Nagy királyunk ünnepén

Lassan emelkedik fel a Nap, a túlparton fokozatosan kapnak színt az egymásba fonódó dombok. A Duna, mintha bújócskázna, a lendületes kanyar után eltűnik közöttük. Középen, a Várhegyen, szinte mindezt megkoronázandó, egyre teljesebb szépségében bújik elő a szürkeségből a Bazilika.

A kupola keresztje a mind feljebb emelkedő napkorongra vetődik. Mintha István koronájának óriási tetejét látnánk, mely hatalmas szimbólumként szinte az ország fölé borul. Mintha II. Szilveszter pápa máig ható érvényességű üzenetének elismeréseként borulna mindazok fölé, akik magyarnak érzik s vallják magukat.

Magyarnak lenni: vállalás – mondta messze tekintő bölcsességgel Illyés Gyula. Magyarnak lenni büszkeség is: büszkeség azokra az értékekre, amelyeket itt, Európa szívében, ezer év alatt létrehoztunk. De magyarnak lenni kín, harc is: harc a megmaradásért, harc a fejlődésért, küzdelem a szellemianyagi gyarapodásért.

Persze, más népek is így vannak ezzel: mi azonban teljes mélységükben önmagunk küzdelmeit, örömeit, gondjait tudjuk átérezni.

Érdekes nép vagyunk, kétségkívül. Mások mondják, statisztikák mutatják, hogy bizonyos kérdésekben tehetségesek is. Ám máig szétválaszthatatlanul kavarog bennünk a sztyeppe és az európai civilizáció elegye. Összefonódva lírai és drámai hajlamok, ráció és indulat, maradiság és merész újító hajlam, Széchenyik és Pató Pál urak szelleme. Mi máig gyakran sírva vigadunk, és néha nagyon önpusztító módon tudunk beleugrani – ha kell, akár a nagybőgőbe is. Voltak időszakok, voltak helyzetek, amikor nagyjaink könnyedén képesek voltak Európa legbefolyásosabbjaivá válni, s léteztek olyanok is, amelyekben nagyjaink önkezükkel kioltott élete jelenti a mérföldköveket. Magam máig nem vagyok biztos benne, hogy nehéz, de csodaszép történelmünkből tudtunk-e igazán tanulni.

Bizonyos fátumok ugyanis végigkísérnek bennünket történelmünk során, s úgy tűnik, képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Itt most nemcsak a közmondásos megosztottságra való hajlamunkra gondolok, hanem például arra is, hogy kulcshelyzetekben, történelmi kényszerítő helyzetekben gyakran képtelenek vagyunk szót érteni egymással. Aki ismeri például a mohácsi csata történetét, pontosabban, annak előzményeit, tudja, mire gondolok.

Ha elemezzük történelmünk eme sorsfordulóit, azt tapasztaljuk, hogy a gordiuszi csomókat mi általában nem tudtuk kibogozni. Vagy át tudtuk  vágni a csomót, s ilyenkor tovább tudtunk lépni, vagy nem, s akkor általában tragédiák, nagy vereségek következtek.

Úgy tűnik, az István–Koppány vita máig kísért bennünket, s vannak határon innen és túl is, akik ezer év után sem tudnak – vagy ezer év után sem hajlandók – tanulni belőle. A magyarnak meg kell maradnia magyarnak – de európaiként, különben elveszik. A magyar nem maradhat meg magyarnak – pogányként, állandóan a saját köldökét nézőként, mert akkor valóban eltűnik. A modern, művelt, értékeire büszke ember lehet csak, akire építenünk kell.

Félreértés ne essék: ez nem a kozmopolita – nemzeti vonal vitája, nem is a népi–urbánus álvita továbbgyűrűződése – amely szintén jellemző ránk. A dolgokat nem szabad antagonisztikusan ellentétessé merevített sarkakból szemlélni, mert akkor valóban csökken a szóértés esélye. A világ nem feketefehér, egyértelmű igazságok alig vannak.

Valahol törvényszerű is, hogy a kérdés napjainkban újra előkerül. A németek, a franciák, az angolok is meg kellett, hogy küzdjenek ezzel a problémával: a saját birtokon belüliség bénító gondjával, önmagunk újra-megtalálásának, újraépítésének problémájával. Ők az 1950–1960-as években nagy vonalakban újra kijelölték saját alapköveiket, amelyekre századvégi társadalmaikat építeni kívánják. Megküzdöttek ezzel más, kisebb népek is: a hollandok, dánok, portugálok. A belgák máig küzdenek: a volt gyarmatbirodalmaik széthullása utáni állapottal nem lehet egyik napról a másikra csak úgy egyenesbe jönni. A szomszéddal – volt több évszázados ellenféllel, ellenséggel –, úgy látszik, nem lehet lélekben egyik napról a másikra kiegyezni.

Pedig nincs más út, ezt ők is tudják. Vagy egészséges társadalmakat próbálnak meg kialakítani, vagy újragyűrűznek a régi gondok, s akkor újból és újból megismétlődnek a konfliktushelyzetek, amelyek óriási energiákat vonnak el jobb sorsra érdemes tervektől.

A társadalmaknak – a kisebbségi mikrotársadalmaknak is – nincs más útjuk, mint újra megtalálni belső egyensúlyaikat. Persze a valódi demokráciákban ez is könnyebben megy. Ahol diktatúrák telepedtek évtizedekig a társadalmakra, ott ez az egyébként természetes folyamat is befagyott. Ám elrejtőzni előle nem lehet: a következő években ezzel a kérdéssel is szembe kell néznie a román, szerb, szlovák társadalomnak, csakúgy, mint az összes kelet-európai népnek.

Szembe kell néznünk vele nekünk is, Szlovákiában élő magyaroknak.Meg kell találnunk a saját utunkat, a saját egyensúlyi állapotunkat. Ráolvasások, egyszeri nagy megoldások hirdetése semmit nem old meg, ellenkező leg: elvonja a figyelmet és az energiákat a valós napi teendőktől. Az építő-építkező folyamatokról, amelyek fontosak. S gyökereink hatékony védelméről.

Csak hát – visszautalva tudathasadásainkra – képesek vagyunk-e újrafogalmazni önmagunkat? Képesek vagyunk-e, jó értelemben, új szellemi honfoglalásra?

Önmagunknál kell kezdenünk. Itt, Szlovákiában is. Önmagunk vállalásánál, önmagunk meghatározásánál. Annak az elvnek a leszögezésénél, hogy magyarságunk olyan érték számunkra, amelyet semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandóak feláldozni.

Ez nem nacionalizmus, ez egészséges nemzeti öntudat. Mi elismerjük a dán, német, olasz jogát is a számára megfelelő berendezkedésre: cserébe a mi jogaink elismerését várjuk. Ezen a ponton vállalásunk az identitás vállalásának elemi emberi jogává válik.

Ez után tudunk valódi közösséggé válni. Ahol bár szintén vannak érdekellentétek, ütközések, azokat kulturált módon tudjuk kezelni, s a közös célok érdekében egységesen tudunk fellépni. A legfőbb cél pedig: közösségi és egyéni boldogulásunk. Itt, a szülőföldünkön. A Szlovákiában élő magyarságnak, mely a magyar nemzet természetes részét képezi, jó értelemben vett, egészséges közösséggé kell válnia, amely képes biztosítani nemcsak a saját reprodukcióját, hanem szellemi-anyagi felemelkedését is. Önmagát, önmaga értékeit – és hiányosságait – is vállalva. Ilyen értelemben véve kell modern, európai szintű közösséggé válnunk: művelt kisebbséggé.

A megvalósítás egyik eszköze az önkormányzati (autonómia)formák rendszere. Ez szabatos magyarsággal annyit jelent, hogy önmagunk dönthessünk az elsősorban bennünket érintő kérdésekben, s befizetett adóinkból arányos hányadot kapjunk vissza döntéseink megvalósításához. Tovább kell gondolkodnunk azon is, önerőből mit vagyunk képesek ez irányban megvalósítani.

Nehéz időket élünk, ilyenkor számos kérdésre kell választ adnunk. Ámde a válaszok – vigyázat! – esetünkben sem kézenfekvőek. Nem mindig sikerül az adott helyen és időben olyan egyértelmű és maradandó válaszokat adnunk kérdéseinkre, mint az ezer évvel ezelőtt, Istvánnak sikerült.

Sorsvállalásunk, sorsközösségünk az a pillér, amelyre jövőnk épülhet. Erre gondoljunk ma Esztergomban, Pannonhalmán, Pécsváradon vagy Budán.

Erre Debrecenben, Sárospatakon, Tihanyban – a magyar szellem megannyi bölcsőhelyén. Erre Királyhelmecen és Nagykaposon, Kassán, Rozsnyón és Rimaszombatban, Füleken, Losoncon és Ipolynyéken, Ipolyságon, Zselizen és  Léván, Párkányban és Érsekújvárott. Erre Zsérén, Galántán és mindenütt a Csallóközben, erre Szencen, Pozsonyban is. Erre Kolozsvárt, Bécsben vagy Melbourne-ben. Mindenütt, ahol magyarok élnek, s ma államalapító szent királyunkra, s tettének történelmi nagyságára emlékeznek.

Mindannyian, akik e tett nagyszerűségéből és történelmi kikerülhetetlenségéből tanulni is akarunk. (1993)