Palachok igaza

Van egy film, amelynek láttán még mindig a hideg futkározik a hátamon, pedig már sokszor láttam. Nem játékfilmről van szó (közöttük is van sok kedves és értékes, amely máig rabul ejt), hanem egy filmhíradós dokumentumról.

Lényegében egy propagandafilmről, amely azt mutatja be, hogyan zajlott a nagy felvonulás 1957. május elsején Budapesten. A film diadalittasan beszél arról, hogy százezer ember vett részt a tömegdemonstráción, s az akkor éltek közül senki nem vitatja ezt a számot. A módszerekről persze lehet beszélni, amelyekkel elérték, hogy ennyien vegyenek részt az ünnepségen, de a tömegek jelenléte megkérdőjelezhetetlen.

Gondolom, a tisztelt Olvasó kitalálta, miért zavaróak ezek a képsorok. 1956. októbere után fél évvel történt mindez.

1968 augusztusában Moszkva megmutatta igazi arcát: tankokat vezényelt Csehszlovákiába. (Tisztelet a szlovák közszolgálati és a TA3 hírtelevíziónak: az idén, a 45. évforduló alkalmából megemlékezéseikkel messze lekörözték a cseheket.) A szovjet rendszer bebizonyította, hogy semmiféle eltérést nem tűr el a Moszkvában kanonizált dogmáktól. Utólag most persze könnyű kajánkodni, s ujjal mutatni rájuk, hogy a tehetetlen öregecskék vérszegény uralma hová vezetett: a saját rendszerük teljes csődjéhez. Lényegében Churchill ismert bonmotja súlyának igazolásához szolgáltattak muníciót tevékenységükkel fájdalmas módon a világ egyhatodán, aki megjósolta, hogy a szocializmusban tényleg az lesz a legrosszabb, ami utána jön.

Akkor azonban, a hetvenes-nyolcvanas években nem volt ez ennyire nyilvánvaló, sőt, a hatvanas években a szocialisztikus eszmék offenzívában voltak. Akkor épp a demokrácia bástyái kényszerültek védekezésre. Az ember ma is beleborzong, ha arra gondol, milyen irányt vett volna a világ fejlődése, ha a hatvanas években győznek a naiv pacifista elképzelések – és a mögöttük álló ravasz szovjet manipulációk. A hatvannyolcas tankok épp ebből adtak némi ízelítőt: nem csupán maga a bevonulás, hanem majdnem az egész csehszlovák vezetés letartóztatása (!!!), rabként Moszkvába hurcolása és később az egész társadalom visszaszorítása a Moszkva által diktált mederbe mutatja, hogy a falanszter még mélyebb, erősebb, rombolóbb lett volna.
(Néha úgy érzem napjaink szlovákiai magyar valóságában, hogy mi is hasonló téveszmékkel küszködünk. A szlovákokkal való, tartalom, tartás és értékek nélküli összeborulás eszméje sokak számára ugyanolyan tetszetős lehet, mint a hatvanas évek tömegei számára a világszocializmus elérése. De mi lett volna belőle, ha megvalósul? Gyakran érzem úgy, hogy köreinkben sem fogják fel sokan az ilyen hozzáállás következményeit. Megbékélni? Természetesen! De nem egymás szemébe hazudva, hanem valós akarat, valós tartalom alapján. A szlovákiai magyar közösség helyzetének rendezése is a csomag része kell, hogy legyen.)

A Nyugat tehát megúszta ezt a tapasztalatot, ám ne tűnjön szentségtörésnek, ha  a részükről nem ritkán megnyilvánuló naiv idétlenségek kapcsán az emberben néha feléled a kisördög, s azt mondja, mennyire is jót tenne egynémely francia, brit vagy amerikai világlátásának mondjuk egy hetes tanulmányút egy valós gulágon, vagy mondjuk az ŠTB (ÁVH, KGB…) vallatószobáiban. Némi élettapasztalatot adna, amely nem merülne ki naiv brossúraszövegek ismételgetésében.

S most menjünk vissza gondolatban a hetvenes-nyolcvanas évekbe. A társadalomra egyre inkább rázuhanó apátia résein csak némi fénysugár szűrődött át, csak néhány ember kitartása (és a Nyugat ilyen-olyan támogatása) éltette a reményt. Persze, utólag se legyenek illúzióink: az akkori ún. másként gondolkodók erős kisebbségben voltak, bár az is igaz, hogy a társadalmi elégedetlenség többször vezetett zavargásokhoz, a Szovjetunióban is. A propagandának és a rendszer erőszakszervezeteinek azonban ezt többször sikerült eltitkolnia az emberek elől (néha még a Nyugat elől is), bár a robbanások a legtöbbször azért érzékelhetőek volna. Az emberek többsége azonban akkor is birka módra viselkedett: nem lehet széllel szemben, bizonygatták maguknak is, s a tömegek sokáig fejet hajtottak a rendszer gyakran ki sem mondott, csak sugallt elvárásai előtt. Ezek mögött persze ott voltak a keményebb módszerek is, ha szükség volt rájuk, bár a rezsim a nyolcvanas évekre igyekezett liberálisabb arcot ölteni.

S egyszer csak jött a csoda, és nyilvánvalóvá vált, hogy a király mezítelen. Az emberi lelkek ereje ellen nem tehet semmit.
A lángot azonban addig is éltetni kellett. S megint csak ne legyenek illúzióink: ha nem következik be 1989-90-ben a változások sora, Havelre ma úgy emlékeznénk, mint egy nyughatatlan, félig alkoholista, perifériára szorított íróra, Antall az ismeretlenségben maradt volna egy jelentéktelen irattárban, s Walesa is egy vodkabarát, izgága esztergályosként mosódott volna ki a tudatunkból. Érdekes módon még Dubček nimbuszából maradt volna fenn a legtöbb, hiszen 68-ban mégis csak ő sodródott a szimbólum szerepébe.

A dolgok persze a legtöbbször nem csupán a líderek szintjén dőlnek el, kell hozzá bizonyos társadalmi támogatás is. Kellenek emberek, akik vállalják a megvetést, a kritikát, szinte a fallal való szembemenést. Kell ehhez valahol a kitaszítottak elszántsága is.
Jan Palach ilyen példa. Agnieszka Holland tavaly bemutatott megrázó filmje, az Égő bokor (Hořící keř) nagyon szép emléket állít neki. S Dagmar Burešovának is, aki akkor, egy nagyon nehéz helyzetben vállalta fel ügyvédként Palach anyja képviseletét a bíróságok előtt.
A változáshoz kellett tehát az alternatív világ életképességének példája. Kellett hozzá a hatvanas-hetvenes években néha tanúsított nyugati keménység, még a nyolcvanas évek sokszor ijesztő reaganizmusa is. De kellett hozzá a belső remény is: szükség volt Mindszentykre, Illyés Gyulákra, Havelekre, Walesákra és Kusýkra is. Nekünk is szükségünk volt Janics Kálmánokra, Duray Miklósokra, jogvédő bizottságokra is. Szegletkövek nélkül szétporlad minden, konok véleményformálók nélkül szétrothad a társadalmak tartása. A néha megszállottnak is tűnő prófétáknak ugyan nincs könnyű életük, de nélkülük a kitörés esélytelen, mert éppen ők jelentik a szegletkövet, s éppen ők tudják megmutatni az irányokat is.

Tisztelet nekik, tisztelet a Palachoknak.

Csáky Pál