A küzdelem újabb állomása

Egy újszülöttnek minden vicc új, idézhetnénk a régi igazságot azon jelenségek láttán, amelyek most ránk zúdulnak két érdekes választás után. A köztársaságielnök-választásra és az európai parlamenti választásra gondolok. S azon morfondírozok, véletlen-e az, hogy sok felvidéki magyar fiatalban most buzog fel ismét erőteljesen a Stockholm-szindróma (agymosással elért kötődés) szlovák politikusok és politikai pártok irányában, illetve most kap formát néhány olyan szlovák (és szlovákiai magyar) igyekezet is, amely újból nekitámad a felvidéki magyar identitásnak. A pálmát a témához méltó módon a soros felvidéki udvari pszichiáter és fóruma, az Új Szó napilap viszi el, ahol Hunčík Péter orvos a Most-Híd nevű szlovák-magyar vegyes pártról (véletlenül?) épp az európai parlamenti választás napján bizonygatta, hogy az mennyire életképes formáció. Zárt rendelők levegőjén nevelkedett személyiséghez méltó módon épp azon a napon, amelyen a vegyes párt 2,5 százalékot kapott a polgároktól, s bő két hónappal azután, hogy annak elnöke ugyancsak kb. 2,5 százalékot kapott a szlovákiai magyar választóktól.

Álljunk meg tehát egy pillanatra az első – és talán a legfontosabb kérdésnél. Tíz éve tart a felvidéki magyar társadalomban egy buta vetélkedés azt illetően, hogy az identitásunkat felvállaló, nemzeti alapú politizálásé-e a jövő vagy az azt elkenni igyekvő, nemzeteken átívelni akaró „vegyesmaglajszé”. Nos, az európai parlamenti választás erre egyértelmű választ adott. Kellett persze 9 év, amíg lehulltak a leplek (még nem teljesen), s amíg a szlovákiai magyar polgárok nagy részében is kikristályosodott a felismerés azt illetően, hogy melyik út hová vezet, melyik politikus hová akarja vezetni őket. A nemzeti politizálást zászlajára tűző MKP tehát a belső meccset egyértelműen megnyerte, erre bizonyíték a magyar érdekeltségű települések 90 százalékában elért eredménye, s az a tény is, hogy 9 járásban az MKP győzni tudott. Ez nem jelentéktelen fegyvertény – függetlenül attól, hogy a végső célt, az európai parlamenti mandátum megtartását nem sikerült elérni. Megint a mesterséges akadály, az 5 százalékos küszöb miatt. Mindemellett azonban stratégiai fontossággal bír az a tény, hogy a nemzeti alapú politizálás kb. 30 százalékkal több szavazatot kapott a polgároktól, mint 5 évvel ezelőtt, s az MKP, amely 9 éve nem parlamenti párt Szlovákiában, három jelenlegi parlamenti pártot is maga mögé tudott utasítani ebben a versenyben. Megjegyzem, a három pártból kettő kormánypárt. S az MKP valós választáson tudta megcáfolni (egy langyos és szétszórt kampány után) a 2-3 százalékos párt imázsát: közel 5 százalékot ért el valós küzdelemben ugyanazon a pályán, amelyen a többiek is küzdöttek. Ez jó hír az erdélyiek, délvidékiek és kárpátaljaiak számára is, ahol időnként szintén felmerülnek túlzó liberális képzelgések arról, hogy majd valamiféle vegyes pártok, vagy esetleg a nagy nemzeti pártok valamilyen kisebbségi platformjai hozzák el a megváltást a külhoni magyar közösségeknek. Hát nem.

Ezen a ponton viszont azt is le kell szögeznünk, hogy a nemzeti alapú politizálást zászlajukra tűző politikai alakulatok számára létfontosságú, hogy bizonyos modernizáció folyamatokon átmenjenek, s korszerű válaszokat dolgozzanak ki számos olyan jelenségre is, amelyeket az elmúlt harminc év produkált. Ezzel jórészt adósak ezek a szervezetek, s eme adósság meg nem szüntetése komoly veszélyforrás lehet számukra a jövőben.

S azt is látnunk kell, hogy az MKP sem hibátlan, tökéletesen működő szervezet, emiatt tehát óvatosan kell kezelni a fenti fejezetben leírt tényeket is. A párt több vonatkozásban sajnos nem teljesít úgy, ahogy kellene, s ez sok baj forrása – és lesz is még a jövőben, ha nem kezdjük el szisztematikusan oldani a gondokat. A tény azonban tény marad: az MKP-t és a nemzeti alapú politizálás igényét a felvidéki magyarság megmaradásának igénye élteti, s ez alap-paradigma marad, mint ahogy az már 100 év óta. Azok veszítik el az arcukat és a hitelüket, akik lelépnek erről az útról. (Megjegyzem: az utak visszafelé nyitva állnak mindenki számára, aki a fenti vektor hitelét újból képes felismerni. Még csak mea culpázás sem kéretik.)
S még valami: a fenti gondolatmenet nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk szlovák partnerekre. Van, de úgy, hogy a saját belső integritásunkat nem adjuk fel, a saját közösségi ügyeinkbe senki nem szólhat bele, csak mi, magunk. A felvidéki magyarságot újra vissza kell formálni autonóm politikai közösséggé, amely képes kialakítani a saját véleményét minden kérdést illetően, s képes a saját céljaiért küzdeni is.

És most elérkeztünk egy másik, szintén fontos kérdéshez. Nagyon naiv az a szlovákiai magyar polgár, aki azt hiszi, hogy majd a szlovákok hatékonyabban fognak küzdeni a mi jogaink érvényesítéséért, mint a saját szervezeteink vagy képviselőink. Ezen a ponton két dolgot kell hangsúlyozni: ha úgy érezzük, hogy az elkötelezett magyar pártunk (ebből csak egy van, az MKP) nem jól működik, akkor a megoldás nem az, hogy szétverjük vagy elfordulunk tőle, hanem az, hogy kijavítjuk a hibáit. Ehhez persze az MKP-nak is nyitottabbá, inovatívabbá kell válnia.
Azt ugyanis látni kell, hogy a szlovák oldalról történő beetetés trükk csupán, amely azt célozza, hogy támogatókat szerezzenek tőlünk. Ez a lényege (az általam egyébként tisztelt) Dostál képviselői javaslatának a nyelvtörvényt illetően, ez a Progresszív Szlovákia néhány képviselője magyar nyelvű nyilatkozatának, s ez lesz Kiska néhány jövendőbeli gesztusának is. Tudni kellene ugyanis különbséget tenni egy egyébként szép gesztus (például Čaputová magyar nyelvű köszönetnyilvánítása vagy magyar nemzetiségű tanácsadók megnevezése) és a valós érdekképviselet között. Annyira nem lenne szabad térdre ereszkednie senkinek, ahogyan azt az elmúlt időszakban néhányan ilyen vonatkozásban megtették. A szervilizmus és az intelligens köszönetnyilvánítás nem összekeverendő. Az elkötelezett érdekképviselet támogatása és a zsoldosok trükkjeinek való bedőlés két, ellentétes irányba vezető út. Ráadásul itt van példának Bugár esete is. Amíg „csak” a felvidéki magyarokat verte át, addig a szlovákok tapsoltak neki. Most, hogy a tisztességesebb szlovákokat is becsapta, s megmutatta nekik az igazi arcát, ejtik őt – joggal. Hazudozó-trükköző szlovák politikusból van ebben az országban elég az ilyen viszonylatban sikeresen asszimilálódott kisebbségi politikusok nélkül is. A mai közvélemény-kutatási eredmények szerint Harabinnal együtt a legkevésbé szavahihető politikusnak tartják őt.

S itt megint álljunk meg egy pillanatra. Az a közösség, amely másra bízta érdekeinek és céljainak kimunkálását és képviseletét, még mindig rosszul végezte a történelem tanulságai szerint. Szellemi megszállásnak hívják ezt, s az a közösség, amely erre az útra lép, az eltűnés felé indul el. Nem véletlenül alakult ki a történelem folyamán a nemzeti érdek megfogalmazás, mint terminus technicus. Mögötte mélyebb összefüggések vannak, amelyeket nem tudott meghaladni az elmúlt 70 év európai együttélési modellje sem. S itt sem csupán a skótok vagy a katalánok mozgására gondolok, hanem arra is, hogy bizony lesajnáló mosolyt vált csak ki Brüsszelben is, ha valaki azt mondogatja, hogy a német érdekeket majd a franciák tudják a leghatékonyabban képviselni bármilyen fórumon. A szlovák politikusokba vetett bizalom tehát nem valamiféle modernitás-jegy, hanem sima butaság és naivitás. Nézzük csak meg a Most-Híd mostani képviselőinek névsorát, s kérdezzük meg, hányszor és milyen formában állt ki a felvidéki magyarság érdekeiért Adamčík Eduard, Antal Peter, Hrnčiar Andrej, Fedor Martin, Cséfalvayová Katarína, Balódi Ladislav, Kresák Peter vagy Vavrek Štefan. Bár, ha megnézzük a „magyarok”, Sárközy Irén, Jakab Elemér vagy Bastrnák Tibor ténykedését mondjuk himnuszügyben, talán még azt is mondhatjuk, hogy a semmit nem csináló szlovákok-félszlovákok legalább nem ártottak nekünk és nem rontották nemzettöredékünk jó hírét a törvényhozásban. És máris ott vagyunk egy újabb „minőségi küszöbnél”: adjuk a szavazatainkat azokra, akik legalább nem ártanak nekünk? Tényleg?

Mert itt van az a hülye kisfilm is, a Sme című liberális(?) napilap oldalán, ahol diadalittasan hirdetik, hogy „A fiatal magyar választó már szlovák pártokat is választ”. A film által alkalmazott primitív manipulációkkal már foglalkoztak mások, én három alap-momentumra hívnám fel a figyelmet.

Az első: történik mindez a szlovák sajtótérfél ama lapjában, amely liberálisnak és toleránsnak mondja magát. Bizonyos fokig az is –addig, amíg a szlovák térfél némely belső ügyével foglalkozik. De nem mondható el ugyanez róla akkor, amikor a magyar vonatkozásokról van szó. Bizony engem is meglepett, amikor 2002-ben, az új Dzurinda-kormány megalakulásakor magukat magyarbarát, liberálisnak gondoló szlovák értelmiségiek támadták meg épp eme lap hasábjain Dzurindát mondván, történelmi hiba volt rám bízni az EU-ba való belépés koordinálását, mert „Csáky ezt ugyan valószínűleg tényleg le tudja majd vezényelni, de azért látni kellene, hogy ez nemzeti ügy, ezt a kérdést szlovák nemzetiségű politikusnak kellene irányítania”.

Ugyaneme lap támadt neki a szlovák kormánynak akkor is, amikor Magyarország jelenlegi nagykövetségének átadására készültek, kérdvén, miféle dolog az, hogy épp a Hodža-téren fog majd naphosszat lengeni a magyar zászló, s ha a szlovák köztársasági elnök kinéz majd az ablakon, a magyar trikolórt láthatja majd reggeltől estig.
A példákat folytathatnám, ám térjünk vissza a lényeghez: miféle szlovák elvárásoknak való megfelelésről beszélhetünk ilyen vonatkozásban? S talán újból megkérdezhetnénk önmagunktól azt is, hogy a felénk toleránsabb arcot mutató szlovákok esetében eme viszonyulás nem csupán olyan trükkök halmaza-e, mint voltak annak idején Hrnčiar pálinka- és kolbászreklámjai, amelyeket sok szlovákiai magyar is annyira trendinek talált, hogy rá is szavazott?

Talán azt sem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy eme „műhely” ikerszerű szimbiózisban működik az Új Szóval. Több szlovákiai magyar sajtómunkás vagy egyéb értelmiségi (?) esetében észrevettem, mennyire áhítoznak szlovák partnereik elismerésére. Ez a mérce számukra, ezzel szeretnék kompenzálni néha hiányzó valódi, autonóm műveltségüket is. Ez a fajta „liberális lehelet” sok kárt okozott már nekünk eddig is, a leginkább azzal, hogy rombolja nemzettöredékünk közösségi kohézióját és megágyaz annak a kisebbségi szindrómának, amely szerint az a jó szlovmagyar, akit a szlovákok annak tartanak, s alkalomadtán meg is dicsérnek. Ez a Bugár-jelenség legfőbb magyarázata, ez a Szigeti László – Hunčik Péter – Miklósi Péter – Szilvássy József ….-féle megfelelési kényszerektől hajtott hozzáállások mozgató rugója is. Ahelyett, hogy azt mondanánk: mi tudjuk, kik vagyunk, milyenek és mit akarunk, erről beszéljünk.

Az előbb szlovákiai magyar újságírók neveit írtam le, s magát a jelenséget, amelynek erővonalai szerint ők mozognak. Széles és bonyolult ez a paletta, külön is kell majd értekezni róla, ám tegyük most fel a pontot az i-re: a kisfilm és a hozzá kapcsolódó írások abban a napilapban jelentek meg, amelynek jelenlegi főszerkesztője egy asszimilálódott szlovákiai magyar hölgy, Beata Balogová. Aki nemrégiben, aj Új Szó jubileuma alkalmakor olybá bölcselkedett a pozsonyi magyar nyelvű napilapban, hogy legfőbb tanácsa: őrizze meg az Új Szó a függetlenségét a magyar kormánytól. Mondta ezt annak a napilapnak, amely főszerkesztőjének felesége Sólymos László miniszter belső munkatársa, maga a főszerkesztő úr évekig a kormányhivatal alkalmazottja volt több munkatársával úgy, hogy előtte is és utána is vastagon kiszolgálták a Most-Híd pártközpontját és több szlovákiai magyar oligarchát, s akinek főszerkesztő elődje, Molnár Norbert most jutalmul a kisebbség kulturális alap igazgatói székében kétbalkezeskedhet… A sor folytatható (mondjuk a Morvay Peter nevű asszimilálódott újságíróval is, aki a DennikN című lap hasábjain próbálja elmondani nekünk, hogyan kellene közösségünknek az ő elvárásai szerint viselkednie), de nem ez a lényeg: a lényeg az, hogy az a felvidéki magyar polgár, aki a szlovák elvárásoknak való megfelelés útját szorgalmazza, ilyen ingoványos terepre óhajtja vinni a felvidéki magyar gondolkodást. Innen már tényleg csak egy lépésre van a szlovák politikai szirénhangok elfogadása – s ezzel önmagunk felszalámizása. Igen, ez is a küzdelem egyik színtere: küzdelem a tudatért, a lelkekért.

Meggyőződésem szerint tehát ezért fontos az, ami május 25-én történt. Magam ezért vállaltam a megmérettetést és a küzdelmet – mert a lángot, az elkötelezettséget tovább kell vinnünk. És örülök annak, hogy sok lelkes, elkötelezett harcostársra találtam.

Köszönet nekik – mint ahogy köszönet minden szavazónak, aki megértette a választás tétjét és véleményt nyilvánított.

Csáky Pál (fb-jegyzet)

 

Cikkajánló

Beszélgetés a Pátria Rádióban

A helyzet komoly, az idő kevés, partnerségre, nyitottságra, nagyvonalúságra van szükség … – ma reggel …