Visegrádi remények és esélyek

A történet elején ott magasodik az eredeti gondolat, amelyet ma is, évtizedek múltán is helyesnek, sőt történelminek értékelhetünk. 1989-91-ben óriási, addig elképzelhetetlen változások történtek Kelet-Európában, beleértve a Szovjetunió széthullását is. 1990-ben – a gondolat megszületésének időpontjában – azonban még nem lehetett pontosan látni, hogyan folytatódik tovább a történet (engedtessék meg visszautalnom legalább egy jellemző momentumra, a Gorbacsov elleni puccsra 1991-ben), amivel azt akarom érzékeltetni, hogy egy nagyon labilis nemzetközi háttéren játszódott le az egész folyamat. Abban az időszakban azonban – hála Istennek – felelős politikusok irányították a történéseket Keleten és Nyugaton egyaránt, olyanok, akik megélték – többen meg is szenvedték – a 20. század turbulenciáit és helyesen ismerték fel, hogy egy óriási lehetőséget adott kezünkbe a Sors: Európa újraegyesítésének lehetőségét. Mindenki tudati horizontján azonban ott villogott a piros lámpa: egy olyan régió befogadásáról van szó, amelyben a huszadik században számtalan feszültség halmozódott fel. Az a veszély fenyegetett tehát, hogy Európa viszonylag konszolidált nyugati fele egy instabil, veszekedő kelet-közép-európai régiót ölel magához, amely új belső problémák kiváltójává válik. Eme félelem felismerése és helyes kezelése terén volt fontos Antall József és Helmut Kohl személyes jó kapcsolata, amelynek nyomvonalán Antall kezdeményezni tudta egy olyan dokumentum megfogalmazását a kelet-közép-európai régió három legfejlettebb országa részéről, amely megnyugtatta a nyugati vezetőket és megnyitotta az utat Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia viszonylag gyors integrációja előtt. Ne feledjük tehát, hogy egy olyan dokumentumról beszélünk, amely öt olyan közös célt-elkötelezettséget fogalmazott meg, amely idők fölötti értékekről szól, s amely fontos a jövő történéseinek szempontjából is.
A Nyugat megértette az üzenetet, s nem véletlen, hogy Magyarország, Csehország és Lengyelország váltak Európa újraegyesítésének vezető országaivá. Naivak lennénk azonban, ha nem látnák, hogy a történelem néha más irányba is tesz kitérőket, mint amilyennel az eredeti elképzeléseket kidolgozók számoltak. Emiatt a visegrádi együttműködés története is hullámzó történetté vált.
Az első zavaró momentum Csehszlovákia szétválása volt, pontosabban a Szlovákiában kialakult rezsim nem demokratikus volta. Vladimír Mečiar személye és politikája egyre vállalhatatlanabbá vált, s mint az akkori történések résztvevője tanúsíthatom, hogy a kardinális probléma akkor is az orosz kapcsolat volt: a Nyugat nem engedhette meg, hogy Bécstől 40 kilométerre, Pozsonyban, a KGB utódszervezete azt csináljon, amit csak akar. Lényegében ez volt a tétje az 1998-as szlovákiai kormányváltásnak, amelynek aktív részese voltam, ez a magyarázata az akkori számos szlovák engedménynek (látványos eredmény volt pl. a Párkány és Esztergom között felújított Mária Valéria híd). Ám az is egyértelművé vált, hogy a V4 együttműködés energiát veszített, s az EU 2004-beli bővítésének idejére már elveszítették exkluzivitásukat, már “csak” egy tízes csapat részévé váltak.

Az integráció után több-kevesebb sikerrel keresték a helyüket az EU belső szerkezetében, s ez a folyamat lényegében máig tart. Kiegyensúlyozni az EU-t egyébként a legfontosabb kihívást jelenti a jövő vonatkozásában is, ám világos, hogy ezt nem lehet megtenni úgy, hogy ezáltal megkérdőjeleződjék az EU belső stabilitása. Ez a legnagyobb probléma az új tagok felvételével kapcsolatban is, tekintve, hogy a kapuk előtt a balkáni és a kelet-európai régió országai állnak.

Az is jellemző, hogy az elmúlt 5-6 évben különösen Magyarországon próbáltak a valósnál nagyobb dimenziókat álmodni a V4 együttműködés mögé. Cseh, lengyel és szlovák barátaim azt mondták erre, hogy ez érthető, hiszen az együttműködés eme formája Magyarország számára a legelőnyösebb, tekintettel arra, hogy Magyarországot “kihúzza” érzékeny geopolitikai helyzetéből, kiemeli a Balkánról és közelíti az európai civilizációs központokhoz. A három partner azonban váltig érzékeltette, hogy nem fogadja el azt a Budapesten oly gyakran hangoztatott véleményt, hogy ez az együttműködés akár politikai ellensúlyává válhat bármiféle brüsszeli centralizációs elképzeléseknek. Ez soha nem volt reális elképzelés, cseh, lengyel és szlovák barátaim engem is megkértek több alkalommal az elmúlt években, hogy ezt tolmácsoljam a magyarországi döntéshozók felé. Sőt, a Három Tenger Kezdeményezés és a Slavkovi Hármak formációk konkrét üzenetek voltak, hogy Lengyelország, Csehország és Szlovákia más együttműködési formákat is el tud fogadni, s a V4 csupán egy a több lehetséges közül. Az is mindenki számára világos volt, hogy látens módon, időzített bombaként mindig is ott kísértett a horizonton az oroszokhoz fűződő eltérő viszony, ez azonban csak az ukrán háború kitörése után vált élessé.

A kérdés az elkövetkezendő időszak vonatkozásában kézenfekvő: hogyan tovább?

Nos, visszautalok írásom bevezető részére: néhány kedves olvasó számára talán csupán formális történelmi visszatekintést jelenthet, pedig több annál. A világ és az EU is keresi a jövő útjait az új helyzetben. Az északi országok mindig is együttműködtek véleményeik kialakításában, a mediterrán országok úgyszintén. A francia-német tengely véleménye is mindig fontos volt, s arról se feledkezzünk meg, hogy eme tengelyben is voltak itt-ott súrlódások. Nyilvánvaló tehát, hogy a kelet-közép-európai térség számára is létezik rengeteg olyan kérdés, amelyben az itteni országok azonos véleményen vannak, illetve azonos érdekeik vannak konkrét problémákkal kapcsolatban. Ha tehát kezelhetővé válnak majd az emóciók, s csendesebbé válik (befagy) az ukrán probléma is, mindenki újból felfedezi majd az eddigi igazságot: 4 szavazat a Tanácsban több, mint 1. Magyarán: a közös érdekeket aktív lobbicsoportként hatékonyabban lehet képviselni.
Meggyőződésem szerint ez a jövő reális útja: a V4-ek az EU egyik lobbicsoportjaként folytatják majd pragmatikus együttműködésüket, az unión belül.

Csáky Pál, Pozsony

A Bécsi Napló augusztusi számában jelent meg.

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …