Emléknapon, ráncokkal a homlokunkon

(Fotó: pixabay)

A nemzeti összetartozás napját tartjuk a világ számos helyén. Egy csúnya diktátum emlékét próbáljuk meg legalább átpolarizálni a lelkeinkben, ha már a dátum súlyától szabadulni nem lehet. Trianon ezt is okozta: birtokon bévüliekre és birtokon kívüliekre osztotta a térséget, az itt lakókat, s a birtokon kívüliek „azzal főznek”, ami van: ha kő van, akkor kőlevest.
Érzékeljük azt is, hogy a magyar társadalmak (a magyarországi anyatársadalom és kisebbségi résztársadalmaink) tagjainak többségét nem érinti meg ez a téma. Vannak, akik csak legyintenek rá, sőt vannak, akik ellenségesen szemlélik: nem kellene már ezzel foglalkozni, mondják. Régi történet ez, történelem. El kell engedni.

Normális körülmények között akár el is lehetne engedni, persze – vagy legalábbis alacsonyabb intenzitással emlékezni rá. Csakhogy ezzel önmagunkat csapnánk be: kisebbségi magyar mikrotársadalmaink atomizálódását, szétcsúszását segítenénk vele. Ilyen vonatkozásban tehát az alapkérdést kell feltennünk önmagunknak (és mindenkinek): meg akarunk-e maradni magyarnak, meg akarjuk-e tartani magyar közösségeinket a magyar közigazgatási határokon kívül is? Ha igen a válaszunk, akkor az eme kérdésből fakadó válaszok nyomán kell tovább gondolkodnunk.
Mert ezer okunk van arra, hogy 2022-ben is elgondolkodjunk dolgaink állása felett. 102 év nagy idő, sok mindent képes erodálni. Főleg a lelkekben végbemenő erodálódás lehet végzetes. Ezért tehát a jövő kihívásainak megválaszolásaihoz időről időre szükség van arra, hogy megpróbáljunk rendet tenni a fejeinkben és a lelkeinkben. A világ halad, új helyzeteket produkál, és aki nem képes ezekre jó válaszokat adni, az megfakul, lecsúszik, elvész. A történelem minden generációtól megköveteli, hogy fogalmazza meg és szervezze meg magát. Aki ezt nem teszi, lépéshátrányba kerül – ez a múlt univerzális tanulsága. Nincsenek egyszer s mindenkorra érvényes receptek.

Azt is látnunk kell, hogy kisebbségi társadalmainkban is csak egy szerény réteg tartja fontosnak a dolgainkhoz való elkötelezett hozzáállást. A korszellem másra sarkall: sokaknál a Győzike-effektus a nyerő. Az elkötelezettek közül is sokan megelégszenek azzal, hogy a mai napon esetleg letesznek egy szál virágot valamelyik emlékművünkhöz. Ez sem kevés, persze, de nem elégséges. Amire a leginkább szükségünk volna, egy átfogó vita a jövőnkről. Megpróbálni a lelki-szellemi vektorainkat újból, legalább nagyjából egy irányba állítani. Legalább az alaptéziseket tisztázni egymás között újra: e nélkül nem lesz hatékony előrelépés.

Tegyük meg tehát az első lépést: fogadjuk el mindannyian, hogy szükséges egy ilyen együttgondolkodás. Azt is kimondhatnánk, hogy szlovákiai magyar közösségünk jövője olyan érték, amelynek érdekében hajlandóak vagyunk egyéni- és csoportérdekeink érvényesítésekor erről az alaptézisről nem megfeledkezni. Sok megrázkódatástól mentettük volna meg közösségünket a közelmúltban is, ha ezt a tételt betartjuk. Ez ugyanis alapjaiban befolyásolná azt, hogyan gondolkodjunk és hogyan cselekedjünk. Kiszűrné a szlovák elvárások felé való igazodásokat, csökkentené a görbe utak keresgélését és azt a veszélyt, hogy a szlovák pártok (ismét) hülyére vegyék a magyar választók egy részét. Én több, mint 30 éve forgok a rendszerváltás utáni politikában, ez alatt az időszak alatt egyetlen kínálatot sem kaptunk szlovák részről gondjaink átfogó megoldására. Amit sikerült elérnünk, azt a saját önszerveződésünknek és koordinált cselekvésünknek köszönhetjük. Én egyetlen olyan szlovák értelmiségivel találkoztam, aki hajlandó volt mélységeiben is meghallgatni az érveinket, s utána kimondani és leírni: a szlovákiai magyarok csak úgy maradhatnak fenn, ha az önkormányzatiság (autonómia) formáit érvényesíteni tudják. Ez az ember Miroslav Kusý professzor volt. A szlovák értelmiségieket és politikusokat (nem keverendő össze a két kategória) én három csoportba osztom: az elsőt nem érdekli ez a téma. A második azt mondja, hogy nem kell türelmetlenkedni, az idő majd megoldja azt. A harmadik ennek ellenére türelmetlenkedik, ők aktív lépéseket is szorgalmaznak a folyamat felgyorsítására. (Persze a második csoport azt is belátja, hogy a nacionalista nyomás néha kontraproduktív: összefelé nyomja a megtámadott csoportot.)
A szlovákiai magyar politikum 1990 és 98 között a közösségi önszerveződés erősítésének irányában gondolkodott, specifikus és általános szinten is. Általános szinten sok minden megvalósult elképzeléseinkből: működnek a helyi és megyei önkormányzatok, működnek az intézmények, az oktatási intézményekben autonóm módon működnek az önkormányzati rendszerek, stb. Specifikus, kisebbségi téren is intenzív volt a gondolkodás: 1992 és 95 között több törvényjavaslatot gyártottunk ez ügyben. Mivel ez egy értékes folyamat volt, magam hibának találtam volna, ha ezek a dokumentumok elvesznek. A Magyarok Szlovákiában című kötetemben (1995) gyűjtöttem őket egybe annó, tanulságul. Később, 8 éves kormányzásunk idején az akkori elgondolások egy részét sikerült megvalósítanunk, előrelépések kétségkívül történtek ilyen téren is. De az átfogó kisebbségi törvény nem született meg máig (az okokról bőven olvashat bárki a most megjelenő, A penge élén című kötetemben.)

Ezen a ponton két dolgot kell hangsúlyozni. Az első: a Szlovák Köztársaság az EU azon állama, ahol a lakosság legmagasabb százalékarányát alkotják a kisebbségi közösségek (20-22 %). Mégis, kisebbségi törvény létezik Magyarországon, Csehországban, Ausztriában, Horvátországban, Szerbiában… – de nem létezik Szlovákiában. Annak ellenére, hogy az alkotmány 34. cikke előfeltételezi ezt.

Ez a külső ok. A belső szféra legalább ennyire fontos: újra át kellene gondolnunk, milyen viszonyokat szeretnénk az elkövetkezendőben magunknak. Én úgy érzem, ezt a munkát nem spórolhatjuk meg 2022-ben sem. Jó három évvel ezelőtt a Kerekasztal kezdeményezett is Újvárban egy ilyen folyamatot, de aztán sajnos nagyon „szlovákiai magyar” út lett belőle: semmi. Pedig lenne mit tenni: újra kellene gondolni a politikum szintjét, erősíteni kellene a civil- és a szellemi szférát. Rendet kellene tennünk a fejeinkben és a lelkeinkben is. Ez azért fontos, mert (ismét) tudatosítanunk kell: a kisebbségi helyzet tudatos létet igényel tőlünk, a többségi nemzettől vagy az anyanemzet tagjaitól eltérően mi nagyon gyakran kerülünk olyan helyzetbe, ahol erkölcsi indíttatású elvi döntéseket kell meghoznunk. Magam úgy érzem, az utóbbi időben egyre csak sodródunk, világos célok nélkül.

Ez pedig kevés – azért is, mert körül kell néznünk magunk körül. A világ új kihívásokat diktál, ezeket nem észrevenni veszélyes mulasztás. Egyre inkább úgy néz ki, hogy a külhoni magyar közösségek 102 év után ismét egy nagy útelágazás elé érnek. Az út egyik ága a magasabb szintű önszerveződés felé vezet. Az ezen az úton való továbbhaladás nagyon nehéz, sok munkát, szellemi és fizikai energiát, alázatot és elszántságot igényel. A másik út az egyre lejjebb csúszás útja – amelynek első, legláthatóbb jelei a politikai és a közösségi szint erejének, szervezettségének csökkenése. Nyugat-Európában számos ijesztő példa van arra, mire jut egy olyan kisebbségi közösség, amely igénytelenné válik, s megelégszik az itt-ott megvalósuló közös sörözések szintjével (lásd a Minority SafePack körüli aláírások történetét Európa nyugati felén).

Tény hogy a világtendencia az atomizálódás és a társadalmi homogenizálódás felé tol bennünket: legfőbb ideje megfogalmazni, hogyan akarunk szembeszállni ezzel.

Csáky Pál, fb-jegyzet

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …