Emlékszem, milyen reményekkel tekintettünk Európa nyugati, fejlettebb részére az 1990-es évek elején. Úgy éreztük, ott sok minden szebb, jobb, tökéletesebb.
Valóban, az elmúlt hét-nyolcszáz évben Európa nyugatabbi fele tetemes előnyre tett szert a mienkkel szemben. Amikor mi a tatárral veszkődtünk, ők az államukat próbálták meg tökéletesíteni. Amikor mi a három részre szabdalt országban a törökkel küzdöttünk, ők új kontinenseket hódítottak meg – és gyarapodtak azok aranyából, javaiból. Persze, küzdöttek is egymással, a hatalom jelentős motivációt jelentett számukra is, az egyszerű nép ott is sokat szenvedett, ám a végletekig sosem voltak megszorítva, kifosztva. Maradt energiájuk újrakezdésre, újdonságok felfedezésére, maradt idejük művelődésre, gondolkodásra, a művészetek ápolására. A kelet–nyugati megosztottság vektora oly tökéletesen működött, hogy még az egyes államalakulatokon belül is fejlettebbekké váltak a nyugatabbi régiók. A Go West igaza évszázadokon keresztül annyira meghatározó volt, hogy a középkor kutatói szerint a Kárpát- medence nyugati fele már az avarkorban fejlettebb volt a keletinél.
Aztán rájöttünk, hogy a valóság némiképp eltér idealizált elképzeléseinktől. Először is nem beszélhetünk egységes Nyugat-Európáról. Teljesen más viszonyok uralkodnak a forró Szicíliában, mint az északi Lappföldön. Másképpen szocializálódtak a komoly, spórolós hollandok és megint másképp a lazább görögök. Mindenkinek megvan ezen túl is a maga problémája, gondja, bár gondolom, Gömör polgárai szívesen elcserélnék gondjaik szintjét és tartalmát például Elzász lakóival. Európa népei tehát nem alkotnak egységes entitást, mindannyian küzdenek helyükért és lehetőségeikért a Nap alatt, közülük egy sem mondhatja el, hogy a történelmi folyamatok egyértelmű nyertese vagy vesztese. A történelem nem ér véget, amíg ember él a Földön, s bár Európánk kétségkívül impozáns múltra tekinthet vissza, a jövője már korántsem ilyen egyértelmű.
Változó viszonyok
Bár az emberi civilizáció bölcsője nem Európa területén található, a modern kori fejlődés elképzelhetetlen lett volna Európa meghatározó szerepvállalása nélkül. Minden, napjainkban működő modern állam a római jogon és a görög civilizáció vívmányain alapszik. Ezt egészíti ki a zsidó-keresztény hagyományok rendszere, amely erkölcsi, filozófiai konstrukciót biztosított számára. Nem létezik demokratikus alkotmány napjainkban sem, amely ne a tízparancsolat téziseit és szellemét tükrözné vissza. A ma ismert nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend – s ez a megállapítás független attól, hogy eme társadalmak polgárainak személy szerint egyébként milyen a kereszténységhez vagy egyéb vallásokhoz fűződő viszonya. A „Ne ölj”, „Ne lopj”, „Hamis tanúságot ne szólj” igazát az abszolút istentagadónak is el kell ismernie, egyszerűen azért, mert az emberi együttélés legalapvetőbb szabályait fogalmazza meg.
Mára azonban mintha változóban volna a helyzet. Európa nyugati felének polgárai a történelem folyamán soha nem éltek olyan jól, mint az elmúlt fél évszázadban, s ennek jelentős mértékű elpuhultság lett az eredménye. Ezen ellazultságukban mintha nem vették volna észre, mennyire megváltozott a világ körülöttük.
A folyamat a második világháború után kezdődött. Nagy-Britannia fokozatosan elvesztette gyarmatbirodalmát, ám formálisan fennmaradt a brit nemzetközösség. A volt gyarmatokról gyakorlatilag mindenki beutazhatott Britanniába, s ott polgárjogot nyerhetett. Hasonló volt a helyzet Franciaországban, Olaszországban, és Franco halála után Spanyolországban is. Azt, hogy ez mit jelent, mindenki megtapasztalhatja, aki végigmegy London, Párizs, Róma vagy Madrid utcáin. S bár a toleráns ember nem kifogásolhatja, esetleg csak furcsállhatja, hogy minden harmadik szembejövő nem európai származású, az már a britek agyát is megmozgatta, hogy a hírhedt londoni robbantásokat olyan brit polgárok hajtották végre, akik látszólag simán integrálódtak a brit társadalomba. A probléma tehát jóval mélyebb, és a sajtó joggal kérdezte meg azt is, hogy lehet az, hogy olyan muzulmán vallási elöljárók, akiket szélsőséges voltuk miatt kiutasítottak valamely arab országból – például Szaúd-Arábiából vagy Kuvaitból –, Britanniában szabadon hirdethették tovább extrém nézeteiket. A brit közvélemény joggal furcsállhatta utólag is, hogyan győzhették meg az ilyen szélsőséges muzulmán imámok az identitásukat kereső második-harmadik generációs bevándoroltakat olyan érvvel, hogy az a brit társadalom, amely mindannyiuk számára menedéket nyújtott, megérett a pusztulásra, mert nem Allah törvényei szerint működik. Az is eléggé érthetetlen mindenki számára, hogy lehet, hogy mindez a különféle biztonsági szolgálatok elnéző felügyelete mellett vált lehetségessé.
Párizs égő külvárosaira emlékezve a helyzet hasonló kérdések felvetésére sarkall: mi történik a mi büszke és eddig piedesztálon lévő Európánkkal? S ebben az összefüggésben még azok az intenzív, a legjobb koponyák bevonásával megvalósult viták is irrelevánsak, amelyek arról szóltak, hogy a brit mozaiktársadalom- modell vagy a francia integrációs-asszimilációs politika a hatékonyabb a harmadik világból érkező bevándorlási hullám kezelésére.
Bizonyos fokig mind a kettő mutathat fel sikereket – a brit egyértelműen többet –, ám lényegüket tekintve egyik sem tökéletes, s bizonyos csoportok esetében mindkettő kudarcot vallott. Ha korrektek akarunk lenni, azt is meg kell állapítanunk, hogy emiatt nem csak az alapjaiban jó szándékú nyugati politikát, s annak kétségkívül meglévő tökéletlenségeit kell hibáztatnunk, hanem egy új világjelenséget: a militáns muzulmán világnézet totalisztikus igényeinek megnövekedését is, amely semmilyen eszköztől nem riad vissza céljai elérése érdekében. Ama világnézetét, amely újraélesztve az eddigi sikertelen világuralmi törekvéseket, egy muzulmán világkalifátus megvalósításában látja a világ gondjainak megoldását, s amely nem válogat az eszközökben, hogy e céljának eléréséhez közelebb kerüljön.
Ilyen szempontból talán érthetőbb a nyugati világ, az USA és a NATO szerepvállalása is Afganisztánban, a szövetségesek erőfeszítései Irakban, bár több alkalmazott módszerrel kapcsolatban joggal merülhetnek fel kételyek, és bosszantó a mindkét esetben felmerülő hibák és tökéletlenségek sorozata is. Amerika és szövetségesei, a világ jelenlegi legfejlettebb hatalmai némiképp tanácstalanok, és megpróbálnak visszanyúlni a második világháború utáni időszak tapasztalataihoz. E hozzáállást illetően lehet ugyan különböző a véleményünk, de ne feledjük, hogy bár a huszadik század történelme és az akkor elkövetett hibák máig sok tanulságot rejtenek, nem szabad megfeledkeznünk az alternatív lehetőségről sem: milyen lenne a mai Európánk, ha az Amerikai Egyesült Államok nem lépett volna be a második világháborúba? Milyen lenne mai világunk, ha Amerika nem diktálja le keményen a németeknek, a japánoknak – és később a dél-koreaiaknak is – új alkotmányukat? Általában ezt a három országot szokták emlegetni, ha az amerikai elhivatottság- érzés sikeréről akarnak példálózni, ám azok ellen sem lehet hatékony érveket felvonultatni, akik ezekben a folyamatokban ott látják az amerikai gazdasági érdekek megjelenítését is.
Azt sem indokolt figyelmen kívül hagyni, hogy a globalizációs folyamatok távolról sem egyirányúak, s e téren is sok furcsaságot tapasztalhatunk. Az amerikai államkötvények tetemes részét napjainkra például Kína vásárolta fel, ami azt jelenti, hogy a mesterséges jüan–dollár árfolyamnak köszönhetően Amerika jelentős mértékben eladósodik Kína irányában. Némileg erőltetett példával élve: Amerika iraki háborúját ilyen közvetett módon Kína is finanszírozza, miközben cserébe viszonylag jelentős befolyást kap az amerikai gazdaságra. S ki ne hagyjuk a képből Németországot: az 1950-es években csak ébredeztek a második világháború okozta sokkból, az 1960-as években azonban már – emelkedő gazdasággal a hátuk mögött – viszonylag konszolidált körülmények között egyre elfogadhatatlanabbá vált számukra, hogy egy büszke német csatornát tisztítson vagy utcát söpörjön. Vendégmunkásokat szerződtettek e célra Törökországból és a volt Jugoszláviából. Az eredmény: több milliós muzulmán kisebbség kialakulása, amely már politikai tényezővé is vált az országban, s akár országgyűlési választások eredményét is képes eldönteni a szavazataival. Németország repülőterein, autópályái mellett mindenütt találhatunk kápolnákat, ezek mellett újabban muzulmán imahelyiségek is létesültek. Az is érdekes tapasztalat, hogy míg az előbbiek finoman szólva nem szenvednek a túlzsúfoltságtól, az utóbbiak naponta ötször megtelnek muzulmán hívőkkel. Napjainkban Nyugat-Európa minden jelentősebb városában mecset vagy muzulmán imaház várja a látogatóit, s ezen imaházak egyikében-másikában azt is hallhatja az ember, hogy az igazi muzulmán hívőre a modern európai államok törvényei nem vonatkoznak, csupáncsak a sária szabályai. Magyarán: az igazi muzulmánt, ha bármit vét is a társadalom szabályai ellen, nem a vonatkozó törvények, hanem az iszlám szabályai szerint kell megítélni, s ezt nem tehetik meg az ország bíróságai, csakis egyedül a muzulmán elöljárók. Az emberi jogok és a szólásszabadság sajátságos értelmezése ez: Samuel Huntington professzor urat pedig már ide sem merem citálni, aki nagy hatású könyvében azt írta az 1990-es évek első felében, hogy a 21. század legnagyobb konfliktusa a muzulmán–keresztény szembenállásból nőhet ki.
Ilyen jelenségek ismeretében joggal tehető fel tehát a kérdés: merre tart 21. századi világunk, milyen viszonyok között élünk – és egyáltalán milyen jövő vár ránk?
Éleződő világverseny
Fél évezreddel ezelőtt Európa meghatározó része volt a világnak, s lényegében az akkor ismert világ civilizációs központját jelentette. Fokozatosan felfedezte és meghódította a világ más részeit. Mindezt azért tudta megtenni, mert fejlettebb volt, szervezettebb, mint a többi földrész társadalmai. Az új gyarmatokra a saját módszereit, értékrendjét exportálta. Mára a helyzet jelentősen megváltozott. Most, a 21. század elején azt tapasztaljuk, a világ eddig fejletlennek tartott, harmadik világnak nevezett régiói erőteljesen jönnek fel, s Európánk lassan csúszik lefelé. Már most látható, hogy huszonöt év múlva a világ legnépesebb országa India lesz. India, az elképzelhetetlen szélsőségek országa. India, ahol megfér egymás mellett a mérhetetlen nyomor és a szupertechnológiák fejlesztése. A világ számítógépes programjainak kétharmadát már ma indiaiak alkotják meg. Ha szupergyors adatfeldolgozásra van szükségünk, s azt egy brüsszeli vagy amerikai cégnél rendeljük meg, tudnunk kell, hogy az esetek 90 százalékában az elektronikus postával elküldött anyagot a menedzselő cég azonnal továbbküldi Indiába, s amíg mi itt Európában alszunk, azt ők ott villámgyorsan feldolgozzák. Amit másnap reggel a számítógépünkben találunk, az az indiaiak minőségi munkáját dicséri.
A kínai viszonyok az európai ember számára szintén elképzelhetetlenek. Amíg Kína elmaradott régióiban az élet gyakran a 19. századot idézi, addig az ország évente milliós nagyságrendben ontja a piacra a viszonylag jól képzett mérnököket. Csoda-e hát, ha szeretnének megkapaszkodni a piacon, s nem létezik a világon találmány, amelyet azonnal le ne tudnának másolni. Sőt, az ipari kémkedés olyan méreteket ölt, hogy a világban kimondottan sikernek könyvelik el, ha egy bonyolult terméknek három hónapig nem jelenik meg a hamisított mása. Nemegyszer azonban az is előfordul, hogy a hamisítvány előbb jelenik meg a piacon, mint az eredeti termék. A Newsweek elemzése szerint harminc év múlva Kína gazdasága lehagyhatja az USA-t, India a harmadik helyre jöhet fel. Egy kis ország, amelyet pár évtizeddel ezelőtt elhanyagolható provinciának tartottak, Dél-Korea már most is fontos játékos, és húsz év múlva még meghatározóbb része lesz a világgazdaságnak, s ott lesz közvetlenül Japán után a legnagyobbak között. A helyzet változását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a büszke Közép-Európa kormányai egymással versenyeznek, melyikük tud több ázsiai, közöttük nem utolsósorban dél-koreai beruházást idevonzani. A jobb sorsra érdemes kormányok tagjai azért versengenek, hogy – durva ómarxista kifejezéssel élve – melyik ország polgárait zsákmányolhassák ki leggyorsabban a profitéhes ázsiai kapitalisták. Versengtünk azért, hogy a KIA, a Daewoo, a Samsung, a Hankook melyik országban üti fel a sátrát, hol létesít új gyárat – s ezzel új munkahelyeket. Cserébe még azt is lenyeljük, hogy ez az eseménysor új munkaszervezési módszereket, kevésbé civilizált hozzáállást, Európában régóta nem tapasztalt durvaságokat is magával hoz, amelyekről sokat tudnának mesélni mindazok, akik ilyen munkahelyeken dolgoznak. Ide jutott tehát a büszke Európa, s a folyamatnak még messze nincs vége. Az USA még úgyahogy tartja magát, fejlődése erőteljesebb, mint Európáé – persze, ez sincs ingyen. Az amerikaiak nagy része máig nem tudja, mit jelent szabadságra menni, szociális ellátottságuk szintje is messze az európai alatt van. A világfolyamatokat alaposan megvizsgálva tehát tisztán látszik, hogy a nyugati típusú keresztény civilizáció visszaszorulóban van. Vonatkozik ez még az angol és a spanyol nyelvre is, amelyeket pedig a legtöbben beszélik a világban az európai nyelvek közül, ezek is visszahúzódóban vannak.
Ázsia és a muzulmán világ előretörése feltartóztathatatlannak tűnik.
Az európai egységesülés tétje
Itt vagyunk tehát a leglényegibb kérdésnél, a globalizációs kihívásokra adandó európai válaszok szükségességénél. Azt hiszem, erről a pontról látszik a legjobban, hogy az Európai Unió bővítése nem Nyugat-Európa kegye volt Kelet-Európa irányában, hanem a legkeményebb szükségszerűség. Európa a civilizációs világversenyben nem áll jól, gazdasági, politikai és kulturális téren sem, s ezzel a helyzettel szembe kell néznie. Válaszai, sajnos, nem igazán hatékonyak: a politikai-döntéshozatali hatékonyság növelésére kitalálta az új európai alkotmányt – amely két népszavazáson elbukott, s most némileg kilúgozott formában próbálják meg a tagállamok átmenteni belőle azt, amit lehet.
Gazdasági versenyképessége növelésére kigondolta az ún. lisszaboni stratégiát, az európai gazdaságok erőltetett modernizációs folyamatát, a tudásalapú társadalom minél hatékonyabb elterjesztését – melynek megvalósítása eddig szintén kevés sikerrel járt. Nem csökken, hanem nő a különbség a technológiai fejlettséget illetően az USA javára, s nagyon jönnek fel egyes ázsiai országok is. Pesszimizmusunkat ellensúlyozandó azért mondjuk el, hogy vannak pozitív jelek is: az euró például jól tartja magát, ami azt jelenti, hogy Európa pénzügyi szempontból globális hatalom, jelenlegi gazdasági potenciálja és exportteljesítménye nem megkerülhető.
Politikailag azonban törpe. Az európai múlt, az EU tagállamainak érdekei afelé hatnak, hogy a 19–20. században létrejött nemzetállamok konzerválják állami szintű befolyásukat, egymással szembeni bizalmatlanságuk még mindig magas fokú.
Az is érdekes kérdés, meddig tartható fenn a nemzetállami határok 20. század közepén létrejött rendszere az eltérő demográfiai fejlődési trendek tükrében. Európa elöregedőben van, a fejlett országok népszaporulata stagnál vagy negatív előjelű, s a történelem arra tanít bennünket, hogy vákuum demográfiai szempontból sem jöhet létre – leszámítva persze az extrém éghajlati viszonyokkal rendelkező régiókat. E téren sem kell mindjárt nyílt háborús konfliktusra gondolni: a migráció az, amely napjainkban – és az elkövetkezendő időszakban is – a fő tényezővé válik e probléma vonatkozásában, s mivel Európa ez ügyben nem export-, inkább importképes, az elkövetkezendő évtizedekben még inkább megváltozik majd Európa képe.
Ennek aztán még a jelenleginél is komolyabb következményei lesznek: míg háromszáz, ötszáz, ezer évre visszamenőleg mindenki viszonylag pontos választ tud adni arra, milyen volt Európa kultúrája, ugyanez a kérdés sokkal nehezebben lesz megválaszolható ötven vagy száz év múlva. Egy új világrend van kialakulóban, s ebben a változó világban megint csak az lesz a nyerő, aki a legjobban tud majd alkalmazkodni a kialakuló viszonyokhoz. Az európai civilizációtól pedig elvárható, hogy ne csupán passzív módon várja, mi alakul ki ebben a forgatagban, az új világkép arcának megteremtése érdekében tennie is kell – s nem keveset. A tét tehát egyértelmű: meg tudja-e Európa őrizni potenciálját az elkövetkezendő évtizedekben, és meg tudják-e őrizni az európai országok, népek, az európai régiók arcukat, kultúrájukat, ütőképességüket a 21. században is?
Mi lesz a kisebbségi közösségekkel?
A fentiek alapján bizonyára nem meglepő annak hangsúlyozása, hogy minden elemzésnek akkor van igazán értelme, ha abból helyzetünkre vonatkozó értékelhető következtetéseket vonhatunk le. Kulturális-nyelvi-szellemi elhelyezkedésünk kérdésköre a 21. század Európájában bizonyára alaposabb elemzést igényel, most csupán a három legfontosabb következtetésre hívnám fel a figyelmet.
Az első: a kisebbségi kérdés kezeléséhez a fentiek okán is megváltozott Európa hozzáállása, az ún. új kisebbségek problémái nagyban nehezítik az előrehaladást a történelmi, ún. autochton kisebbségek ügyeinek kezelésében. Esélyünk akkor van, ha érvelésünkben is megpróbáljuk a két problémakört szétválasztani – elismerve, hogy vannak olyan részterületei, amelyek átfedéseket tesznek lehetővé.
A második: a migráció hatása, amely alapjaiban rajzolhatja át bizonyos régiók képét (nagyon tanulságos lenne alaposan kielemezni szakmailag is a terjeszkedő Pozsony hatását nem csupán az északnyugat-csallóközi régióban, hanem Magyarország területén is).
A harmadik elem, amely fontos támpontként szolgálhat, már pozitívabb: egy határok nélküli, nyitott Európában hol húzható meg a határ az eséllyel bíró és az esélytelen kultúrák között? Nagy-Britanniában államilag finanszírozott programok valósulnak meg a walesi nyelv revitalizációjára, tekintettel arra, hogy Wales polgárainak többsége már nem beszéli ősei nyelvét. Észak- Olaszországban jelentős anyagi támogatást kap az ottani, pár ezer főt számláló ladin kisebbség kultúrája fenntartására, értelmiségi vezetőik mégis pesszimisták népcsoportjuk jövőjét illetően, mivel nem a kormánypolitikában, hanem épp a globalizációs hatásokban látják a legnagyobb veszélyt.
Azt szeretném tehát kihangsúlyozni ebben a harmadik pontban, hogy amíg Európa fennen vallja, hogy fontos számára a nyelvek, kultúrák, régiók sokszínűsége, addig a kisebb népek, néptöredékek, kultúrák szövetségeseink lehetnek. Ezt a problémát nagyon értik a dánok, az írek, a finnek, luxemburgiak, de a baszkok, katalánok stb. is. S ebből a szempontból, a kulturális-nyelvi megmaradás és fejlődés szempontjából kulcsfontosságú számunkra, hogy mögöttünk van egy tízmilliós nemzet az anyaországban, az önálló állam minden intézményével együtt.
Ez tehát egy újabb kihívás, amelyet a Schengen utáni szabadabb kapcsolatrendszerben újra kell gondolnunk. Ilyenfajta gondolkodás egyébként egész Európában folyik, szemináriumok, előadás-sorozatok százai valósulnak meg. Ebből a folyamatból nem szabad kimaradnunk. Stratégiailag fontos számunkra, Szlovákiában élő magyarok számára, hogy ki ne maradjunk Európa e problémakezelési folyamataiból. A politika kialakított néhány fontos alaphelyzetet: ezért volt fontos számunkra, hogy Magyarország és Szlovákia egyszerre lépjen be az EU-ba, s hogy mindkét ország minél gyorsabban a schengeni rendszer részévé váljék. Ezért fontos számunkra modernizálni oktatásügyünket, ezért fontos számunkra kreativitásunk növelése is (melynek alappillére az anyanyelvű oktatás), ezért fontos a többnyelvűség s ezért a legfontosabb egy modern, tudatos közösségi szellem kimunkálása. A délszlovákiai, magyarlakta régió arca is változik, és az elkövetkezendő évtizedekben még inkább meg fog változni.
Nem mindegy, e téren sem mindegy, milyen örökséget hagyunk utódainkra. (2008)