Magyar az, aki vállalja!

Ünnepi beszéd a Magyar Kultúra Napja alkalmából

Komáromban, a Selye János Gimnázium felújított aulájában emlékeztek meg január 21-én a Magyar Kultúra Napjáról, a Magyar Összetartozás Éve rendezvénysorozatának első összejövetelén. A gyönyörű díszes Aula pódiuma előtt egy apró dísz volt csak – az alkalomhoz illően fekete háttéren a történelmi Magyarország térképe, jelezve az elszakított területeket, ami elé később három gyertyát is gyújtottak. Az ünnepi beszédet Csáky Pál volt EP képviselő, közíró mondta. Beszédét az alábbiakban rövidített formában közöljük.

Hölgyeim és Uraim!

Van Csingiz Ajtmatovnak, az ismert kirgiz írónak egy fontos könyve, Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Az író az identitás fontosságáról ír benne, s a nagy ázsiai sztyeppéken kerengő ősi történeteket is belefoglalja könyve meséjébe.
A regényben leírt kirgiz legenda szerint volt egy ősi törzs, amely nagyon kegyetlenül bánt az elfogott ellenséggel. Közülük azok voltak szerencsések, akiket eladtak rabszolgának. A többiekből azonban mankurtot, emberből való robotot, szuperrabszolgát csináltak. Ez úgy történt, hogy megkötözték a kezüket, kopaszra borotválták őket, a fejükre nyers tevebőrt húztak, és napokra kivitték őket a sztyeppére. A tűző nap hamar kiszárította a tevebőrt, ami abroncsként feszült a fejükre, kiszorítva onnan minden emléket, még annak az emlékét is, hogy emberi lények voltak. Elfelejtették a saját nevüket, szüleik nevét, kultúráját, a kínzás megfosztotta őket az összes emléküktől. Ezek az emberek lényegében megőrültek. Aki öt nap múlva még életben volt, azt feltáplálták és rabszolgamunkára fogták. Csak táplálékra szorultak, létük a legelemibb létfunkciókra korlátozódott csupán, mindent megtettek gazdájuknak, amit az rájuk bízott. Az, aki levágta róluk a tevebőr sisakot és megszabadította őket kínjaiktól, örökre az abszolút urukká vált, annak minden parancsát feltétel nélkül teljesítették. Közép-Ázsiában mankurtnak lenni örök, reménytelen rabszolgaságot jelent. Még a tevebőr sisaktól sem tudtak megszabadulni szörnyű fájdalom nélkül, mert azon keresztül nőtt a hajuk a legenda szerint.
Az író leír egy konkrét helyzetet is. Az egyik anya tudomására jut, hogy a csatába indult, de onnan haza nem tért fia is ilyen sorsra juthatott. Elindult tehát, hogy megkeresse, s hazahozza őt. Meg is találta a pásztorok között. Odament hozzá, de a fiú nem ismerte őt fel. Ő beszélt hozzá, próbált mindenféle emlékek felelevenítésével belopózni a lelkébe, hiába. Végső kétségbeesésében egy régi gyerekdalt dúdolt el neki, amellyel annak idején altatni szokta őt. S felujjongott, mert azt látta, hogy a fiú szemében megjelenik egy könnycsepp, s az legördül az arcán. Már-már azt hitte, hogy megtörtént a csoda – de nem, a fiú újra visszazökkent közönyébe, s az anya képtelen volt kiemelni onnan őt.

Kedves barátaim, néha eszembe jut ez a történet, amikor azt látom, körülöttünk is hányan, milyen felelőtlen módon, néha még dicsekedve is vele fordítanak hátat mindannak, ami szent kellene, hogy legyen mindannyiunk számára. Identitásunk alappilléreinek: nyelvünknek, kultúránknak, intézményeinknek. S eltompult, huszonegyedik századi világunkban még jól is érzik magukat ebben a nihilben. Nem kötik őket – úgymond – béklyók: ők a szabad emberek, akiket nem kötnek röghöz a gyökerek. S közben nem veszik észre, hogy nem ők haladnak arrafelé, amerre szeretnének, hanem a szél sodorja őket kénye-kedve szerint, megfosztva őket ezzel életük lehetséges értékeitől, értelmétől.

Tisztelt jelenlévők!
Én úgy gondolom, a maihoz hasonló összejövetelek épp ettől a kiüresedéstől mentenek meg bennünket. A Magyar Kultúra Napja ismét és ismét arra irányítja gondolatainkat, hogy ha értelmes létet akarunk magunknak, azt csak értékeink felvállalásával tehetjük meg: anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, hagyományainkhoz, intézményeinkhez, nemzeti közösségünkhöz való ragaszkodásunkkal. S bizony: a mankurt-lét elkerülésével.

S az idén tesszük mindezt egy szomorú évforduló árnyékában, a magyar összetartozás évében. Száz évvel ezelőtt fontos, de nagyon csúnya dolgok történtek velünk. Ehhez a témához két síkon közeledhetünk: az érzelem és az értelem síkján. Az érzelmi kapcsokról az előbb szóltam, s legyen ez kötelezettség a mai napon minden magyar számára: a magyar nemzet akkor marad fenn és akkor lesz erős, ha tagjai hűek maradnak a nemzeti lét előbb megnevezett pilléreihez. Az értelmi sík elemzései pedig figyelmeztessenek bennünket arra, hogy a dolgok soha nem történnek maguktól. A jövőért minden generációnak meg kell harcolnia.
Az azóta eltelt idő nem torzíthatja el az igazságot, sőt, bizonyos vonatkozásban kiemelheti annak egyes elemeit. Azt például, hogy a békediktátum – s az egész Versailles-i rendszer – nem az igazságot és egy élhetőbb Európát hozta el, hanem megágyazta a második világháború szörnyűségeit. Az az igazság, hogy magam sokáig nem értettem, hogyan lehetett a korabeli magyar elit – de a német politikai vezetés is – olyan naiv, hogy bedőlt egy halálosan beteg ember, Wilson fedezetlen ígéreteinek. Erre az ismert angol történész, Paul Johnson A modern kor (A huszadik század története) című könyve elolvasása után döbbentem rá: a Monarchia társadalma(i) és a német társadalom is egyszerűen belefáradt a háborúskodásba. S hogy ez a folyamat milyen módon zajlott le az emberek lelkében, arról Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című nagy hatású eposza tanúskodik. Kiégtek az emberek, belefáradtak a frontokon és a hátországokban is a pár hónaposnak induló, de négy évre nyúlt háborúskodásba.
Sajnos, ez zuhant ránk, magyarokra is, talán ezzel magyarázható leginkább az az összeomlás, amelyet elődeink az 1918-20-as időszakban produkáltak, s amelynek nyomán a háború majdnem összes számláját velünk fizettették meg. Nekünk sajnos nem volt egy Atatürkünk, aki évekig vállalt volna egy véres konfliktus-sorozatot, hogy abból végül egy nagyon vállalható eredménnyel jöjjön ki. Ám, hogy nem volt reménytelen a helyzet, mutatja a balassagyarmati vasutasok és civilek helytállása, akik némi katonai segítséggel úgy porolták ki a cseh csapatokat városukból, hogy azt száz év után is öröm nézni. Vagy a hűséges város, Sopron küzdelme, amely fényes győzelemre vezetett. Példa kell, hogy legyen mindez napjainkra is: a önfeladás nemcsak szégyenletes, de a pokolba vezet. A homo sapiensi szintű léthez egyedüli méltó forma a jövő vállalása. S ez a mai nap gyönyörű alkalom arra, hogy mindannyian megismételhessük Illyés Gyulánk szép intelmét: magyar az, aki vállalja. Ez volt a szentencia ezer évvel ezelőtt, ez száz éve, s ez ma is.
Mi tehát úgy ünnepelünk most is, hogy tetteinkkel mondjuk el: igen, vállaljuk!

A tanulságos beszédet nagyszerű kultúrműsor követte.

Forrás: – kom infó –

Cikkajánló

Tiszta fejjel, felelősséggel

Lezárult egy újabb fejezet a szlovákiai magyar politizálás történetében, s ma mindenki a jövő felől …