Egy korszak lezárult, 1989 ethosza a múlté

(Illusztrációs fotó: pixabay)

2022 sem volt egy jó év, több olyan történést zúdított ránk, amire addig a legpesszimistábbak sem gondoltak. Míg az elmúlt két esztendő fő témája egy agresszív vírus durva támadása volt, amivel úgy-ahogy fel lehetett venni a harcot, az idén az ukrajnai orosz invázió egy, ennél is komolyabb üzenetet hordozott: egy reményteljes időszak végét harangozta be. Véget ért az 1989-91-ben indult, nyugodtabb együttélési formákat kereső időszak, s a világ visszahuppant egy fél évszázaddal ezelőtti állapotba. S tetszik vagy nem, ez mindannyiunk életét érinti. Magam nem hiszem, hogy az a hidegháborús állapot, amely ennek kapcsán létrejött, viszonylag gyorsan és könnyen kezelhető lesz. A szembenállás elhúzódik majd, s ennek következményei lesznek mindkét oldalon. A pici jó ebben a nem egyszerű helyzetben az, hogy mi most a képzeletbeli új vasfüggöny elfogadhatóbb oldalára kerültünk – köszönhetően a társadalmainkban az elmúlt 30 évben végbement változásoknak. A nagy nyugati családban való helyünk viszonylagos biztonságot jelent, s látni kell: szembe a tajga szele fúj.

A világ azonban bonyolult marad, és számunkra nem lehet megnyugtató, hogy a konfliktus okozta nyílt seb továbbra is közvetlenül a szomszédunkban gennyedzik.

Nem igazán jó a helyzet Európában sem, ezen a szinten elsősorban az energetikai válság az, amely borzolja az idegeket. Ilyen vonatkozásban számomra az a jó hír, hogy az EU viszonylag jól reagált az orosz invázió okozta helyzetre, s belátta, az oroszok kiszámíthatatlanok és sok mindenre képesek. A Nyugat kiizzadta fő szlogenjét, amely így hangzik: minél távolabbra a KGB-filozófia által vezérelt moszkvai ámokfutóktól. A demokráciáknak nem szabad hagyniuk, hogy zsarolhatókká váljanak. Ez nem olcsó lépés, főleg azoknak nem, akik a közelmúltban hittek a KGB-sek szirénhangjainak, Merkellel az élen. Az orosz titkosszolgálat évek óta gyilkolt Európában, Csehországban lőszerraktárat is felrobbantottak – a politikai vakságért komoly számlákat nyújt be az élet.

Eme folyamat kapcsán sokan mutogatnak arra is, hogy az EU több vonatkozásban követi az USA álláspontját. Nem szabad tagadni, hogy az EU és az USA között léteznek komoly feszültségek is – bár magam furcsállom, hogy a magyar nyelvű sajtó csak ezeket domborítja ki, amit én veszélyes félrevezetésnek tartok. A cseh, lengyel, angol, német nyelvű sajtó sokkal értelmesebben, kiegyensúlyozottabban ír ezekről a problémákról is. A lényeg azonban mégis abban van, hogy az USA és az EU a nyugati típusú keresztény-keresztyén alapokra, szocializációra épül, természetes tehát, hogy számos kérdésben hasonlóan látja a dolgokat. Ebben nem kell sötét „háttérerők” manipulációit keresni, ugyanakkor a hasonló elvi platformokon való állás nem eliminálja automatikusan a problémákat, azokat sem, amelyek az Atlanti-óceán két oldalán ellentétes érdekeket gerjesztenek. Ezeket kezelni kell, persze, de nézzünk körül a világban: ki lehetne más Európa stratégiai partnere? A keleti ortodoxia most távolodik el tőlünk, a muzulmán világ csapongva küzd a saját megosztottságával, Kína messze van, komoly válsághullámok várnak rá és messze nem a jóakaratú nagybácsi, Afrika és Latin-Amerika megosztott és politikailag-katonailag gyenge. Az euroatlanti integrációnak az elkövetkezendő években sem lesz életképes alternatívája.

Ez sem egy stabil szerkezet, persze. A britek számára egyre nagyobb terhet jelent a saját maguk által okozott legnagyobb gond, a brexit utáni hullámzás. Németországban néhányan a szellemileg visszamaradottak operettjét játsszák: puccsra készültek (!!!). Ez inkább a rossz vicc kategóriájába, mint a komolyan vehető alternatívák közé tartozik, mindazonáltal jelez valamit a németországi állapotokról is. Macront lassan már senki nem veszi komolyan, Franciaország számára a saját belső terhei komoly kihívást jelentenek. Mindebből az adódik, hogy az EU-ban ma nincs előre látó vízió, válságkezelés van – az viszont véleményem szerint nem a legrosszabb módon történik. Kelet-Közép-Európa nem fajsúlyos szereplő ebben a folyamatban, ráadásul komolyan bukdácsol: Szlovákiában a kormány sodorta magát a szakadék szélére, Magyarországon az „azért is a saját unortodox út” jelent be éppen csődöt politikai és gazdasági vonatkozásban is. Érdekes, hogy ilyen vonatkozásban a lengyelek mennyivel visszafogottabbak, bár ők is álmodnak irreálisakat a saját középhatalmi státusukról: nem tudom, mennyire tudatosítja az egész térség, hogy most éppen egy komoly hadsereggel rendelkező középhatalom van kialakulóban tőlünk keletre, ez pedig Ukrajna.

És tájainkon? A szlovákiai magyarság 48 órával a viszonylagos jó választási szereplés után visszazökkent a permanens vita állapotába, s látott neki szorgalmasan a saját esélyei csökkentésének (a platformokat és az egyéb belső rendezetlenségeket az egyesülésnél kellett volna kezelni, de hát…)

Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti sorok nem a kételyeket akarják növelni, inkább a valós problémákra szeretnék ráirányítani a figyelmet. A magyar nyelvű jobboldali – tévesen konzervatívnak mondott – sajtó állandó külső ellenség-keresése és gyakori primitív hangneme sem emeli meg a lelkeket: épp a jobboldal vonzerejét csökkenti. A magyar politika és a magyar nyelvű publicisztika sem tud felülemelkedni az övön aluli látásmódon, mindkét oldalon: ebből már sok baj született a múltban is. Aki csak a jobb- és baloldali lövészárkokig lát el, előbb-utóbb beléjük is szédül, s onnan nagyon nehéz a kiemelkedés.

Mert a világ igazi szépsége a nyak vonalától felfelé kezdődik.

Csáky Pál, fb-jegyzet

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …