Szigeti László élete és munkássága egy pillér, amely közösségünket tartja, tartotta

Az utóbbi időben – sajnos – gyakran kell gyászbeszédet mondanom. A család kérésére ez történt ma Párkányban is, ahol az alábbi beszédet mondtam el Szigeti László barátom koporsója előtt:

Tisztelt egybegyűltek!

Vannak helyzetek, vannak pillanatok, amikor nagyon nehéz megszólalnia az embernek. Ez a mostani is egy ilyen pillanat. Nehéz megszólalni két okból is. Az első: ha nagyon közeli barát, sorstárs, kolléga hagy itt bennünket, akkor úgy érezzük, igazságtalan a Teremtő, nem kellően megértő a Sors, hogy kegyetlen módon kitép mellőlünk – de sokan inkább azt érezzük: belőlünk – egy részt, amely mindannyiunk integritását is jellemezte. Sokan vagyunk itt ma jelen, akik úgy éreztük, Szigeti László élete és munkássága egy pillér, amely közösségünket tartja, tartotta – s így mindannyiunkat is kiegészített. Hiszen egy számbeli kisebbségben élő közösség számára nagyon fontos, hogy tudjunk egymásról, regisztráljuk, érezzük, hogy melyik településen, s melyik szakterületen ki tartja közülünk a frontot, ki viszi a zászlót. Szigeti László létével és munkásságával adott ilyen biztonságérzetet mindannyiunknak, s mi tudtuk, mert ez a régi generáció belülről is így érezte: egy mindenkiért, mindenki egyért küzd. Tudtuk, hogy ha a párkányi régióban gond merül fel a magyar közösség szempontjából, ott Szigeti László szavára, szavazatára, tetteire számítani lehet. Tudtuk, ha probléma merül fel a szlovákiai magyar oktatásügyben, ott Szigeti László megmozdul, s szakmailag is támogatni fogja a szükséges döntéseket. S azt is mindannyian tudtuk, éreztük – az itt jelenlévők nagy száma is ezt bizonyítja -, hogy emberileg is, barátilag is mindig számíthatunk rá. A nehéz órákban és a könnyedebb percekben is: mert azért ilyenek is voltak, hála Istennek, Lacinak humora is volt, lelki eleganciája, közösségi egyensúlyérzéke. S volt – sok egyéb mellett – egy nagyon szép emberi tulajdonsága, amely a közéletben néha teher is lehet: emberileg is nagyon átélt mindent, nagyon a szívére vett döntéseket, bántásokat, pozitív és negatív megnyilvánulásokat egyaránt. Engedjenek meg egy példát: 1998-ban, négy év garázdálkodás után megbukott a Meciar-kormány, s az akkori MKP is hatalmi tényezővé vált. Szigeti László államtitkár lett, magam miniszterelnök-helyettes. Az egyik első dolgunk az volt, hogy visszahelyeztessük posztjára a búcsi és bátorkeszi alapiskolák durva módon leváltott igazgatóit. Illetékessége miatt arra kértem Lacit, ő beszéljen először a rendezvényen. Sokan vannak itt, akik akkor, ott is jelen voltak, tanúim tehát: Laci egy rövid beszédben kifejezte örömét, hogy igazságot tehetünk, hogy megváltozott a politikai helyzet, s most az MTI akkori tudósítását idézem: elcsukló hangon mondott köszönetet a szölőknek, hogy kiálltak a magyar iskoláért, hűek maradtak magyarságukhoz és nem bizonytalanodtak el a nehéz időkben sem. A rendezvényen szintén jelen lévő Csáky Pál miniszterelnök-helyettes – írja az MTI – így reagált Szigeti László szavaira: látják, tisztelt egybegyűltek, ez változik meg mától Szlovákiában. Hogy a magyarok nyugodtabban alhatnak, ha tudják, hogy képviseletük van az ország legfőbb hatalmi szervében. S láthatják, ez az új hatalom nem durván uralkodni akar. A kormány képviselői – mint azt az államtitkár úr is megmutatta – nem csak az emberi arcukat fogják hordozni a politikai döntéseknél, hanem a humánumot az ilyen megnyilvánulásaik alkalmával sem fogják eltitkolni senki előtt. Soha nem felejtjük el, hogy mi vagyunk a népért, s nem megfordítva. Ennyi az idézet, de ma is vallom: Laci példát adott ott, akkor is, egy nagyon érzékeny helyzetben, emberi, politikai és erkölcsi szempontból is mindannyiunk számára.
És következtek fontos döntések százai, amelyeknél Szigeti László államtitkárként, miniszterként fontos szerepet játszott. Tanúként, harcostárként mondom: sokat köszönhet neki a nyitrai magyar kar, a Selye János Egyetem Komáromban, iskolák, óvodák, kulturális intézmények százai kaptak támogatásokat munkássága révén. S a jelen lévő pedagógusok a tanúim: a pedagóguspálya napi nehézségeit is könnyebb volt hordozni, ha tudták, ha mindannyian tudtuk, hogy a kapitányi hídon Szigeti László áll. Szebb, reményteljesebb, boldogabb idők voltak azok, s mindezt azért mondom el itt, a ravatalánál is, hogy egyszer s mindenkorra érzékeltessem: a dolgok akkor sem mentek maguktól, s a jövében sem fognak, fáklyavivőkre mindig szükség volt, s szolgáljon Laci tisztességére, hogy ezt a tézist soha, egy pillanatra sem vonta kétségbe. Ha szólította őt a köz szava, pillanatnyi habozás nélkül mondott igent és tette, amit kellett. Akkor is, ha bántották őt ezért, ha konfliktusokat kellett elviselnie – nem ritkán a sajátjainktól is.

De nem könnyű helyzet a mostani mindannyiunk számára más okból sem. Itt, egy ilyen személyiség ravatala előtt, az elhúnyt 64 megélt évét tudatosítva láthatjuk megint, mennyire parányi porszemek vagyunk csak a Sors – vagy Isten – tenyerén. Mennyire kiszolgáltatottak, mennyire sebezhetőek vagyunk mi, emberi lények, akik néha annyi gőggel, annyi önteltséggel azt gondoljuk magunkról, hogy örök időkre a teremtés koronái maradunk. Ám az ilyen pillanatok némiképp kijózanítanak bennünket. Ismét csak rádöbbentenek arra a nagy igazságra, hogy létünk felelősség is: saját magunk számára kellene, hogy fontos legyen, milyen minőséget adunk neki. Mindannyian egyformán születünk meg, és egyformán, pőrén megyünk el. A kérdés az, mit teszünk-tettünk a köztes időben, mivel töltöttük meg a számunkra kiméretett esélyt. Naponta rohanunk anyagi értékekért, kilincselünk pozíciókért, érdekekért, szerzünk, gyűjtünk amit lehet, bántjuk is néha egymást emiatt: s nézzük csak meg, mi az, amit elvihetünk magunkkal. Nézzük meg alaposan, mi marad utánunk. Van, aki után anyagi javak halmaza: de mit ér vele, mi lesz mindezzel? Ám van, aki után az emberek szeretete, tisztelete, nagyrabecsülése marad fenn. Kell-e bizonygatnom önöknek, tisztelt egybegyűltek, hogy ez utóbbi az igazi érték egyén és közösség szempontjából is? Szigeti László tetteivel, munkásságával töltötte fel ezt a számlát nagyon magas szintre. Nekem tehát nem marad más, mint mindannyiunk nevében kimondani: Tanár Úr, Igazgató Úr, Képviselő Úr, Államtitkár Úr, Miniszter Úr – de mindenekelőtt: kedves László barátunk – nagyra becsüljük életedet és munkásságodat, a közösségért kifejtett tevékenységedet. Köszönet érte, nyugodj békében!

Csáky Pál