Március üzenete

Ünnepi beszéd Léván

Kedves barátaim, tisztelt hölgyek és urak! Történelme folyamán minden nemzetnek vannak nagy pillanatai, amelyek fejlődésének mérföldköveit jelentik, s amelyekre azután büszkén tekinthet vissza.

Nekünk, magyaroknak, sok ilyen ünnepünk van, amelyeken történelmünknek eme mérföldköveire emlékezünk vissza.

Az is természetes, hogy minden ünnepünk egy kicsit más és más. A gazdag történelem gazdag tapasztalatokat is jelenthet, s mindez nagyobb biztonságot a jelen történelmi döntéseinél.

Március 15-e derűs, optimizmussal telt, dicsőséges ünnepünk. A nemzet e napon újra bebizonyította, hogy képes önmaga újrafogalmazására, képes arra, hogy önön jövőjéről határozott véleményt mondjon.

Ragyogásával, történelmi dinamizmusával méltán emelkedik ki ez az ünnep történelmi emléknapjaink sorából. A szabadság szellemébe vetett hit kitörölhetetlenségét sugallja, mint ahogy augusztus 20-ánk egy másfajta érettség, az ezeréves történelmi kontinuitás hordozója. Gazdag történelmünk jelentős emléknapja október 23-a, nagyságát évek múltán fogjuk majd teljes mélységében megérteni. Október 23-a is a magyarság szabadságszeretetének ünnepe, természetesen más megközelítésből. A mélabús ünnepélyesség emléknapja október 6-a, az aradi vértanúk ünnepe, amely kollektív én-tudatunk része, csakúgy, mint sors-múltunk része a mohácsi csatamező vagy a muhi puszta is. Igen, személyiségünk része az aradi várárok történelme is, de nem a tragédia reménytelenségével, hanem a végsőkig tartó vállalás fenségességével.

Talán meglepem önöket, kedves barátaim, hogy a mai ünnepen történelmünknek ilyen széles skáláját említem föl – s a dicsőséges oldalak mellé a szomorúbbakat is odateszem. Nincs ebben semmi rendkívüli, ellenkezőleg: történelmünk folyamatosságának hangsúlyozásával nemcsak a történelmi események nyilvánvaló összefüggéseit kívántam demonstrálni, hanem azt a nagy tanulságot is, hogy a fény és az árnyék napjainkban, csakúgy, mint történelmünk folyamán, mindig elválaszthatatlanul együtt járnak. S nem utolsósorban rajtunk, a mi jellemességünkön, kiállásunkon, okosságunkon, sőt ravaszságunkon is múlik a végeredmény minősége. Igen, eme kis történelmi tablóval arra szerettem volna rámutatni, hogy soha, egyetlen korban, egyetlen történelmi helyzetben, így 1848. március 15-én sem önmaguktól vagy csupán valamely misztikus erők csodás hatására dőltek el úgy a dolgok, ahogy eldőltek, hanem a történelmi helyzet kétségkívül szükséges termékenyítő közegén túl hangsúlyosan és letagadhatatlanul a résztvevők aktív szerepvállalásának köszönhetően. Mai forrongó világunkban tehát elsősorban ez az a mozzanat, amelyet szeretnék kihangsúlyozni: a személyes szerepvállalás fontosságát. Azt, hogy e nélkül nem létezhet előrelépés. Azt hiszem, ez rendkívül fontos tanulság napjainkban is, ugyanúgy, mint a nehéz történelmi helyzetekben, történelmi keresztutakon oly gyakran, most is mindannyiunknak külön-külön döntenünk kell arról, mit és hogyan fogunk tenni annak érdekében, hogy közösségünk ügyei a jelenlegi nehéz helyzetben is előbbre mozduljanak.

Tisztelt jelenlévők!

Engedjék meg, hogy a mai ünnep egy másik fontos tanulságára is felhívjam az önök figyelmét. Az előzmények okán tulajdonképpen a16. század közepére, a mohácsi csatavesztés utáni időkbe kell visszamennünk. Talán abban is egyet tudunk érteni, hogy a csatavesztés egyik oka a magyar nemesség felelőtlen viselkedése volt. S mivel az egymással tartósan marakodó főúri ligák a csatavesztés után sem voltak képesek a megegyezésre, véres küzdelmek után került végül is a magyar trónra az egyik Habsburg – talán, mint átmeneti megoldás. Ő és követői azonban ezt egyáltalán nem így fogták fel, és pereputtyukkal oly derekasan rátelepedtek a magyarság nyakára, hogy az a pár évtized múlva szinte állandósuló felkeléseivel sem volt képes megszabadulni tőlük. Nem sikerült 1848–1849-ben sem: az eseménysor számos egyéb fontos tanulsága mellett azt is le kell tehát vonnunk, hogy a magyarság 1848– 1849 fényes időszakában tulajdonképpen odaszorult, hogy a Habsburgok javára önként lemondott jogait perelje vissza. Ez a momentum tehát egy megkerülhetetlen tanulsággal szolgál napjainkra is: aki önként mond le jogairól, aki feladja önmagát, és nem becsüli meg a közösségét, hovatartozását, olyan súlyos vétket követ el, amelynek helyrehozatala nagyon kétséges. Aki nem tudja becsülni az „önmagában székelő fenséget”, az egyszeri és megismételhetetlen csodát, amelyet személyisége jelent, s amelynek alappillérei a nyelv, a kultúra, az identitás, a műveltség, bűnt követ el, s tettével az emberi nem züllesztéséhez járul hozzá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ember legfőbb értékeit önmagában hordja, s ezt nem szabad veszi hagyni. Az asszimilálódás útja zsákutca, amely az egyént épp értékeitől fosztja meg, s egy támpontok nélküli, kietlen nihil felé sodorja.

Persze, lehetnek pillanatok, amikor az ember kicsinyhitű, kétkedő, amikor pesszimizmus vesz rajta erőt. De a nehéz percek elszállnak, és az ember kötelessége, hogy újra a szebbik, jobbik, alkotó énjével forduljon a világ felé. Mert a világot gazdagítanunk kell magunk körül, csak így gazdagodhatunk önmagunk is. Ha céljaink között közösségünk kulturált fejlesztése az első helyeken fog szerepelni, nem lehet okunk a kicsinyhitűségre. Mindannyiunk figyelmébe ajánlom az immár klasszikus sorokat: „Nem sokaság, hanem lélek: szabad nép tesz csuda dolgokat!”

Igen, ez legyen legfőbb támaszunk: a mi lelki szabadságunk. Mutassuk meg, hogy bár kisebbségben élünk, értékeinkből, lelki nagyságunkból, tudatosságunkból a többség is tanulhat.

Merjünk nagyok lenni. Merjünk szabadok lenni. 

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …