Csáky Pál Csáky Pál honlapja
25 évvel ezelőtt fontos folyamatok játszódtak le tájainkon. Fontosak, még akkor is, ha messze nem olyan eredményeket hoztak, mint az elvárható lett volna. Indokolt tehát elemezni őket, s visszatekintve a történésekre legalább kísérletet tenni mindannak megfogalmazására, ami sikerként könyvelhető el, de szembenézni azzal is, amit elrontottunk.
Az előzmények
Köztudott, hogy a felvidéki magyar közösség de facto 1918-ban, de iure 1920-ban jött létre. Szinte létrejötte után azonnal két táborra oszlott, s ez a két tábor megtalálható ma is ebben a közösségben. Az első táborba tartozók mentálisan is, a gyakorlatban is elfogadták az úgymond realitásokat, önmagukat, helyzetüket, lehetőségeiket is cseh(-szlovák) szemmel kezdték nézni, s megpróbáltak nem csupán gazdaságilag és szociálisan, hanem politikailag is minél jobban integrálódni az új valóságba. Az ő szempontjukból ez az integráció azt jelentette, hogy gazdasági-szociális érdekeiket alárendelték az új államhatalom elvárásainak, s politikailag is elsősorban a cseh-csehszlovák pártokba léptek be. Ők sokszor aktivista politikát folytattak, s nem volt ritka, hogy a magyarok tudatára negatívan hatni akaró, a nemzeti beolvadást elősegíteni igyekvő cseh-szlovák szlogeneket szajkózták vissza, s ezzel lényegében nem az integrációt, hanem az asszimilációt segítették elő. A későbbi időszakban, a múlt század ötvenes éveitől az ehhez a csoporthoz tartozók közül a többség belépett a kommunista pártba, s gondolkodását, cselekedeteit a kommunista párt elvárásai szerint alakította.
A második csoportba tartozók a magyar közösség fennmaradását, az univerzális magyar glóbuszban való gondolkodást tartották meghatározónak, és sok mindent ennek rendeltek alá – gyakran még akkor is, amikor ebből komoly káraik keletkeztek. Ők voltak azok, akik nemzeti elkötelezettségű politikai pártokat hoztak létre, az önszerveződést preferálták a kiszolgáltatottsággal szemben, ők inkább nehéz időkben vállalták a kitelepítéseket és a deportálásokat is, s később, a kommunista rendszerben nagyrészt a rendszer ellenzékéhez tartoztak – bár olyanok is voltak közöttük, akik alkalmasabb időkben (1968) beléptek a kommunista pártba, megpróbálván azt – úgymond – belülről megreformálni. A hetvenes évek husáki „stabilizációja” nagyrészt kisemmizte őket, az értelmiségiek közül sokan nem gyakorolhatták hivatásukat – így nem csoda, hogy nagy részüket az 1989-es folyamat a rendszer ellenzőinek soraiban találta.
A két tábor persze mobilis volt, átjárás is meg-megvalósult közöttük néha, ám egészében véve elmondható, hogy a nyolcvanas évek végén a felvidéki magyarság túlnyomó többsége ragaszkodott magyarsága megtartásához, képes volt kiállni iskolái és intézményei mellett, s alkalomadtán – óvatosan csak, persze, de – képes volt megmozdulni is jogai védelmében. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a tiltások ellenére a felvidéki magyarok többsége akkor még felnézett Magyarországra, s az anyaországból érkező mediális és szellemi hatás jelentős gondolkodásbeli előnyökhöz juttatta a felvidéki magyarokat pl. a szlovák többséggel szemben. S természetesen nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy a fenti jellemzés jórészt a felvidéki magyar közösség aktív rétegeire vonatkozik. Akkor is, mint ahogy – sajnos – napjainkban is, létezett egy erős réteg, amely társadalmi-politikai szempontból inaktív volt – vagy bizonyos, megfélemlített emberek – félvén a retorzióktól – annak tettették magukat.
1989 történései
Az aktív magyarok azonban megpróbáltak élni az „ahogy lehet” filozófiájával, művelődési klubokat szerveztek, s talán az sem véletlen, hogy 1989. november 18-án éppen Vágsellyén valósult meg egy olyan konferencia, amelyen presztízskérdésnek tartotta a részvételt minden fontosabb személyiség. Vágsellyén ugyanis nagyon intenzív klubélet folyt a hetvenes-nyolcvanas években, sokan példaként tekintettek rá, egynémely rendezvényükre messze földről is eljöttek elkötelezett magyar értelmiségiek, bár az is igaz, hogy ez a klub egy viszonylag jól működő klubhálózat egyik eleme volt csupán.
Nem véletlen tehát, hogy a csehek után a felvidéki magyarok mozdultak meg legelőbb, s alakították meg Szlovákiában az első nem kommunista szervezetet, a Független Magyar Kezdeményezést. A híres rendszerváltó, Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű mozgalom csak egy nappal később, 1989. november 19-kén alakult meg Pozsonyban. 89 forradalmi történéseiben a magyarok is részt vettek, igaz, a legtöbb helyen csak óvatosan és félelemmel, tekintettel arra, hogy senki számára nem volt világos, milyen lesz a bigott husáki rezsim reakciója a történésekre.
Szlovákiai magyar specifikum, hogy a rendszerváltás első hónapjaiban három magyar párt alakult. A kezdetben forradalmi, antikommunista Független Magyar Kezdeményezés a szlovákokkal való feltétlen együttműködés hívévé vált, részévé vált a szlovák és a csehszlovák kormányzó többségeknek, ahol ugyan megpróbáltak ezt-azt elintézni magyar vonatkozásban is, ám igyekezeteik többségükben nem jártak sikerrel. Miután pedig néhány hét elteltével nyíltan liberális pártnak deklarálták magukat, a felvidéki magyarok többsége elfordult tőlük, és két újabb pártot alapított, az Együttélést és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat.
Hármuk közül az Együttélés vált a legmeghatározóbb párttá, ezt a hatalom is gyorsan észrevette, s gyorsan politikai és mediális össztüzet zúdított rá. Az Együttélés megerősödésének hátterében az a fontos tudnivaló áll, hogy a szocialista rendszerben a magyarság ügye iránt elkötelezett humán értelmiség nagy része ehhez a tömörüléshez csatlakozott. Tény viszont, hogy az Együttélésben jelent meg a legtöbb volt kommunista magyar is, s ez sokak számára gyanús jelenség volt. S az is egyre világosabbá vált, hogy a felvidéki magyar társadalom nem rendelkezik olyan erős értelmiségi réteggel, amely el tudna tartani 2-3 párhuzamos párt- vagy közösségi elitet.
Jelentős szellemi potenciállal rendelkezett az FMK is, de ők főleg azzal távolodtak el a szlovákiai magyar tömegektől, hogy liberális politikai pártnak deklarálták magukat egy olyan helyzetben, amikor a szlovákiai magyar tömegek inkább keresztény-konzervatívnak voltak mondhatók. Ez a szembenállás máig visszatükröződik pl. az egyetlen magyar napilap és a szlovákiai magyar tömegek viszonyában, s az sem elhanyagolandó megállapítás, hogy a szlovákiai magyar közélet liberális vonala szinte kritikátlan együttműködésre szólítja-szólította fel a szlovákiai magyar társadalmat olyan viszonyok között, amikor erre a társadalomra jelentős – látható vagy látens – asszimilációs nyomás nehezedett, s amikor a szlovák értelmiség és a szlovák politika egy sornyi kínálattal sem áll elő a felvidéki magyarság irányában, megoldandó annak gondjait. A túlzott és félreértett lojalitás tehát, amelyet a magát liberálisnak mondó szlovákiai magyar értelmiségi réteg erőltetett, összességében káros volt, és gyengítette a szlovákiai magyar nemzeti tartást, amely olyan fontos a túlélés szempontjából.
Az MKDM tipikus tömegpárt volt, bizonyos fázisokban formálisan ugyan a legnagyobb támogatással bírt, de szellemi potenciálja szerényebb volt az előbbi kettőnél.
A legfontosabb megállapítanivaló eme időszak kapcsán mégis az, hogy a felvidéki magyar elit nem volt igazán felkészült (a felvidéki magyar értelmiség régi hibája), s gyakran a magyarországi téblábolások is elbizonytalanították őket. Nem volt ugyanis könnyű látni az elmúlt 25 évben, ahogy Magyarország a régió politikai-szellemi éllovasának szerepéből egyre lejjebb csúszott – s ez messze nem csupán egyik vagy másik politikai tábor vagy kormány hibája, ez a tény az egész magyar politikai-szellemi-gazdasági elit rossz teljesítményét tükrözi vissza. A magyarországi és a felvidéki magyar politikai elit nem használta ki az eddigi legnagyobb lehetőséget, a cseh-szlovák szétválást és az új Szlovák Köztársaság megalakulását sem arra, hogy stratégiai előrelépést valósítson meg – nevezetesen, hogy 1993-ban kiharcolja a felvidéki magyar közösség számára az autonómia valamilyen formáját.
Rosszat tettek a felvidéki magyar társadalomnak a magyarországi tőkekihelyezések is. Hozzájárultak a felvidéki magyar közösség demoralizálódásához, nem a közösség egészét vagy a közösség megmaradása szempontjából fontos intézmények megerősödését szolgálták, hanem egy nagyon önző, szűk, a felvidéki magyar társadalomtól jórészt elidegenedett csoportot juttattak privilegizált helyzetbe, amely később, 2008-ban fellázadt az akkorra már úgy-ahogy egységessé (?) vált magyar politikai vezetés ellen, s nagyrészt támogatta a közösség számára hátrányos pártszakadást. A 2009-ben létrejött politikai megosztottság ugyanis letükrözi és nyilvánvalóvá teszi a szlovákiai magyar társadalom belső megosztottságát, de a vegyespárti maszlagideológia legnegatívabb hozadéka mégis az, hogy súlytalanná, komolytalanná teszi a szlovákiai magyar megmaradási akaratot. Nézzük csak meg, mi történik napjainkban is: az MKP nemzeti megmaradást célzó autonómiaprogramját nem a szlovák politikusok, hanem a vegyespárt vezetői támadják a legintenzívebben, a szlovákoknak jóformán meg sem kell szólalniuk, csak a háttérből mosolyognak.
Sikerek
A legsikeresebb időszaknak az elmúlt 15 évben egyértelműen az 1998-2006 közötti időszakot tekinthetjük, amikor a közéletben még az értékek képviselete volt meghatározó az érdekek képviselete felett, amikor még viszonylag egységes volt a felvidéki magyar politikai képviselet, és nem korrumpálódott erőteljesen a politikai-gazdasági szürke zóna. Ekkor érte el a felvidéki magyarság az eddigi legnagyobb sikereit, s ez a nyolc év főleg abban különbözik a többi 17 évtől, hogy akkor építkezni is lehetett, s nem csak a kármentésre kellett koncentrálni. Hidak, utak épültek ebben az időszakban, templomok, iskolák, kultúrházak újultak meg, új intézmények alakultak (Selye János Egyetem, Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma…), fontos törvényeket lehetett elfogadtatni. A társadalmi klíma is megváltozott, nyolc évig nem a magyarok voltak a közvélemény-kutatók szerint a szlovákok legnagyobb ellenségei. Nagyon tanulságos és szomorú volt azonban azt is látni, ahogy 2007-ben – 8 év viszonylagos nyugalma után – mindez néhány hónap alatt jórészt eltűnik vagy visszarendeződik.
Kudarcok
A legnagyobb kudarcnak az elmúlt 25 évben a szlovákiai magyar nemzettudat jelentős csökkenését és az aktivista politika megerősödését tarthatjuk. A legszomorúbb azt látni, ahogy a felvidéki magyar társadalom egy része elfogadja, hogy önmaga megítélésében a legfontosabb az, ahogy a szlovákok gondolkodnak róla – vagyis létezését a szlovák elvárásoknak rendeli alá. A 2008-as pártszakadás óta ezt a filozófiát – egyedüliként a külhoni magyar közösségek közül – egy vegyespárt is képviseli, amely ma már magyarul mondja azokat a magyar nemzettudatot romboló igéket, amelyeket addig a nacionalista Szlovák nemzet Párttól vagy Vladimir Mečiar embereitől hallhattunk. Magyarán: elégedjünk meg annyival, amennyit a szlovákok adnak nekünk. Ennek a filozófiának viszont a legnagyobb szépséghibája az, hogy az elmúlt 15 évben sem a szlovák politikai elit, sem a szlovák értelmiség nem jött elő egyetlen javaslattal sem a felvidéki magyar közösség sorsának, problémáinak megoldása érdekében. Ilyen trójai lóval a hátunkban a felvidéki érdekképviselet helyzete nagyon megnehezedett, s nem is csodálkozhatunk azon, hogy a demográfiai és elvándorlási mutatók gyakran nagyon lehangoló képet mutatnak a közösség állapotáról. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ma, 25 évvel a rendszerváltás után a szlovákiai magyar ügyeknek de facto nincs intézményesített gazdája, a politikai pártok egymással szembeni vetélkedésben pazarolják el az energiáikat, és elsősorban azt lesik, melyikük népszerűsége emelkedett néhány tizedszázalékkal. Innovációból, rendszeres, átgondolt építkezésből sajnos jóval kevesebb van a kívánatosnál. Persze azt is látni kell, hogy a 25 év alatt nagyot változott a világ és nagyot változott a felvidéki magyarok értékrendje is – s ehhez (nem mindig pozitív módon) hozzájárult az idegen befolyás alatt álló felvidéki magyar sajtó is.
A jövő
Mindezek ellenére biztató, hogy a felvidéki magyarság jobb része nem adta fel a küzdelmet jövőjéért és esélyeiért. Sokan vannak, akik hisznek a megmaradás esélyeiben, s nekünk ezt a réteget kell a jövőben is támogatnunk és erősítenünk.
Csáky Pál
(Elhangzott 2014. november 10-én Nyitrán, a 25 szabad év c. konferencián)
