„Az ünnep kiemel a hétköznapokból, kiemel a problémákból, s még ha Tél Tábornok közbe is szól, akkor is keretet, s tartalmat ad létünknek, örömmel tölt el és felemel. Március 15-e így vált az évek során szimbólummá, és sokkal többre emlékeztet annál,mint ami aznap Pest-Budán vagy Pozsonyban történt.
Mint ahogy a zászló sem különböző textiliák elegye csupán egyetlen nemzet számára sem, hanem új minőség: eszmét, egybetartozást, közös múltat és jövőt szimbolizál.
A magyar léleknek, a magyar tartásnak, a magyar megmaradás eszméjének van rá szüksége. S nem utolsó sorban szembesít önmagunkkal is: erőt ad annak, akinek a piros-fehér-zöld trikolór, a Himnusz, a Szózat jelent valamit, azok pedig, akik elfordultak mindettől, talán némiképp üresnek, felszínesnek érzik magukat ezen a napon. Igenis megszólítja őket, különben nem tolakodnának oda az emlékművekhez, az ünnepi megemlékezésekhez mindenféle furcsa színek és jelképek védelme alatt. Az ilyen, a tükör tisztaságával bíró napok tehát mégiscsak leginkább az emberi tisztességről és a vállalásról szólnak. Az igazságról és a hamisságról. Az emberi lét, az emberi értelem jóra való használatáról – vagy a vele való visszaélésekről, a mindenféle manipulációkról is. S a többi 364 nap csekedete, kimondott gondolata hitelesíti vagy hitelteleníti mindenki március 15-ei szerepét is.”
(részlet tegnap, az időjárás viszontagságai miatt el nem mondhatott beszédemből Csatán és Ipolyvarbón)