Milyen világot akarunk?

„Utálom ezt a kort, sajnálkozás nélkül hagyom majd itt a világot” – mondta néhány éve a Paris Match-nak adott interjújában korunk egyik legismertebb színésze, a francia Alain Delon. „Nincs többé tisztelet, nincs adott szó, csak a pénz számít. Egész nap csak a bűnözésről hallunk, egymás átveréséről. Úgy érzem, minden elromlott.”

Az ember elbizonytalanodik, amikor ilyen sarkos véleményt hall. Elbizonytalanodik annak ellenére, hogy tudja, érzi, sok igazság van ezekben a mondatokban. Viszont azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy épp a sztárok, a celebek is hozzájárultak az ilyen torzulások kialakulásához. Az a torz világ, amelyben ők oly nagy kedvvel lubickoltak gyakran. Igen, Alain Delon is hozzájárult ama viszonyok kialakulásához, amelyeket most oly vehemensen ostoroz.

Tény, hogy nagyot változott világunk az elmúlt fél évszázadban. Itt most nem csupán a vasfüggöny és a bipoláris világ eltűntére gondolok, hanem a társadalmi és gazdasági viszonyok megváltozására, az új műszaki csodák térhódítására, a kibertér létrejöttére, s az ezekből fakadó mentális változásokra is. S a változások nem csupán pozitív előjelűek, sok negatívum is ránk zuhant.

Az emberek nagy része jobban él, mint fél évszázaddal ezelőtt, ez kétségtelen. Számos technikai vívmány is kényelmesebbé teszi mindennapjainkat. Ugyanakkor csökkenőben van a közösségek összetartó ereje, az ember nem igazán tud mit kezdeni a jólét növekedésével, mintha fuldokolna benne. Mintha szétkenődött volna az emberek lelke a kényelmesebb létben. Az előttünk járó Nyugat-Európában nagyon látható, mennyire szétmarja az anyagi jólét a lelkeket és a tudatot.

Mert mit mondjunk akkor, ha azt látjuk, mennyire érzéketlen lett a világ az emberi szenvedés iránt. Mekkorát nőtt az önzés bennünk és körülöttünk! Mit mondjunk, ha azt olvassuk, hogy minden komolyabb válság után – igen, a Covid-járvány után is – egyre nagyobb vagyon összpontosul egyre kevesebbek kezében (zsebében), és egyre magasabb azon embertársaink aránya, akik a létminimum szintjén – vagy az alatt – élnek. Úgy érezzük, a pénzimádat elönt mindent, mindenki csak önmagával törődik, csak magának akar egyre többet és többet összeszedni.

Pedig mennyit ábrándoztunk a kommunista diktatúra idején, hogy majd mekkora szellemi-erkölcsi-anyagi felemelkedést hoz a 21. század, a szabadabb élet! Abban reménykedtünk, hogy a diktatúra bukása majd felszabadít mindannyiunkat a korlátok alól. Sajnos, nem ez történt, nem csupán ez történt. Bizonyos korlátok eltűntek ugyan, ám a helyükbe újak nőttek, a korlátok csökkenésével nem csak a jó növekedett bennünk és körülöttünk, hanem a rossz is. Tény, hogy a világszellem változott meg, az emberi gondolkodás van változóban. Az ember megmutatja igazi arcát, s az nem minden szempontból vonzó.

Sokan mondják – okkal, hogy száz évvel ezelőtt sokkal szerényebben – szegényebben – éltek az emberek, mégis egészségesebb volt az emberi lélek. Értelmesebb, teljesebb volt az emberi lét. Ebben sok igazság van. Látjuk, érezzük, hogy valahol baj van, komoly baj.

Ránk zúdult az individualizmus, amely szétszabdalja a közösségeket.

A technika ezer csodája elkényelmesít, igénytelenné tesz. Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nem csupán szolgálnak minket az újítások, hanem a rabjaikká is teszik közülünk a gyengébbeket. Láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy akik jobb anyagi körülmények között élnek, eltunyulnak – erkölcsileg, szellemileg is. Az emberből mintha kihalófélben lenne a humánum, az eredetiség, a szellem.
Nos, szembe merünk-e nézni az igazsággal? Szabad akaratot kaptunk, de tudunk-e élni vele? Mit tud mindebből kihozni a híres homo sapiens? Ha csak önmagára támaszkodik, vajmi keveset – mint a fenti példák is mutatják.

A probléma ugyanis mélyebb, valami más veszett el. Az az értékrend gyengült meg, amely eddig évszázadokon keresztül áthatotta a társadalmak életét. Talán észre kellene vennünk újból, hogy az Evangélium igaza nem csupán a mechanikus vallásosságot jelenti, nem csupán azt, ki és hányszor megy templomba, vesz részt istentiszteleteken. Európában – de a keresztény gyökerű amerikai társadalmakban, Afrikában és Ázsia bizonyos részein is – a kereszténység hatása sokkal több, teljesebb, mélyebb, mint a mechanikus keresztény-keresztyén vallásgyakorlás. Egy jól körülírható, meghatározható értékrendet, gondolkodásmódot, erkölcsi hozzáállást tükröz vissza. A világ jogállamainak összes alaptörvénye, az összes alkotmányos alapelv a Tízparancsolatra, mint univerzális eszmerendszerre épül. Ez óriási hozadék az emberiség számára. A rendet, a támaszt jelenti, nem csupán a társadalmakban vagy a nemzetközi mezőben, de a fejekben és a lelkekben is. Most a helyét egyre nagyobb káosz váltja fel, s ez lehangoló, mert veszélyes, végzetes kiüresedés felé sodorja az emberiséget.

Kaptunk internetet, szupermarketeket, több száz televíziós csatornát, kényelmi eszközök százait. És elvesztettünk valamit. Látható, hogy ilyen vonatkozásban sincs ingyen ebéd, mindennek meg kell fizetnünk az árát. Lehetőségeket kaptunk, ám nézzük meg, hogyan sáfárkodunk velük. Észre sem vesszük, és újabb kiszolgáltatottságok zuhannak ránk. Önként vesszük fel az újabb igákat és csúszunk velük egyre mélyebbre, a kiszolgáltatott tömegember szintjére. Kiüresedett a világ, s mi csodálkozunk rajta, hogy egy istentelen világban didereg az emberi lélek?

Ezen a ponton sokan talán arra gondolnak, hogy ez a gondolatmenet a hithez, a valláshoz, a keresztény-keresztyén értékrendhez való visszatérés szükségességéről szól. Nem csupán arról, többről: arról, hogy kiüresedett robot lesz-e az emberből, egyre kevesebb érzelem és lelki érték nélkül – avagy megpróbál tudatos hozzáállással megmenteni minél többet a saját humánus lényéből. Arról, hogy milyen lesz gyerekeink, unokáink világa. Mert mindez tőlünk is függ, a jövőt mindannyian formáljuk.

Az okos ember nem megy fejjel a falnak, mindig van esély és van remény. Még vissza lehet fordulni. A világítótorony kétezer éve adott.

Csáky Pál
Megjelent a Regnum Mariánum Kalendárium idei számában. A fotó Horváth Károly műve.