Üdvözlet a győzteseknek!

Ünnepi beszéd Brüsszelben, az 1956-os forradalom és szabadságharc 62. évfordulóján

Hölgyeim és uraim!

Tisztelettel köszöntöm mindnyájukat a magyarországi Fidesz-KDNP, a szlovákiai MKP és a romániai RMDSZ európai parlamenti képviselete nevében.
Mi is mondhatna ilyen alkalommal egy Pozsonyban élő magyar, aki európai parlamenti képviselő, s ráadásul 1956-ban született? Mi mást, mint azt, hogy üdvözlet a győzteseknek!
Először másfél évtizeddel ezelőtt, Pozsonyban, Szlovákia miniszterelnök-helyetteseként mondtam ki ezt a mondatot. A teremben a kommunista rezsim volt politikai foglyai ültek, öreg, megtört emberek, akik egyáltalán nem hasonlítottak bármiféle győztesekre. Némi csend követte szavaimat, evidens volt, hogy kis időre szükségük volt, amíg megemésztik üzenetem lényegét. Utána reagáltak, örömtől csillogó tekintettel. Megértették, hogy a kommunizmussal való, hetven éves egyenlőtlen politikai küzdelem győzteseinek aposztrofáltam őket. Azoknak, akik megnyerték a stratégiai küzdelmet Kelet-Közép Európáért. S ma itt Brüsszelben kihangsúlyozhatjuk: az egységes, teljes Európáért. Nagy áldozatok árán, de megnyerték.

S most itt állok önök előtt, és 1956 csatáiban megmártózott résztvevőire emlékezve ugyanezt tudom mondani egy mély főhajtással: tisztelet a győzteseknek. Tisztelet mindenkinek, aki 62 évvel ezelőtt képes volt legyőzni kételyeit, félelmeit, és talán tudatosan, talán ösztönösen tenni tudott valamit azért, amit halhatatlan szabadságeszmének nevezünk. Az ellenfél nagyon ideges lett és kíméletlen módon reagált: ám ennek tudatában sem mondhatja senki, az őrült megtorlások ismeretében sem mondhatja egyetlen tisztességes ember sem, hogy 56 áldozata hiábavaló volt. Azt sem mondhatja a megtorlások szintjének tudatában, hogy óvatosabban kellett volna eljárni.

56 ugyanis nem politikai, sem társadalomtudományi értelmezés alapján valósult meg: 56-ban egyszerűen felrobbant a szabadságszerető magyar lélek. S ha megnézzük, mi mindenen ment keresztül a magyarság a huszadik században, ezen a tényen egy pillanatig sem csodálkozhatunk.

De azon már igen, azon már csodálkozhatunk, mi mindent hozott ez a történés-sor a magyar lélekbe. Egy párhuzam: 1848-49 szabadságharcát is eltiporták katonailag. Ám az akkor történtek több, mint másfél évszázad múltán is támpillérei a magyar nemzettudatnak. Az európai szabadság-tudatnak. Mert valami időn felüli vágyat fejeznek ki. S embereket fel lehet akasztani, börtönbe lehet csukni, társadalmakat ideig-óráig meg lehet rendszabályozni, de – hála Istennek – a szabadságeszmét az emberi lelkekből nem lehet kiirtani. Ugyanez érvényes 1956-ra is: az emberi lélek szabadságvágya – igaz, hogy évtizedek múlva, de – győzött. S mindez nem történhetett volna meg 1956 szereplőinek feladatvállalása nélkül.

Persze, most lehetnek ebben a teremben, akik azt mondják, csak egy magyar mondja ezt, aki az ünnepi alkalom miatt szépeket akar mondani. Nos, kedves szervezők, tisztelettel szeretném bejelenteni önöknek, hogy törököt fogtak velem. A tolmácsolás miatt is pontosítom: olyan valaki vagyok, aki két éve, Magyarország külügyminisztériuma felhívására mélyebben is elgondolkodtam a történelmi összefüggéseken és két olyan momentumot is találtam, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, s amire nincs példa a volt kommunista országok történelmében.

Az első: nem én, hanem a Teremtő intézte úgy, hogy az egyedüli kommunista vezető, aki beleőrült 56 megtorlásaiba, Kádár János volt. Erről nem csupán orvosi látlelet, de 1989 áprilisában elmondott saját utolsó beszéde is tanúskodik.

A második: nem én, hanem a Teremtő intézte úgy, hogy Kádár ugyanazon a napon halt meg, amikor Budapesten a Legfelsőbb Bíróság kimondta áldozatának, Nagy Imrének ártatlanságát.
Aki ezekről az összefüggésekről bővebben is akar hallani, azt már most meghívom a brüsszeli Balassi Intézetbe, jövő év február 5-ére, amikor a budapesti József Attila Színház művészei eljátsszák majd az e témáról írt drámámat, amelynek címe: Egy nap az örökkévalóságból. Kérem, ott folytassuk majd 1956-ról szóló elmélkedésünket.

Köszönöm tehát, hogy szólhattam önökhöz a mai felemelő alkalomkor, és köszönöm azt is, hogy földijeimet, a Ghymes együttes tagjait hívták meg mára ünnepi műsorukkal. Semmi nem példázhatja jobban nemzeti összetartozásunkat, mint ez a tény. Kiváló zenészek, kiváló művészek. Fogadják őket szeretettel.

Cikkajánló

Meg kell hallgatnunk az uniós polgárokat!

Ma Strasbourgban elfogadta az Európai Parlament a Petíciós Bizottság 2017-es tanácskozásairól szóló jelentését. A hagyományosan …