétek. Mintha erőtök sem lenne már.
–         Lehet – válaszolta a bölcs. – De mi egyre magasabbra kerülünk, míg ti egyre mélyebbre.

Nem az a lényeg tehát, hogy egy adott pillanatban az egyik vagy másik zászló alatt éppen mennyien keresik a szerencséjüket. S az sem, hogy igaza van-e az amerikai bonmotnak, amely szerint egy adott pillanatban a populista politikai sikere azon múlik, talál-e egy minél nagyobb csapatot, amely bármilyen irányban halad, s annak az élére tud-e állni. Számunkra az irány is fontos: a megmaradás és a gyarapodás iránya, s az is, hogy a szlovákiai magyar társadalom egyre feljebb és feljebb kerüljön. Még ha ez a nehezebb út is.  Az utókor majd megítél mindnyájunkat.

Kálmán  bácsi igaz példája is erre sarkall: néha a józan ész aggályait is félretéve nekiveselkedni a lehetetlennek is, ha népünk érdeke úgy kívánja.
Ortega y Gasset mondotta a huszadik század elején: „Spanyolországnak vannak kincsei, s vannak nagy szellemei. De nincs szellemi gerince.”
Kálmán bácsi ezt kínálja nekünk: a szellemi gerincet. Tisztelet emlékének.

Csáky Pál