Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon aznap így fogalmaztam: „Duray Miklós személyében nem csak egy kiváló embert veszítettünk, hanem egy egész intézményt, amely töretlenül küzdött nemzetünk boldogulásáért. Kedves Miklós, mindent köszönünk, nyugodj békében!” Most egy korábbi beszélgetésünket elevenítem fel 2014-ből, amely megjelent a Pozsonyi beszélgetések c. könyvemben is. (A beszélgetésről videófelvétel is készült, az is megtalálható a szöveges változat után.)

Hölgyeim és Uraim, jó estét kívánok, engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem mindannyiukat a mai találkozónkon. A beszélgetések sorozatát ma Duray Miklóssal folytatjuk. Tisztelettel köszöntöm mindannyiunk nevében mai vendégünket, Duray Miklóst.
Amikor ezt a sorozatot elkezdtük, és amikor hozzátettük az idei év elején a konferenciánkat, amelyiknek az a címe, hogy Innováció a szlovákiai magyar politikában, az abból a célból történt, hogy próbáljuk megkeresni az igazságot magunk körül, és próbáljuk magunkat valamilyen módon betájolni a jövőt illetően is. Én úgy gondolom, hogy ez a mai este is az igazságkeresés jegyében zajlik majd, tehát azok részére, akik már beélesítették magukat a kérdéseikre, szeretném elmondani, hogy körülbelül úgy zajlanak ezek a beszélgetések, hogy egy bő órát mi ketten beszélgetünk. Azért igyekszünk nem szétszabdalni nagyon kérdésekkel ezt a beszélgetést, hogy legyen eleje is és veleje is, de utána természetesen mindenki bármilyen témával kapcsolatban megfogalmazhatja a kérdését.

Ha megengedik, akkor… csapjunk a lovak közé! Miklós, üdvözöllek. Tehát megszületik egy kisfiú…

– Nagyfiúnak született…

Elnézést, máris korrigálom, tehát megszületik egy kisfiú nagyfiúnak Losoncra, egy jól meghatározható családi háttérbe. Iskolák, nevelés, szülők, könyvek. Röviden: mi adta azt az indíttatást, hogy abból a kisfiúból, aki megszületett, egy olyan Duray Miklós lett, akinek erős, markáns elképzelései vannak, amelyeket meg akar valósítani, és nekimegy a világnak. Tehát: az indíttatásról kérdeznélek legelőbb.

– Amikor Szabó Dezső megírta Életeink című kétkötetes életregényét, akkor az első oldalon úgy kezdi, hogy „egy gyárkéményben születtem.” Persze amikor ő megszületett, ott már gyárkémény nem állt, de annak a háznak a helyén valamikor egy gyárkémény állt, és ő beleképzelte magát ebbe a gyárkéménybe. Na most, nekem nem kellett képzelegnem, azért mondtam, hogy én nagyfiúnak születtem, mert én született háborús bűnös vagyok. Egy magyar, aki 1945 nyarán megszületett, az akkori jogszabályok értelmében háborús bűnös volt, vagy a cseh és a szlovák népnek az ellensége. Tehát, végül is a kérdésednek a másik felére a választ ezzel kezdhetném, hogy aki egy ilyen helyzetbe születik, és a felnövéssel ezt a helyzetet érzékeli, értékeli, és úgy gondolja, hogy ez egy rendellenes állapot, akkor az teljesen természetes, hogy megkeresi annak a lehetőségét, hogy hogyan lehetne ellene tenni.

Az első közéleti tevékenységem – hogy ilyen nagy jelentőséget tanúsítsak neki – 1949-ben zajlott, amikor a nővéremmel jártuk Losonc utcáit és gyűjtöttük az aláírásokat, hogy ki rendel Népnaptárt. Az első magyar Népnaptárt, négy év kihagyás után. Aztán én húztam a szánkót, és a nővérem hordta be a szánkóról a Népnaptárt azoknak, akik megrendelték. Tehát, tulajdonképpen 1949-ben kezdtem el a közéleti tevékenységemet. Aztán sok minden mással folytattam, színjátszó is voltam, akárcsak te, de nem olyan értelemben, hogy sápadoztam meg elvörösödtem, mert az is színjátszás…

Az később jön…

– …és asztalokat meg székeket raktam a Csemadokban, tehát sok mindent csináltam. Ilyesmikkel foglalkoztam, és közben gyűjtöttem a tapasztalatokat, meg tanultam, meg lógtam is, meg aztán később udvaroltam és néptáncot is táncoltam. Tehát mindent csináltam, amit egy korabeli gyereknek csinálnia kellett, és illett is csinálnia.

Tehát, ha jól értem az eddigieket, akkor Duray Miklós szánkóhúzó kultúrembernek született Losoncon, ennyit már tudunk. Még egy dolgot szeretnék elmondani, hölgyeim és uraim, mert Miklós megkért engem rá, és én elfelejtettem az elején ezt elmondani: Duray Miklósunk örömteli módon fiatalodik. Most éppen mutál, azért olyan furcsa a hangja. De ha valaki arra gondol, hogy egyszerűen megfázott, akkor az sincs messze az igazságtól.

– Nem éneklés miatt ilyen a hangom.

Hosszú volt az éjszaka.

– Vagy rövid.

Van egy nagyon érdekes kettősség a felvidéki magyar történetben. Engem sokszor ledöbbentett az, amikor a szüleim generációjával beszéltem, és azt mondták, hogy az ötvenes években a közérzetük és a lehetőségeik is javultak. Tehát amikor a történelemkönyvekben azt olvassuk, hogy a diktatúra keményedett az ötvenes években Európa keleti felén, és nagyon durva dolgok történtek, akkor a magyarok – bizonyos fokig – fellélegeztek a beneši őrület után. Érezték, persze, a diktatúra növekvő nyomását, de számukra meghatározóbb volt, hogy magyarként meg azt érezték, hogy jönnek fölfelé. Az abszolút nulláról, persze, ezt hozzá kell tenni. Újságok jelentek meg, később könyvek is, iskolák nyíltak, és lehetett magyarul beszélni. Tehát ez egy furcsa kettősség, hogyan emlékszel te erre?

– Emlékszem, hogy 1948-ban Poprádra utaztunk, Késmárk felé egy motorvonattal, és hát csak suttogva beszélgettünk egymással. Egyszer csak odajött hozzánk egy idős úriember – persze, lehet, hogy csak az én szememben volt idős, mivel akkor még csak három és fél éves lehettem –, és megdicsérte a szüleimet, hogy a fiukkal magyarul beszélnek. Mert akkor még nem volt szabad hangosan magyarul beszélni, főleg nem közterületeken, és ugye egy évvel vagy másfél évvel később már a Népnaptárnak gyűjtöttük az előfizetőket, tehát tény, hogy bekövetkezett egy pozitív változás. Annak ellenére, hogy 1948. február 25-én egy puccsal átvették a hatalmat a kommunisták. De ezt a magyarok szempontjából bekövetkezett pozitív változást nem szabad kiragadni a történelmi összefüggésekből, mert akkor önmagunkat vezetjük félre. A kommunista hatalomátvétellel kialakult egy új helyzet, és ez az új helyzet arról szólt, hogy az új hatalomnak más arculatot, más arcot kell mutatnia a közösség, a társadalom felé, mint a korábbinak.

A magyarok vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a kommunista eszméket el kell fogadtatni a magyarokkal, és ezt úgy lehet elfogadtatni velük, hogyha azokat a korlátozásokat, amelyeket 1945 és ’48 között bevezettek, valamilyen módon fokozatosan feloldják. 1948. november végére visszaadták a magyaroknak az állampolgárságot, az állampolgári jogokat. Mármint azokat az állampolgári jogokat, amelyeket egy szovjetizálódó rendszer biztosított a számukra – vagyis korlátozott polgári jogokról volt szó. De tény, hogy a jogfosztással szemben ez mindenképpen előrelépés volt. Érthető tehát, hogy az ötvenes éveket az akkori fiatal magyarok pozitívan értékelték. A fiatalságát egyébként is általában mindenki pozitívan éli meg, még elnyomásban is, az elnyomásban megélt fiatalkorra is pozitívan emlékszik vissza az ember idősebb korban, mivel elsősorban nem a diktatúrára emlékszik, hanem arra, hogy fiatal volt. Ez tehát teljesen megszokott dolog. De az idősebbek is pozitívan élték meg ezt a kort, annak ellenére, hogy akkor kezdték el üldözni őket amiatt, hogy nem voltak kommunisták, nem akartak belépni a pártba, a szövetkezetekbe, vagy osztályidegennek nyilvánították őket és így tovább. Apámat is elbocsátották, kétkezi munkás lett belőle, amit ő szívesen csinált, nem erről van szó. Csak hát nem tudta folytatni a szakmáját, jogász volt. De mindezek ellenére a nemzeti közösség élményszerűsége szempontjából pozitívan élték meg az akkori időket. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy csak ebből a szempontból. Mert egyébként szörnyű volt a helyzet.

Lépjünk át a hatvanas évekbe. Én nemrégiben láttam valamelyik honlapon több fényképet is, ilyen vékony srácok: Duray Miklós, Duka-Zólyomi Árpád, Bajnok Pista és nem tudom még kik vannak rajta, egy nyári táborban…

– Az már az 1960-as évek közepe volt.

Hogy éltétek meg azt az időszakot, hogy fordultatok bele ’68-ba? Én azt hiszem, hogy nagyon tiszteletreméltó dolog a ti történetetekben, hogy fölismertétek, hogy itt lazul a rendszer, és lehet valamit csinálni, ifjúsági szervezetet például. Hogy látod ’68-at a tankokig?

– Én akkor gyakorlatoztam tulajdonképpen. A gimnazista koromat én úgymond a gyakorlótéren éltem meg, ezt úgy kell értelmezni, hogy osztályidegenségem ellenére engem választottak meg a gimnáziumban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség iskolai elnökévé. És arra vagyok büszke, hogy az alatt az egy év alatt, amíg én voltam az elnöke a CSISZ-nek az tulajdonképpen nem hasonlított a kommunista rendszerre, mert egyetlenegy gyűlést sem szerveztünk. Hanem tánccsoportot szerveztünk, kultúrdélutánokat szerveztünk, meg színjátszó csoportot szerveztünk. És buliztunk. Tehát ez volt a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség számunkra. Viszont el kell mondani egy nagyon sajátos dolgot. Nem szoktam erről beszélni, de egyszer leírtam már, hogy akkor, amikor a CSISZ iskolai elnöke voltam, az érettségi előtt, az érettségiző osztályból megszólított az egyik lány, hogy segítsek neki, mert elveszítette a CSISZ-igazolványát. Nyitrára akart menni tanulni a Pedagógiai „inštitút”-ba, így nevezték akkor. Segíts, mondta, mert nem fognak felvenni, ha nincs CSISZ-igazolványom. És fogódzkodjanak meg, azt mondta: hajlandó vagyok lefeküdni veled, csak szerezd meg!…
Szóval ez az eset is érzékelteti, hogy esetenként milyen apróságokon múlhatott, hogy az embernek hogyan folytatódik az élete, a karrierje. Annyira féltek az emberek.

Attól tartok, a jelenlévő ifjabb generáció nem tudja, nem is érti a mondat első felét. Nem tudja, mi az, hogy CSISZ-igazolvány, … bár attól tartok, a mondat másik felét azért érti…

– Ez volt a hatvanas évek eleje. Pedig a hatvanas évek eleje az már egy fellazulás is volt. 1959-ben kiengedték a börtönből a koncepciós perben elítélteket, Gustáv Husák is 1959-ben szabadult a börtönből. Ami azt jelentette, hogy egy évvel később fogadják el a szocialista alkotmányt, akkor válik szocialista köztársasággá Csehszlovákia. Tehát ezt megelőzően kiengedik az osztályellenséget, vagy a nem is tudom, hogy hívták őket…

Burzsoá nacionalistáknak…

– Burzsoá nacionalisták, igen. Kiengedték őket a börtönből és amnesztiát kaptak. Hát ez már a fellazulás jele volt.
Én 1963-ban kerültem fel az egyetemre. Egy évet dolgoztam, mert nem vettek fel azonnal, rakodómunkás voltam, kitűnő életem volt… Állandóan kocsmába jártam. Édesanyám kétségbe volt esve, hogy mi lesz veled, fiam, nem vettek fel az egyetemre, kocsmába jársz, rakodómunkás vagy, el fogsz veszni… Hát majdnem elvesztem. Ám amikor feljöttem 1963-ban az egyetemre, akkor nagy nehezen sikerült elintézni, hogy kapjak kollégiumot. Először elutasították a kérvényemet, aztán mégis sikerült bejutni, ott pedig belekerültem egy új társaságba, a pozsonyi magyar egyetemisták körébe, illetve társaságába.

A következő év februárjában már megalakítottuk a József Attila Ifjúsági Klubot. És attól a pillanattól kezdve teljesen más életet kezdtem élni, mint addig, mert egy közösségben éltem. És ez fantasztikus élmény volt, hogy hetente egyszer 100-an, 150-en, összejövünk és találkozunk, beszélgetünk, és meg akarjuk váltani a világot. És aztán kitaláljuk, hogy nyári ifjúsági táborokat kell szervezni, ott összejön többszáz ember, és egy hétig olyan dolgokról beszélgetünk, amiről addig soha nem hallottam beszélni. Egymást lovalltuk bele a témába. Ennek az egésznek az élményszerűségen kívül olyan oktató-nevelő hatása volt, és annyira különbözött az akkori hivatalos szellemiségtől, hogy mi úgy éreztük, mintha egy új világban éltünk volna. Amikor 1965-ben az első nyári ifjúsági találkozó volt, akkor volt a nagy dunai árvíz is. Patra megszerveztünk kéthónapos segélymunkát, hogy segítsünk az árvízkárosultaknak. Utána kezdtük el szervezni az országos ifjúsági mozgalmat.

Tudni kell, hogy Pozsonyon kívül akkor már korábban létezett Prágában az Ady Endre Diákkör, amit akkor éppen Duka-Zólyomi Árpád vezetett. A pozsonyi vezetését ’65-ben én vettem át, Kassán pedig az Új Nemzedék működött, amit Varga Imre vezetett. És ez a három sejt elkezdte az országos hálózatot szervezni. S ha ezt nem szerveztük volna meg, akkor ’68-ban nem tudtunk volna mihez kezdeni. 1965 és 1968 között tehát szervezkedtünk. Nem azért, hogy felkészüljünk az 1968 adta lehetőségekre, hanem azért, mert lehetőség nyílt arra, hogy elkezdjünk úgy szervezkedni, hogy az független legyen a hivatalos hatalomtól. Ez egy rendkívül fontos dolog volt, és azt mutatja, hogy az akkori Csehszlovákiában elindult egy olyan folyamat, amely törvényszerűen vezetett egy szellemi forradalomhoz. 1968 ugyanis egy szellemi forradalom volt.

Tudod, hogy 1969-ben ki írta le rólad a legnagyobb dicsérő mondatot? Lőrincz Gyula, a Csemadok leváltott, majd visszahozott elnöke. A Harmatos reggelek álmai című könyvemben ott van az a jelentés, amit Lőrincz Gyula írt a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának. Ebben leírja, miért kell leváltani Dobosékat, miért kell kinyírni, kizárni a pártból és a Csemadokból, azt hiszem, 26 embert. Van talán hat oldala a jelentésnek, és az utolsó előtti mondat így hangzik. Az érthetőség kedvéért: Lőrincz Gyula évekig kiszolgálja a kommunista hatalmat a Csemadok elnökeként. Dobos Lászlóék ezért leváltják őt 1968 elején. Lőrincz halálosan megsértődik. A szovjet tankok bejövetele után jön a bosszú. A perfíd kommunista hatalom éppen a sértett Lőrincz Gyulát bízza meg 1971-ben, hogy készítse el a Csemadok tevékenységének írásos értékelését. Lőrincz – aki egyébként művelt ember volt és tehetséges festő – a tőle várt epével elvégzi a feladatot, majd ezzel a három mondattal fejezi be értékelését: „Dobos Lászlót erős antikommunista elhajlásaiért javaslom leváltani a Csemadok éléről. A Csemadok új elnökének javaslom Lőrincz Gyulát.” És az utolsó mondat: „aláírás – Lőrincz Gyula.” Na most, Lőrincz Gyula azt is írja ebben a jelentésben, hogy a Csemadok elnökségében és vezetőségében sokan az olyan fiatal nacionalisták hatása alá kerültek, mint Duray Miklós. Tehát dicsér téged, mint egy szép fiatal nacionalistát…

– Igen, igaz, hogy fiatal voltam…

Az elmúlik – de a lényeg, hogy nemzeti elkötelezettségű! Miklós, talán a tiltott gyümölcs ízéből éreztetek meg valamit ’68 előtt?

– Hát igen, tulajdonképpen arról volt szó, hogy elkezdtünk szervezkedni, és nem tiltottak be. Engem ugyan időnként, kéthónaponként behívtak a párt központi bizottságára beszélgetni – nem a rendőrségre, hanem a kommunista párt központi bizottságának az egyik osztályára, a magyar ügyek osztályára. De meg kell mondjam, hogy nem akartak semmire rákényszeríteni, csak mindig úgymond óva intettek. Sőt, amikor 1967-ben volt Prágában a nagy egyetemista konferencia, oda engem a párt központi bizottságáról juttattak el, segítettek, hogy én is részt vehessek rajta. És ennek köszönhetem, hogy ott, akkor már engedély nélkül, egy javaslattal éltem, ami tulajdonképpen szellemi előhírnöke volt annak, amit 1968-ban elkezdtünk szervezni. Egy önálló ifjúsági szervezetet, a Magyar Ifjúsági Szövetséget… De nehogy úgy nézzen ki, mintha mindent én csináltam volna, mert én csak egy fogaskereke voltam a spontánul kialakult rendszernek. Ülnek itt a helyiségben olyanok, akik részt vettek ebben, pl. Tóth Elemér, aki az Új Ifjúságban volt, Mács Jóska, Takács Bandi… Szóval, akik itt ülnek, ezek közül sokan részt vettek ebben a munkában. Vagy úgy, hogy támogattak, vagy úgy, hogy konkrétan tevékenykedtek benne. Ebből alakult ki aztán egy szellemi varázskör, ami mindenkit serkentett.

Mígnem jönnek a tankok. Sok minden lefagy, javarészt lefejezik a szlovákiai magyar értelmiséget is…

– Harmadszor…

…így van, sajnos. 1918-20, 1945-49 és 1970-71. Erre a helyzetre mindenki máshogy reagált a hetvenes években. Zárójelben jegyezném meg, hogy rám nagyon nagy hatást tett, ahogyan Koncsol László elmondta nekem a saját, hetvenes-nyolcvanas évekbeli történetét. Meg is írtam az egészet a Feloldozás című novellában. De vissza a te sztoridhoz: a hetvenes évek vége felé oda jutunk, hogy Duray Miklós aláírja a Charta 77-et. Felvidéki magyar részről ketten voltatok, egy katolikus pap, Gombík Róbert is aláírta. Hogy jutott el Duray Miklós idáig, hogy: vállalom nyíltan?

– Hát… tegnap az ATV-ben Boross Péterrel volt egy beszélgetés a német megszállás emlékműve meg a holokauszt éve kapcsán. És kialakult egy érdekes vita a műsorvezető és Boross Péter között, hogy lehet-e folyamatnak tekinteni a harmincas évektől 1945-ig a történéseket, vagy pedig nem. Mert Boross Péter azt mondta, hogy 1944. március 19-e előtt és a március 19-e utáni időszakot nem lehet összekapcsolni. Erről nyilván lehet szakmai vitát folytatni, mert bizonyos szempontból van egy történelmi folyamat, amely megállíthatatlan, és egyik esemény gerjeszti a másikat. Ugyanakkor minden történelmi folyamatban vannak fázisok, ahonnan elkezdődik egy új szakasz.

Az én életemben az új szakasz 1969-70-ben kezdődött, amikor rákerültem a politikai főbűnösök listájára. Azt, hogy ennek ellenére elvégezhettem az egyetemet, annak az osztályvezetőnek köszönhetem, akihez a hatvanas években beszélgetni jártam a párt központi bizottságára. Neki köszönhetem, hogy megengedték, hogy elvégezzem az egyetemet. Szigl Ferencnek hívták őt, már meghalt. Befejeztem az egyetemet, elmentem dolgozni egy kutatóintézetbe, és egy év múlva a kutatóintézetből kiraktak. Akkor még nem tudtam, hogy mi az oka, de rövidesen elmondták nekem, hogy a kollégáim tanácsolták azt, hogy kitegyenek onnan. A volt egyetemista kollégáim, az 1968-as magatartásom miatt. Na most, én ezt hittem is meg nem is, csak később tudtam meg, már az 1990-es években, hogy rákerültem a politikai főbűnösök listájára, és ezért nem folytathattam a kutatómunkát. Aspirantúrára akartam jelentkezni, de a pozsonyi városi pártbizottság nem engedélyezte. Minden ilyen kérvényt ugyanis a pozsonyi városi pártbizottság bírált el és engedélyezett. És az enyémet nem engedélyezte. Akkor hagytam ott tulajdonképpen a kutatást, amit a talajtani kutatóintézetben kezdtem, és aztán a földtani intézetben folytattam, de be kellett fejeztem. Csak azt engedték meg – és azt is csak a földtani kutatóintézet igazgatójának emberségessége okán –, hogy a doktorátusomat megcsináljam. Legalább ennyit megengedtek. De utána el kellett mennem, és akkor egy nagyvállalathoz, egy híd- és útépítő vállalathoz kerültem geológusnak. Ez volt 1978. január 1-jén.

Én ekkor már készültem a következő életemre, olyan értelemben, hogy láttam, nem tudok tudományos pályafutást befutni, ezért úgy döntöttem, megírom a nógrádi, barsi, gömöri ásványvizek monográfiáját. És ehhez kezdtem gyűjteni az anyagokat. Kijártam a terepre, és találkoztam különböző történetekkel, és úgy döntöttem, hogy ezekből a történetekből írok egy könyvet. Ebből lett a mesekönyvem, amit két részben írtam meg. Az elsőt a bebörtönzésem előtti időszakban, majd a két bebörtönözésem közötti időszakban a második részét. Valószínűleg soha többet mesét már nem fogok írni, de ez, ez a tizenkét mese, számomra az életet jelentette akkor. Mert egy olyan korszakban születtek, amikor teljesen más világban éltem, amikor készültem egy új életre.

És ekkor jött az új helyzet, ami aztán végleg meghatározta a pályafutásomat. Úgy döntöttek 1976-ban, itt Pozsonyban, a pártbizottságon, szovjet példára, hogy átalakítják a magyar iskolákban az oktatás rendjét és nyelvét, és bevezetik egyes tantárgyak szlovák nyelven való oktatását. 1976-ban volt Taskentban egy konferencia, arra meghívtak Szlovákiából is politikai szakembereket, többek között a rimaszombati gimnázium igazgatónőjét is, egy nácit, inkább mondhatnám, hogy kommunista nácit. És azok ott összegyűjtötték a tapasztalatokat. Akkor éppen Csernyenko volt az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság pártbizottságának az elnöke, az a Csernyenko, aki Prágában volt ’68-ban nagykövet. Akkor, a Taskentban szerzett élményeknek a hatására megfogalmazták itt is, mit kellene csinálni a magyar iskolákkal. Mert ott az a konferencia arról szólt, hogy meg kell javítani az orosz nyelvtudást a nem orosz nyelvű iskolákban.
Ez 1977-ben jutott a tudomásunkra. 1978 tavaszán úgy döntöttünk, hogy ez ellen szervezkedni kell. Csakhogy azok közül, akikkel erről beszéltünk, senki sem tudta, mit kellene csinálni. És én akkor azt javasoltam, hogy a legbiztosabb védelem a támadás, illetve a nyilvánosság. Akkor kezdődött a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának a korszaka, ami aztán felgyorsított mindent, és átalakította az én életemet is.

Miklós, milyen pszichózis vagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyzetben megmozduljon? Látja, hogy mi történik a társadalomban körülötte: mindent letipornak. És azt mondja, hogy ennek ellenére vállalom, hogy a dokumentum alá odaírom a nevem és a címem. Hogy amikor már kiéleződnek a dolgok, akkor azt mondja, ha kell, kétszer is bevonulok a börtönbe.

– Én eldöntöttem, hogy minden békés eszközt kihasználok arra, hogy megvédjem az iskolákat. Mert azok, akikkel elkezdtünk erről beszélgetni, fokozatosan mind cserbenhagytak. Többször is újra kellett szervezni a csapatot. Aztán eljutottunk egy olyan állapotba, amikor már önmagától kezdett szerveződni. Amikor már ellenőrizhetetlenül alakult a hálózat.
Jöttek az emberek, az én tudomásom nélkül is. Mert addig, amíg én tartottam kézben a hálózatot, addig úgy csináltuk, hogy senki nem találkozott a másikkal. Mindenki csak velem találkozott, azért, hogy egyik a másikáról ne tudjon. Mert én biztos voltam abban, hogy senkit sem fogok elárulni. Viszont, abban nem lehettem biztos, hogy ki mennyire gyenge vagy mennyire erős közülük. Így inkább ezt a módszert választottuk, hogy csak velem tartja mindenki a kapcsolatot, mégpedig külön-külön. Voltak közöttük ügynökök is, sajnos. Csak az egyik lett nyilvánosan leleplezve, nem is olyan régen, vagy nyolc évvel ezelőtt. De vele kapcsolatban elmondhatom, hogy nekem nem ártott. Viszont volt egy másik, akivel a kezdetektől együttműködtem, és a második letartóztatásomhoz ő adta meg az információkat, hogy hol lehet engem letartóztatni. Tehát… ez döntés kérdése. Nem kell ezt misztifikálni. Meg volt fogalmazva a cél, és a célba érkezéshez vezető utat kellett megkeresni. Én tudtam, hogy börtönbe fogok kerülni. Csak azt nem tudtam, hogy az milyen érzés, amikor becsukódik a cellaajtó. Nem volt jó érzés, de nem volt annyira borzalmas sem. Egy olyan fiú volt az első cellatársam, aki a Duna utcai iskolába járt. Már 18 börtönben eltöltött évvel a háta mögött. Tolvaj volt, lopott, rabolt. És tőle sokat tanultam a börtönben.

Csak egy fél mondat erejéig, hogy el ne feledjük a Chartát, mint dokumentumot. A Chartásokkal, a szlovák másként gondolkodókkal, Kusýval, Čarnogurskýval hogy kerültél kapcsolatba? Vagy magával a Chartával, egyáltalán hogyan írtad alá?
– Ennek is van több fázisa. Először kapcsolatba kerültem néhány emberrel, akik a Chartának voltak a prominensei. Václav Havel testvérével, majd Bendával, őket meglátogattam Prágában is. Először tehát személyi kapcsolatot alakítottam ki. Nem voltam az első aláírók között, nehogy valaki félreértsen. Én nem voltam a Charta kezdeményezője. De kapcsolatba kerültem fontos személyekkel, majd, amikor először letartóztattak, és a bírósági tárgyalás után feltételesen szabadlábra kerültem, akkor kapcsolatba kerültem Čarnogurskýval meg Kusýval. Addig nem. Ők kerestek meg.

Akkor még egy közbeeső kérdés. Duray Miklós elég nehéz helyzetben van, mégis kiengedi őt a rendszer Amerikába. Amerikában egyszer csak…

– Az nem volt olyan egyszerű…

Nem volt olyan egyszerű, gondolom, ha jól tudom, jelezték is, hogy nem is muszáj visszajönnöd. Volt ilyen?

– Hát igen, tettek is érte…

…És egyszer csak nézed a híreket a tévében, hallgatod a rádióban, hogy valami történik Kelet-Európában. Zsinórban dőlnek a rendszerek. És Duray Miklós hazajön. Két szimpla kérdés ennek kapcsán: először is egyáltalán hogyan látod most, 2014-ből magát a rendszerváltást vagy rendszerváltozást? És másodszor, hogy látod azt a dolgot – és akkor most jön vissza a Charta –, hogy a Chartások, Čarnogurský, Kusý mégiscsak valamiféle kapcsolatot, csatornát próbáltak kiépíteni a felvidéki magyarok vagy azok vezetői felé. Úgy-ahogy, de mégiscsak. Aztán fussunk egy kicsit előre az időben,’89. december elején még megtapsolják Grendel Lajost meg Konrád Györgyöt, amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés terén elmondanak néhány magyar mondatot. De februárban Budaj már amiatt bukik meg és amiatt nem lesz a parlament elnöke, mert azt mondják rá, hogy magyar. És Budaj nagyon szégyenteljesen magyarázgatja, hogy neki semmi köze a magyarokhoz. Magyarán valami történik a társadalomban, kitör a forradalom, de valami, nemzeti vagy nacionalista eszközök igénybevételével, mindjárt gellert is ad ennek a folyamatnak. Hogyan látod te ezt?

– Nagyon előrefutottál az időben, mert azért vannak itt érdekes dolgok, amelyeket még a közbeeső időszakból is érdemes megemlíteni. A kérdéseddel eljutottál a rendszerváltozásig, és azért érdemes ezt egy kicsit körbejárni. Mindannyian ugyanis abban a tudatban élünk, hogy a rendszerváltozás 1989 novemberében-decemberében kezdődött, illetve októberében, hiszen a berlini fal októberben lett ledöntve. De tulajdonképpen ez egy politika által befolyásolt vélemény.

A rendszerváltozás ugyanis nem azzal kezdődött, hogy Pozsonyban vagy Prágában a kulcsokat csörgették, vagy a kelet-berliniek kezdték döntögetni a berlini falat. A rendszerváltozás Brezsnyev halálával kezdődött, ami 1982. november 10-én volt. A Brezsnyev halála körüli időben jött rá ugyanis az akkori Szovjetunióban a KGB krémje, hogy tovább nem folytatható úgy a szovjet rendszer, ahogy az addig történt. Brezsnyev halála után azért vette át a KGB a párt vezetését, Andropovval az élén, mert változtatni akartak valamit. El akarták kerülni a rendszer bukását. De ugye, Andropov viszonylag hamar meghalt, és a mai napig nem tisztázottak a halálának körülményei. És amikor meghalt, egy koncepcióváltás történt a Szovjetunióban, Csernyenkóval az élen. Csernyenko idejében leálltak az ún. reformokkal, némileg visszakanyarodtak a brezsnyevi időkhöz. Persze, nevetséges reformok voltak azok, amelyeket Andropov végrehajtott, de valamit mégiscsak elkezdett csinálni. Csernyenko viszont ezek nagy részét leállította, majd jött Gorbacsov.

Én akkor másodszor voltam börtönben, amikor erre sor került, és a börtönben elolvastam Gorbacsov összes beszédét, szlovákul is meg magyarul is. És a beszédekből teljesen egyértelmű volt számomra, hogy megváltozik a szovjet rendszer. Vagyis megváltozik a kommunista rendszer. Mondtam is a cellatársaimnak, meglátjátok, én rövidesen szabadlábra kerülök. De azok kiröhögtek. No de, az az érdekes az egészben, hogy pár évvel ezelőtt újraolvastam ezeket a Gorbacsov beszédeket, és nem fedeztem fel bennük semmit. Tehát már nem tudtam ugyanolyan szemmel olvasni a szövegeket, mint ahogy 1985-ben olvastam.

A cella szelleméről beszélsz? Megvilágosodik ott az ember?

– Nem, ez nem a cellával függ össze, akkor tudtunk még a sorok között olvasni. Ma már nem tudunk a sorok között olvasni, elfelejtettük a sorok között olvasás lényegét.
A rendszerváltozás kezdete tehát tulajdonképpen Brezsnyev halálához datálható, és Gorbacsov elnökké válása után gyorsult fel. És az akkori szövegekben még megtalálható, amikor kimondja, hogy a nagyon messze előretolt bástyákból vissza kell húzódnunk, mert azok fenntarthatatlanok. És ezt Gorbacsov még a Csernyenko temetése előtti napon mondta. De a lényeg az, hogy Gorbacsovval felgyorsult a folyamat.

Érdekes ezzel kapcsolatban az Egyesült Államokba való kijutásom története. Én úgy kerültem ki az Egyesült Államokba, hogy elsőre visszautasították a kérvényemet. Át se vették tőlem, amikor először kérvényeztem a kiutazást. És akkor meglátogatott egy ismerősöm, az, aki a második letartóztatásom körülményeit szervezte. Megkérdezte tőlem, hogy hogy áll az útlevélkérvényem. Én meg mondtam, hogy el sem fogadták. „Rosszul kérted” – felelte. Mire én: „Mi az, hogy rosszul kértem?” S jött a válasz: „Hát úgy kellett volna kérni, hogy kivételt kérek.” Vagyis elmondta nekem a jelszót, hogy mit kell elmondanom a rendőrségen. Elmentem másnap a rendőrségre és azt mondtam: „Prosím si výnimku.” Abban a pillanatban elfogadták a kérvényemet, és egy hónap múlva megvolt az amerikai útlevelem. No, de a családom nem kapta meg. Ez nyilván egy játék volt, ha kimegyek, akkor majd nem engednek haza.

A családom úgy kapta meg végül az útlevelet, hogy 1987 novemberében a Bécsben rendezett helsinki utókonferencia egyik ülésén az amerikai delegáció vezetője felszólalt, és nyíltan bírálta Csehszlovákiát, amiért a hazajövőknek nem akarják kiadni az útlevelet. Erre fel, egy hónapon belül el lett intézve az én útlevelem is. Nem mondta nekem senki, hogy ne jöjjek vissza, s azt sem tudhattam, hogy másfél év múlva megbukik majd a rendszer. De a kiutazást úgy szerveztük meg, hogy ne történhessen meg az, hogy nem engednek haza. Tehát: Pozsonyból először Budapestre mentem és Budapestről repülővel tovább, mert azt kizártnak tartottam, hogy a magyarországi hivatalos szervek nem engednek Magyarország területére lépni, ha majd haza akarok jönni. Azt kizártnak tartottam, mert Magyarországon akkor már más volt a helyzet.

Amitől féltem, az azért nem volt teljesen alaptalan. Mert az Egyesült Államokból 1989. augusztus 15-én kellett volna visszarepülnöm. És augusztus 2-án ellopták az útlevelem. Na most, Amerikában kommunista útlevelet nem szoktak lopni. Még később sem, kelet-európai útlevelet. Erre számtalan bizonyíték van. A Püski könyvesbolt ott van New York-ban, a 82. utcában, annak a postaszekrényébe meg a pinceablakába majdnem minden héten dobtak be magyarországi útleveleket. Azoknak a magyarországiaknak a csomagjaiból, akiknek ellopták a csomagját, de a tolvaj nagyon lovagias volt: az útlevelet visszahozta, és bedobta nekik. Mert tudta, hogy ez a legnagyobb probléma. Tehát nem az embert akarta büntetni azzal, hogy lop, hanem csak a táskáját akarta megszerezni. És az útlevelet visszaszolgáltatta.

1995-ben ugyanez történt Kanadában. Elloptak egy szlovák útlevelet egy táskában, és két hétre rá megérkezett az ottawai szlovák nagykövetségre az útlevél. Csak a táskát akarták, az útlevél meg postán megérkezett a nagykövetségre. Ez is bizonyítja, hogy kelet-európai országú útlevelet nem loptak. Az enyémet viszont ellopták. Semmi mást nem loptak el, a csomagomat érintetlenül hagyták, csak az útlevelemet lopták el. És a csehszlovák konzulátus Washingtonban nem akart kiadni nekem ideiglenes úti okmányt. Ezért meg kellett kérnem egy amerikai jogászokból álló jogvédő szervezetet, amelynek Koszorús Ferenc is a tagja volt. Az a Koszorús Ferenc, aki 1944-ben ellenállást próbált szervezni a német megszállás ellen. És ők mentek el a csehszlovák nagykövetségre Washingtonba, s ők követelték ki tőlük, hogy kaphassak ideiglenes úti okmányt a hazautazáshoz. Így kaptam meg aztán.

Ott van tehát Duray Miklós, aki a ’70-es, ’80-as években vállalja a nyílt szembenállást a volt rendszerrel. Ez a Duray Miklós, gondolom, sokat álmodik arról, hogy ha bukik a rendszer, akkor szabadabb világban élünk. De mi Duray Miklós véleménye ma: szabadabb világban élünk, illetőleg magyarként ki tudtunk-e teljesedni, vagy pedig ez nagyon gyorsan lefagyott ’90-ben? Sőt, volt egy olyan momentum is, hogy esetleg a Čalfa kormánynak leszel az emberi jogi tagja, a minisztere.

– Hát ez egyfajta multikulturális minisztérium lett volna, a VPN javaslatára…

Ez azt jelenti, hogy a miniszter, aki te lettél volna, minden másnap szoknyában kellett volna, hogy járjon?

– Vagy úgy, hogy egyik nap fiú, a másik nap lány. Váltogatott identitás. Persze, ez csak vicc.

Na, de ami történt, az nem volt ilyen vicces. ’89 novemberében visszajöttem az Egyesült Államokból, és megkaptam ezt a felkérést. Felutaztam Prágába, az Občianske fórumba. Benne voltam a delegációban, a kormányalakításról mentünk tárgyalni. A tárgyalópartner a Čalfa által vezetett bizottság volt, a kommunista tárgyalóbizottság. És négyünket nem engedtek be a tárgyalásra: Čarnogurs­kýt, Václav Klaust, Miroslav Kusýt és engem. Aztán Čarnogurskýt később behívták, mert az világossá vált számukra, hogy akkor Szlovákiával kapcsolatban semmilyen megegyezést nem lehet kötni Čarnogurský nélkül.

Tehát hármasban maradtunk kint: Klaus, Kusý meg én. Ott beszélgettünk egész idő alatt, és akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy felvidéki magyar politikai közösségi érdekérvényesítés semmilyen más formában nem lehet, csak önálló párt formájában. És amikor kiderült, hogy nem leszek miniszter, mert Čalfáék megvétózták azt – én voltam az egyetlen, akit megvétóztak, egyébként minden jelölt bekerült a kormányba –, akkor visszajöttem Pozsonyba, és elkezdtem házalni. Megkerestem a Csemadokot, körbelátogattam az FMK-sokat, és elmondtam nekik, hogy mire jöttem rá, hogy egy független, önálló politikai pártot kell alakítani. Először próbáltam meggyőzni az FMK-sokat, hogy alakuljanak önálló párttá. De ők azt mondták, mi soha nem fogjuk feladni a mi szlovák barátainkat. Ezt mondta a jelenlegi Fórum Intézet igazgatója is. Próbáltam meggyőzni a Csemadokosokat is. Ha megcsinálod, akkor tárgyalhatunk, mondták. És tárgyaltunk. Tárgyaltunk decemberben, januárban, de nem mentünk semmire. Erre néhányan úgy döntöttünk, hogy elindítjuk az Együttélés politikai mozgalmat.

Az Együttélés eredetileg egy multikulturális szervezet lett volna. Magyarán: felvállalta volna a Csehszlovákiában élő többi kisebbség képviseletét is. A lengyelekkel ez elég jól ment, a többiekkel nem igazán…

– Kezdetben még az ukránokkal.

Igen, még képviselőtök is volt ukrán. Végül is én úgy gondolom, hogy ha 2014-ből visszatekintünk, akkor talán nemzeti-liberálisnak mondhatnánk azt az Együttélést, ami ebből kialakult.

– Igen, az alapattitűd tényleg nemzeti-liberális volt. Tulajdonképpen a 19. század liberalizmusával átszőve. De semmi neoliberális behatás nem volt benne. Inkább tán így lehetne magyarul, nevezni: értékmegőrző szabadelvűség.

Én FMK alapító tag voltam, de az FMK akkor antikommunista pártként jött létre, egy nappal a VPN előtt. Vagyis november 18-án, Vágsellyén. Aztán láttam, hogy az FMK olyan irányba megy el, politikailag meg tartalmában is, ami nem igazán jó. Nyíltan felvállalva, az akkori SZDSZ és az akkori Fidesz hatására, liberális párt lett.
Közben azt tapasztalhattuk, hogy ezzel elszakad a nemzeti-konzervatív-keresztény tömegektől. Kezdtek megalakulni a keresztény klubok, már 90 januárjában, s arra a helyzetre valahogy reagálni kellett. Így lettem MKDM-alapító is, és mint ilyen, tehát mint volt FMK-s és volt MKDM-es mondom, hogy az Együttélésnek volt a legnagyobb szellemi potenciálja akkoriban. Tehát úgy gondolom, hogy a felvidéki magyarság értelmisége közül a legtöbb nálatok volt, és ebből kifolyólag az Együttélés volt a legerősebb párt. Az Antall-kormány is inkább titeket támogatott, ám Csehszlovákiában titeket támadtak a leginkább.

Tehát bukik a kommunizmus, létrejön egy szabadabb rendszer, és Durayt, akit megtiport a kommunista rendszer, most ismét támadják. A karaktergyilkosság legdurvább eszközeit is felvonultatták veled szemben. Hogyan élted meg ezt a helyzetet? Mert ugye, jön egy esély arra, hogy szabadabban élhetünk, de nem ez jön be, hanem beindul egy durva magyarellenesség, és veled szemben is a legdurvább támadások. Duray Miklós lett a nagy rossz, akivel szemben fel kell vonulni, aki örvén szét kell verni a magyar szerveződést, az Együttélést.

– Ez úgy kezdődött, hogy még a rendszerváltozás előtt nekem nemcsak a prágaiakkal meg a szlovákiaiakkal, hanem a magyarországi ellenzékiekkel is több kapcsolatom volt. És amikor 1990 januárja végén-februárja elején világossá vált, hogy én nem tagozódok be a VPN-be, hanem teljesen egyértelműen önálló utat akarok járni, önálló párt alapításával, akkor két ismerősöm, akik annak idején a demokratikus ellenzékben tevékenykedtek, meglátogatott engem.

Magyarországiak?

– Magyarországiak, igen. Azt hiszem, éppen Komáromban tartózkodtam akkor, és a következő üzenettel jöttek: „Szó sem lehet önálló pártalapításról. Be kell tagozódnod a VPN-be, és ha önálló pártot alapítasz, akkor ki leszel nyírva.” Az egyikük az akkori Fideszből volt, a másik meg az akkori SZDSZ-ből. Én megköszöntem nekik a figyelmeztetést, aztán elbúcsúztunk egymástól. Utána sokáig nem is találkoztunk. Az egyiknek a temetésére azért elmentem.

De úgy néz ki, hogy nemcsak engem látogattak meg, hanem meglátogatták az akkori FMK vezetését is, és az akkor kezdődő magyar keresztény kluboknak a hangadóit, többek között egy magyar történészt is. És amikor február 14-én, már az Együttélés megalapításának meghirdetése után, elmentünk a VPN központjába, a Ventúr utcára felajánlani az együttműködést, és elvittük nekik a rövid programunkat, azzal dobták vissza: „Nekünk megvannak a magunk magyar partnerei, és nem vagyunk hajlandók tárgyalni szélsőségesekkel.” Tehát a címkézés megtörtént, benne volt az akkori rendszerváltoztató elit is, meg benne volt a múltból átépülő titkosszolgálat is.

Elnézést kérek, hogy néha így kihegyezem ezeket a pontokat, de Miklóst már régóta ismerem, és a történeteit is elég jól ismerem. Ám ami szerintem az ő életében igazán példa nélküli, az az, hogy van egy helyzet a ’60-as, ’70-es években, és abban a helyzetben az ember elképzelései és reményei nem tudnak kiteljesedni. Amit lehet, megcsinál akkor is, és más, keményebb helytállásra kényszerül a ’80-as években. Beleértve ebbe azt is, hogy börtönbe zárják. És közben abban reménykedik, hogy ha az az őrült rendszer, az az őrült helyzet egyszer véget ér, akkor csak jobb lesz. És bukik a rendszer, ám Durayt támadják a demokráciában is. Lehet, hogy adtál is rá okot, Miklós, erről is beszélhetünk. De engem most mégsem a politikai, hanem az emberi vetülete érdekel ennek a folyamatnak. Hogyan éli ezt meg egy ember lelkileg?

– Ne ijesztgesd a közönséget!

És hogy élted meg azt, hogy 98-ban végre létrejött a nagy álmod, a pártegyesítés. És azután az egységes párt mintha elkutyult volna, egyes kollégáink mintha túlságosan csak a saját zsebükre játszottak volna. Elannyira, hogy a párt szét is szakadt, s az egyik része nyíltan vegyespárti ideológiát hirdet. Hogyan élted meg ezeket a dolgokat?

– 1992-ben, tehát Csehszlovákia megszűnése előtt másfél hónappal, már tudtuk, hogy január elsején Csehszlovákiának annyi. Éppen Český Těšínbe utaztunk, az utolsó nagy országos tanács ülésünkre, azzal a tudattal, hogy január 1-jétől ez az országos tanács már átalakul. A csehországi része ki fog belőle maradni. Autóbusszal mentünk Pozsonyból, zötykölődtünk és beszélgettünk. Kicsit zajos volt ugyan a busz, de jó alkalom volt sok gondolatnak a megtárgyalására. Itt kezdtünk el beszélni arról először, hogy Csehszlovákia megszűnése teljesen egyértelművé teszi azt, hogy egyesíteni kell a szlovákiai magyar pártokat. És én már ott közöltem a munkatársaimmal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy a három párt egyesülhessen, de tudom, hogy én nem lehetek ennek az egyesült pártnak az elnöke. Mert akkor nem jön létre az egyesülés. Én tehát ezzel a tudattal dolgoztam a pártegyesülésen 1993-tól kezdődően 1998-ig. Megvannak ennek a korabeli dokumentumai is, nem utólag találtam ki mindezt.

Persze, és most itt nem is tudunk belemenni a részletekbe, mert akkor hajnalig itt kellene ülnünk. Kemény lesz ez a kérdés, ha durva, azért elnézést kérek, de azt mondtuk, hogy az igazságot keressük. Duray Miklósnak bizonyára, mint minden embernek, vannak hibái. Ezt el kell fogadnunk, mint megfellebbezhetetlen tényt. De Duray Miklós életpályájából csak egy van ebben a felvidéki magyar történetben. Bizonyára emberi hibák is jellemzik, de egyértelmű az elkötelezettsége. És sokan – a felvidéki magyarok közül is – azt mondják rá, hogy egy megosztó személyiség. Persze, elismerem, hogy főleg olyanok mondják ezt, akik csak a saját pénztárcájukon keresztül képesek nézni a világot. De mégis: a felvidéki magyar megmaradás szempontjából ez egy egyértelmű életpálya. Mégis többen magyarul mondják rád, hogy megosztó vagy. Ezt hogy élted, éled meg?
Hogy segítsek: 1990 és 92 között Dobos mellett ültem a szlovák parlamentben. Sokat tanulhattam tőle is, és én hálás vagyok neki is – és nagyon sokaknak még – ezért. Egyszer beszélgetni kezdtünk egymás között arról, hogy majd jön az önálló Szlovákia, és akkor már érződött Vladimír Mečiar politizálási stílusa. És akkor Dobos azt mondta, hogy én félek attól, ami jön. Én meglepődtem, és azt mondtam, hogy ne hülyéskedj, Laci, az emberekben benne van a belső irány, azok kitartanak mellettünk. A felvidéki magyar politizálás nem úgy működik, mint egyébként a politizálás, hogy valamilyen programokkal, nézetekkel, megpróbálnak a pártok társadalmi igényekre ráhangolódni, és rávenni az embereket arra, hogy kövessék őket. Míg – én úgy gondoltam akkor, naivan, hogy – a felvidéki magyarságnak eleve megvannak az érdekei. Megvan a belső iránytű 1919 óta, és nem a pártnak van szüksége elsősorban emberekre, hanem ennek a közösségnek van szüksége egy szóvivőre, pártra…

– Ez egyébként így is van…

Hát… látod, hogy nem teljesen így van. Dobos erre azt mondta nekem, hogy nem sokat éltél te még, nem sok tapasztalatod van neked. Szembe fogják velünk fordítani az embereket, ez a legnagyobb veszély. Ezt Dobos Laci 1992 tavaszán mondta nekem a szlovák parlamentben. Tehát a kérdés: hogyan éli meg Duray Miklós azt, hogy szembe fordították vele a felvidéki magyarság nagy részét?

– 1985-ben, ősszel, amikor Budapesten tartották a Kulturális Fórum nagy nemzetközi tanácskozást, engem bekísértek a rendőrségre egy kihallgatásra. Habár a második szabadon bocsátásom óta ez nem történt meg gyakran, de akkor bekísértek, és ott azt mondta nekem a rendőr, így bele a szemembe, hogy „vigyázzon magára, Duray úr!” Mert uraztak, nem elvtársoztak. „Nekünk hatalmunk van ám, hogy az egész szlovákiai magyarságot maga ellen fordítsuk. Meg tudjuk szervezni.” Igen, vannak kipróbált eszközök, csak nem mindig alkalmazzák őket. És elkezdték alkalmazni. Akkor még nem, de a rendszerváltozás után igen.

Tehát hogy éled, hogy élted meg, hogy magyarok a Felvidéken magyarul mondják azt, hogy Duray Miklós egy megosztó személyiség, és nem kell. A „megosztó személyiség” egyébként is már önmagában egy buta megjelölés, buta terminus technicus, mert mi az, hogy megosztó? Ha éles kérdés van, az emberek eleve osztódnak.

– Mindenki ilyen, akinek van véleménye. De ha azt mondanám, hogy nem érdekel, akkor valószínűleg nem hinné el senki. Megmondom őszintén, ezzel én nem szoktam foglalkozni. Nem igazán érdekel, ki mit mond rólam. A vélemények érdekelnek, de hogy rólam ki mit mond, az nem érdekel. Olvassák el a Fórum Intézet kiadásában megjelent vaskos kötetet, a rendszerváltás első kötetét, és abban Püspöki-Nagy Péter meg Janics Kálmán szövegét. Ezt a kettőt kell elolvasni, a többi nem érdekes. És ebből majdnem minden megérthető. De én nem akarok belemenni a részletekbe.

Miklós, 2009-ben én is úgy gondoltam, hogy az emberek megkóstolták az egységes politizálás és az egységes párt előnyeit. És hogy minket nem lehet széttrancsírozni. S látod, nem így van. Ha most megnézzük, hogy 2014-ben mi vár bennünket: magyar-magyar küzdelmek végig. Elnökválasztás, magyarországi parlamenti választás, európai parlamenti választás, és ami valószínűleg a legkeményebb lesz: novemberben a helyhatósági választás. Mindenütt szembefeszülés, amit én rossznak tartok. Én azért próbálok meg konferenciákat, meg ilyen beszélgetéseket szervezni, hogy ne csússzunk ebbe bele. 2014-ben a felvidéki magyar politikát és a közéletet, ha leegyszerűsítem, akkor az jellemzi, hogy mi küzdünk itt egymással szemben – már elnézést a kifejezésért, de – mindenféle vackokért, mások meg röhögnek rajtunk, a többségi nemzet is, kutyába se vesznek bennünket. Közben fojtogatják a civil szférát, a médiát, meg amit csak lehet. Nem adnak támogatásokat, nem adják vissza Pered község népszavazáson kért eredeti nevét, és megint aljas húzásokra vetemednek Malina Hedviggel szemben. Annyi nagyvonalúság sincs bennük, hogy miután az a szegény lány bedobta a törülközőt és visszavonult, akkor legalább békében hagyják végre. Csak azért is, hogy azoknak a Fico-Kaliňák-féle kis bolsi csinovnyikoknak legyen igazuk, hogy ez gyógyítsa a törpeségük komplexusait, még most akarják bíróság elé citálni… Itt tartunk tehát 25 évvel a rendszerváltás után. Talán efölött is elmerenghetnénk egy kicsit: hol vagyunk és merre megyünk?

– Van nekem egy 8 oldalas tanulmányom, amit nem merek publikálni, mert félek, hogy börtönbe kerülök miatta. (nevetés) És ebben leírtam az 1990-től tartó politikai züllésünk történetét. Nevekkel. Ezért nem akarom publikálni, majd a halálom után. Tehát leírtam az 1990-es éveknek az árulásait, az 1998 utáni árulásokat meg a 2006-os árulást is. És a 2006-os árulásnak az egyik következménye a Malina Hedvig-ügy. Mert az egy megszervezett ügy volt. Nem véletlenül verte meg egy kopasz gyerek csak azért, mert hallotta, hogy reggel fél 8-kor magyarul beszél telefonon. Ugyan már! Meg volt ez szervezve. És nem a szlovákok szervezték meg, kérem. De most nem akarok belemenni a részletekbe.

Miklós, a lényeg mégiscsak az, hogy rátetted az életedet, az egészséged egy részét egy ügyre. Most hogyan látod, az valósult meg, amit te szerettél volna? Illetőleg milyen érzés látni ezt a mostani valóságunkat?

– Ezzel kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy a legsikeresebb időszakom az 1978 és 1985 közötti időszak volt. Igaz, hogy kétszer voltam ez alatt börtönben, de sikerült megmenteni a magyar iskolákat. Mert akkor mi győztünk! Persze, komoly közösségi összefogás szükségeltetett hozzá, sok-sok aláírás. Ezt kellene visszaácsolnunk valahogy.

Akkor következzen az én utolsó kérdésem, mielőtt átadom a szót a publikumnak: ha most megnyílna az ajtó, és nem a régi barátok jönnének be rajta, hanem egy jó tündér, és hozna Duray Miklósnak egy varázspálcát azzal, hogy amit kíván, az megtörténik, mit tenne egy ilyen helyzetben Duray Miklós?

– Kikergetném a kufárokat a templomból. (nevetés)

Köszönöm szépen. Hölgyeim és uraim, önöké a szó.

* * *

Kérdés a közönségből: Van itt egy gyalázatos törvény, az állampolgársági törvény, amelynek alapján sokakat megfosztanak szlovák állampolgárságuktól, akaratuk ellenére. Mit lehetne ezzel tenni?

– Ha jól emlékszem, 2010. május 26-án lett elfogadva a Magyar Országgyűlés által a törvénymódosítás a magyarországi állampolgárság könnyített megszerezhetőségéről. És 2010. május 26. délután 2-kor már összeült a szlovák parlament, és elfogadta azt a törvénymódosítást, hogy aki saját kérésére felveszi egy idegen ország állampolgárságát, az elveszíti a szlovákot. 2010. május 26-án délelőtt én még lobbiztam a magyar parlamentben, hogy halasszák el a szavazást a június 11-én esedékes szlovákiai parlamenti választás utánra, hogy megpróbáljuk elkerülni ezt a helyzetet. Ha elnapolják 12 nappal a szavazást, akkor a parlament Szlovákiában, már nem tud elfogadni törvénymódosítást. És az idő lehet, hogy megoldotta volna ezt a problémát. De Budapesten nem voltak hajlandók arra, hogy tekintetbe vegyék ezt. Mert azt tudtuk, hogy Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Romániában nem lesz ellene kifogás. Sőt, még Ukrajnában sem, mert Ukrajnában nem merik nagyon bolygatni ezt az ügyet. Tehát tudtuk, hogy egyedül Szlovákiában lehet ilyen probléma, de azt meg lehet előzni, el lehet kerülni. És nem voltak hajlandók, nekünk meg itt nem volt semmilyen eszközünk, hogy ezt megakadályozzuk.

Megjegyzés a közönségből: Ami az állampolgársági témát illeti, tényleg a magyar országgyűlés elhamarkodott döntése váltotta ki ezt a helyzetet. A kétharmad túlnyomást okozott bizonyos fejekben a magyar országgyűlésben is, sáros a magyar országgyűlés is. Nemcsak a Fico-parlament, a Fico-kormány az… Tényleg sokszor kértük azt, hogy várják meg a szlovákiai parlamenti választást…

– Nincs mit csoldálkozni ezen. Az a szlovák parlament, amelyben Fico befolyásolni tudta a döntéseket – mert ugye, mi nem vettünk részt azon az ülésen –, világos, hogy elfogad egy ilyen szigorítási törvényt! 10-12 nappal a választások előtt… Ettől jobb kampánytémát keresve sem találhattak volna. Hát melyik szlovák képviselő merte volna azt mondani, hogy nem? Az aláírta volna a politikai halálos ítéletét.

Megjegyzés a közönségből: Így van, és sokan mondják, hogy ha ez a törvény nem akkor, hanem mondjuk, 3 héttel később születik meg, akkor az MKP parlamenti párt lett volna, és ez a 4 év másként esett volna. Én ezt nem tudom, de nem kizárt.

– Egészen biztos, hogy az MKP parlamentből való kiesésében tényező volt az állampolgársági törvény. Mert úgy próbálták a propagandában eladni, hogy ez a mi kérésünkre történt.

A közönségből: Ami az állampolgársági témát illeti, a szél szembefúj a mostani szlovák állapottal és a szlovák kormánnyal. Ez azt jelenti, hogy a cseheknél is tiltották, de időközben megengedték. A lengyeleknél is tiltották, de időközben ott is megengedték. A németeknél nem engedélyezik most, de a nagykoalíciós kormányprogramban benne van, hogy megengedő törvényt fognak hozni. Magyarán az Európai Unióban arrafelé megy a dolog, hogy egyre több országban engedélyezni fogják, és ez egyébként világtendencia is. Biztos, hogy a szlovák törvény rigiditásán is fognak változtatni. A cseheknél volt kivétel, és a hivatalban lévő belügyminiszter adhatott kivételt sportolónak, művésznek, ha megindokolták… például családi okok miatt. Ausztriában van kivétel, Németországban is van kivétel. A szlovák törvényben viszont nincs kivétel. A szlovák törvényben az van – és ott aljas a szlovák törvény – hogy egy döntéshez két, össze nem függő jogkövetkezményt köt. Hát ez olyan, mintha Önök közül bárki azt mondaná, hogy eladom a Škodámat, és erre másnap valaki megjelenne, és elvinné a szobabútort. Pedig a kettő abszolút nem függ össze. Mert a szlovák állampolgár a jelen pillanatban azt mondja, hogy fölveszem egy másik állam állampolgárságát, és ebben a pillanatban a szlovák törvény azt mondja, hogy te közben, kedves szlovák állampolgár azt is mondtad, hogy lemondasz a szlovákról. Nem veszik el: itt van az aljassága a dolognak. Szerintem az összes bolsi jogi egyetemet végigjárta az, aki ezt csinálta. Mert a szlovák állampolgár, aki azt mondja, hogy fölveszem a másik állam állampolgárságát, álmában nem gondol arra, hogy ennek ilyen jogkövetkezményei lehetnek.

– Egyébként ez a szlovákiai törvény, amit válaszként hoztak a magyarországi törvénymódosításra, ellentétes a szlovák alkotmánnyal is. Mert a szlovák alkotmány azt mondja ki, hogy senki sem fosztható meg akarata ellenére az állampolgárságtól, hanem csak: beleegyezéssel. Automatizmust az alkotmány nem enged meg.

A közönségből: Az elmúlt másfél órában hallhattuk nagyjából az elmúlt két évtizedet rövidített összefoglalóját. Én kíváncsi volnék a vízióra, a jövőképre is. Tudjuk, hogy fogytunk százezerrel az utóbbi húsz évben. Érdekelne, hogy Duray Miklós szerint most mi volna a teendő?

– Elsősorban ismerni kell a népfogyatkozás okát. Pontosabban: okait, mert nem egy oka van. Általában ugye, szeretünk arra hivatkozni, hogy kevés gyerek születik, azért fogyunk. Ez igaz. De a fő oka a fogyásnak nem a mérsékelt gyerekszületés, habár már elég régi tendencia a felvidéki magyarok körében, hogy sokkal kisebb a szaporulatuk, mint a szlovákok szaporulata. Bár most már a szlovákok szaporulatával is baj van. De emlékszem arra, amikor a szlovákiai jelentést írtuk a hetvenes évek végén, rengeteg statisztikai adatot áttanulmányoztam. És ami megdöbbentett, hogy 1970 és 1978 között a szlovák nemzetiségűek lélekszáma 10%-kal megnőtt. Tehát a föderáció létrejötte után, egészen addig, amíg nem csengett le ez a pozitív hangulat, 10%-nal megnőtt a szlovák nemzetiségű lakosság lélekszáma. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy a fogyásban a csökkenő népszaporulatnak lehet egy olyan oka is, hogy lelkileg és tudatilag kiszáradunk. Azért mondom, hogy okokat kell vizsgálni, mert az egyik ok az nyilvánvalóan az elszegényedés, a nagy munkanélküliség: a fiatal generáció egyharmada úgy tűnik el a szülőföldjéről, hogy nem vált retúrjegyet. Ők az ambíciózusak, akik nagyon hiányoznak nekünk. Soha nem gondoltam volna viszont, hogy a fiatal emberek a kezdeményezőkészségüket annyira el tudják veszíteni a nincstelenség meg a szorongatott társadalmi körülmények miatt, hogy semmi más nem jut eszükbe, csak hogy elmenjenek az aluljáróba kéregetni. Egyszer Budapesten történt meg, hogy rendőrök igazoltattak egy kéregető fiatal bandát, és kiderült, hogy királyhelmeciek. Tehát a társadalmi lezüllésünknek gazdasági és lelki okai is vannak, nem csupán az, hogy kevés gyerek születik. A kevés gyerek születésében nem is annyira a szociális körülmények vannak benne, hanem inkább a lelki körülmények. Nincs perspektíva. És ez sajnos az elmúlt húsz év politizálásának is egyik következménye. A pártegyesítésen való viaskodásoknak és az utána következő teljesen korrupt felvidéki magyar politikának. A legkorruptabb a felvidéki magyar politika.

A közönségből: Én azt kérdezném Duray Miklós úrtól, hogyan lehetne jobbá, hasznosabbá tenni a politikusaink munkáját a közösség számára? Mert én úgy látom, hogy már maguk a politikusok sem tudnak mit kezdeni saját magukkal, főleg ez az új gárda.

– Ebben van valami, csakhogy… hogy is mondjam… ezek a dolgok összefüggenek. Összefügg a politikus kreativitása azzal a környezettel, amelyben él. A környezet minősége pedig összefügg a politikus magatartásával. Tehát ezek a dolgok kölcsönhatásban vannak. Azért mondtam azt, hogy 1990-től számítva tulajdonképpen egyre rosszabbul teljesít a felvidéki magyar politika. De én azért azt hiszem, hogy mégiscsak van némi remény, mert van egy fiatal generáció, amely körülbelül olyan indíttatásokkal rendelkezik, mint mi a hatvanas években. Ez a Via Nova ICS. Tehát, szerintem megszülettek az új emberek, csak nem lenne szabad egy romhalmazt rájuk hagyni, mert nem fognak tudni vele mit kezdeni.
Úgy látom, az, hogy például van köztársaságielnök-jelöltje az MKP-nak, mintha egy kicsit felvillanyozta volna az embereket. Éppen arról beszélgettünk ma délután, hogy 1993-ban nem volt lehetőségünk arra, hogy államfőjelöltet állítsunk. 1999-ben egyértelműen Rudolf Schustert támogattuk, mert végül is ő ugyanúgy lehetne magyar is, mint ahogy nem az. 2004-ben rosszul játszottunk, ez egyértelmű. Abban, hogy akkor kellett volna-e vagy sem saját jelöltet indítani, nem tudok dönteni. 2009-ben viszont biztosan kellett volna saját jelöltet indítanunk, nem pedig Iveta Radičovát kellett volna támogatnunk. Mert ahogyan Radičová viselkedett….

A közönségből: De azért nem volt egyértelmű 2009-ben, hogy Radičová ennyire rossz választás lesz, hogy ennyire gerinctelenül viselkedik utána, a későbbiekben. Hogy teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy Dél-Szlovákia összes járásában ő győzött…

Egy másik megszólaló a közönségből: Én sok mindent megéltem már, mint ahogy sokan mások is itt. És sok mindent hajlandó vagyok le is nyelni. De egy kicsit beremegett alattam a szék, amikor Radičová azt mondta Bárdos Gyulára, hogy az a probléma vele, hogy magyar. És hogy etnikai párt van itt. Pedig az az etnikai párt húzta őt ki a csávából 2009-ben, tessék megnézni, főleg a második forduló utáni térképet: az egész ország vörös, vagyis Gašparovičé, kivéve a déli magyarlakta járásokat. Ezek után Radičovától tényleg gusztustalanság volt ez a köbön…

Csáky Pál: …Tehát, summa summarum: nagy tisztelettel megköszönöm Önöknek, hogy eljöttek ma este, még egyszer megköszönöm kedves vendégünknek, Duray Miklósnak, hogy itt volt velünk. Miklós, köszönjük szépen!

– Köszönöm szépen én is.
(2014. február 3.)

A beszélgetésről videófelvétel is készült: