Missa Missio – avagy: misék ideje?

Nem volt kedvem végignézni azt az agóniát szeptemberben, amit az MKP produkált Rimaszombatban, így inkább Inámba mentem el, az üldözött felvidéki magyar papok emlékmiséjére. Szélfútta szombat délután volt, az istentisztelet után a Tolcsvay fivérek Magyar Mise című alkotását mutatták be jeles budapesti művészek. Kicsit sajnáltam őket, szembe kapták az éles szelet, nem könnyű úgy énekelni – de tisztességgel állták a sarat, szép előadást produkáltak. Sokadszor láttam már őket élőben, több, mint ötvenszer meghallgattam a miséjüket lemezről is. Több zeneileg értékes, időtálló rész is van benne, de egészében visszatükrözi a nyolcvanas évek könnyűzenei világát – és itt-ott a sablonjait is. Utólag, mai szemmel nézve a végén az Ajánlás kissé naivnak és amatőrnek, zeneileg is némiképp idegen testnek tűnik (a Tolcsvay László nevű bárd szellemi üzenete), de visszaemlékezve az ősbemutató körüli időszakra ez a kicsit szájbarágó stílus jelentette az egyértelmű üzenetet a kor fiataljai számára: nem a kommunisták ideológiai maszlagjaival azonosul az új, beat (folk, country…) idolok egy része, hanem visszatér a lelki (bibliai, klasszikus vallási) értékekhez, és azokat mutatja fel követendő példának ismét. Ez akkor a reveláció erejével hatott ránk, felszabadított többféle gátlás alól, amelyet az iskolákban próbált belénk oltani a korszak pedagógusainak egy része. Ne feledjük, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekre sok családra a kettős nevelés terhe nehezült, s ez a felnövekvő gyerekekben nem egyszer töréseket okozott. Otthon és a tiltott templomban azt hallották, hogy a biblia igaza a helyes út, az iskolában pedig azt, hogy aki ebben hisz, az maradi, a haladás ellenzője.

Eltelt néhány évtized, s Tolcsvayék üzenete időtállónak bizonyult. Sőt: követőik is akadnak. Persze misét nem egyszerű írni, presztízskérdés volt ez a régebbi korokban is. A művész számára is komoly kihívás: nagyon szépen szól erről Forman (Shaffer) Amadeus című alkotása. 2020-ban viszont bejelentkezett a terepre egy felvidéki származású művész is: Szarka Tamás. Fivérével, Szarka Gyulával már eddig is létrehoztak több figyelemre méltó alkotást szólóban is és a Ghymes együttes zászlaja alatt is. És itt most megállok egy pillantra, nem a személyes érintettség okán, inkább amiatt, hogy elmerengjek afölött, milyen bölcsen irányítja a Sors néha mindannyiunk életét.

1998 novemberében váltam először kormánytaggá Szlovákiában, egy nehéz időszakban. Vladimír Mečiar három kormánya előtte évekig próbálta meg szétzilálni a felvidéki magyar kultúrát. Iskolaigazgatókat, múzeumigazgatókat váltottak le, a színházak és a kulturális intézmények élére intendánsokat neveztek ki, akiknek a kormány elképzelései szerint kellett volna átformálniuk az intézmények tevékenységét, létük filozófiáját. 1999-ben ezeket a károkat kellett elsősorban eltüntetnünk. Visszaadtuk tehát az Ifjú Szivek jogalanyiságát is, és a kulturális minisztérium – mint fenntartó – meghirdette a pályázatot az igazgatói posztra. Szakmai kuratórium alakult, amely hivatott volt dönteni az új igazgató személyéről. Ekkor találkoztam miniszterelnök-helyettesként a Szarka testvérekkel, akik tájékoztattak arról, hogy Gyula is megpályázta a posztot. Szimpatikus volt, ahogy felvázolták elképzelésüket az intézmény további működésével kapcsolatban, ám az jelentős mértékben különbözött a másik pályázó, Hégli Dusán elképzeléseitől. A szakmai zsüri ez utóbbit hozta ki győztesnek, ami lényegében az Ifjú Szivek teljesen új felfogású működtetését jelentette. Ezt sokan a mai napig nehezményezik, hiszen megszűnt az énekkar, ahol rengeteg egyetemista lelt otthonra azelőtt, s a Ghymes-csapat is elhagyta a közös hajót, önállósult. A kialakult új felállás azt eredményezte, hogy az Ifjú Szivek egy modern táncszínház fejlődési irányába fordult, teljesen a Szőttesre hagyva a hagyományőrző zenei- és táncvilág továbbéltetését. A Ghymes pedig egyre erőteljesebben próbálta kirajzolni saját útjait. 1999-ben és 2000-ben sokan interveniáltak nálam, hogy vétózzam meg ezt a folyamatot, vigyük vissza az Ifjú Sziveket a régi vágányra. A törvényt kellett volna ehhez megerőszakolnunk, hiszen az illetékesség a kulturális miniszteré volt, illetve az elveimmel kellett volna szembe mennem – nem tettem meg. (Lett ennek egy későbbi folytatása is 2007-8-ban, némi purparlé után akkor is folytatódott a 2000-ben kitaposott vonal.) Mindezt azért hozom fel, hogy magamtól is megkérdezzem: milyen lett volna a Szarka fivérek életpályája, ha ez a kérdés 1999-2000-ben másként alakul. Mert az akkori döntés új lökést adott az ő új irányú pályájuknak, mi pedig elmondhatjuk, hogy gazdagodtunk egy új Ifjú Szivek-koncepcióval, egy szép pályára álló Ghymessel, egy nemes küldetést ellátó Szőttessel és az egyre gazdagabb életművet felmutató Szarka testvérekkel. Isten útjai…?

Mert azt illik észrevennünk, hogy Szarka Tamás most szintet lépett, a Missa Missio nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó alkotás. Szép, kidolgozott a zenéje (mindegyik része önálló műként is megállja a helyét, együtt pedig szép egészet alkot), ügyesen kerüli el a csábításokat, amelyek ismétlésekre vagy az egyes dallamok öncélú variálására bódítanak. Nagy erénye a zene és a szöveg szép egymásba fonódása (s nemzetközi szemmel nézve ez a mű egyik korlátja is: latin vagy angol szöveggel szélesebb körben érvényesülne, de komoly kételyeim vannak azt illetően, képes lesz-e valaki ilyen szinten áttenni a szöveget valamelyik világnyelvre). Azt csak a margón túli megjegyzés szintjén hozom fel, hogy némileg kár a Kyrie és a Glória összevonásáért, mert egy lehetséges újabb elemmel lehettünk volna gazdagabbak az önálló megjelenés esetén, nem teljesen világos a Hiszekegy megkettőzésének szándéka sem (recitálva és Crédót énekelve). Tamás hangja és énekstílusa bizonyára némileg megosztja a hallgatóságot, Miklósa Erika szopránja viszont kritikán felül álló éke a produkciónak. Azt pedig már csak az élő koncertek kapcsán jegyzem meg, hogy pl. a pozsonyi dóm gótikája többet adott hozzá a hangzáshoz, mint a stúdió technikai lehetőségei.